Howard Storm 1946-ban született az Amerikai Egyesült Államokban, Massachusetts államban. Több mint húsz éven át tanított művészetet a Northern University Kentucky professzoraként. Ateista lévén meg volt róla győződve, hogy a halál az emberi lét végét jelenti. Ahogy egy szappanbuborék pukkad ki, olyan hirtelenséggel ért véget a hitetlensége, miután 1985-ben a Párizsban töltött szabadsága alatt súlyos betegségen esett át, és a klinikai halált is átélte. Az EWNT, a világ legnagyobb katolikus televíziója, 2003 tavaszán többször is leadta a Howard Storm professzorral készült beszélgetést.
Szemtől szemben a szenvedéssel és a halállal
1985 nyarán Howard Storm professzor a feleségével és a diákjaival Európában járt, ahol a legfontosabb kulturális központokat látogatták meg. Az útjuk utolsó állomása Párizs volt. Egy nappal az USA-ba való visszatérésük előtt megtekintették a modern művészetek kiállítását a Georges Pompidou Központban. Ez volt az európai tartózkodásuk egyik legfontosabb állomása. Másnap reggel Howard Storm átható fájdalmat érzett a gyomrában, mintha meglőtték volna. Annyira szenvedett, hogy szó szerint üvöltött a fájdalomtól. Az orvos, akit kihívtak hozzá, megállapította, hogy megsérült a patkóbele. Morfiuminjekciót adott neki fájdalomcsillapítóul, és azonnal műtétre küldte.
A kórházba szállítás után röntgenfelvételt készítettek, amely kimutatta, hogy a patkóbélen egy hatalmas repedés van, amit valószínűleg egy fekély okozott. Hogy a páciens ne haljon meg, azonnal műteni kellett. A morfium hatása fokozatosan enyhült. Miközben Storm professzor a műtétre várakozott, ösztönösen érezte, hogy ezek életének utolsó pillanatai. Kétségbeesetten könyörgött a kórház személyzetének, hogy segítsenek rajta. Mivel azonban szünidő volt, és sok orvos szabadságon volt, Stormnak 10 órát kellett várakoznia az operációra. Az elviselhetetlen fájdalom miatt a percek óráknak tűntek a számára. Teljesen kétségbe volt esve a személyzet érdektelensége és könnyelműsége miatt. Feltette magának a kérdést, hogy mi lesz a feleségével és két gyermekével, a képeivel, a házával, a kertjével és mindenével, amit szeretett, ha ő meghal. A halál gondolata megrémisztette, hiszen csak 38 éves volt, és tehetséges művész. Mindenáron élni akart, de az ereje gyorsan fogyott, és csak nagy nehézségek árán tudott levegőt venni. Éppolyan nehezére esett felemelnie a fejét vagy bármit mondania. Már tíz órája feküdt a kórházban, amikor a nővér közölte vele, hogy a sebész hazament, és az operációt csak másnap reggel tudják végrehajtani. Ez az információ számára a halálos ítélettel volt egyenlő. Tudta, hogy addig már nem fogja kibírni. Könnyeivel küzdve elbúcsúzott a feleségétől, és elmondta neki, hogy mennyire szereti. A felesége megölelte őt, és könnyek között megcsókolta. Storm meg volt győződve arról, hogy a halál az emberi tudatnak és létezésnek a végét jelenti. Nem hitt Isten létezésében, és végképp nem hitt a mennyben, a tisztítótűzben vagy a pokolban.
Ízelítő a halálból
Storm a fájdalomtól összetörve lecsukta szemét, és lassan ijesztő sötétség vette körül; úgy érezte, a nemlét szakadékába zuhan. A következő pillanatban azonban rájött, hogy mégis él, és hihetetlenül kifinomult módon érzékeli önmagát és környezetét. Tudatában volt a gyomorproblémájának, de a fájdalmat már nem érezte, csupán élénken emlékezett rá. Csodálkozva tapasztalta, hogy az ágya mellett áll a kórházi szobában, és látja saját testét, ahogyan mozdulatlanul fekszik az ágyon. Mellette ült lehajtott fejjel a felesége, Beverly.
Nagyon szeretett volna vele beszélni, de nem tudott, mivel az egyáltalán nem reagált rá, csak ült a széken mozdulatlanul, a padlót bámulva. A kórházi szoba vakítóan világosnak tűnt, minden legkisebb részletet is hihetetlenül élesen és tisztán látott, mint azelőtt soha. Nagyon ingerült volt, amiért nem tudott kapcsolatot teremteni a feleségével. Abban a pillanatban hangokat hallott: „Menj innen gyorsan! Siess! Már régen várunk itt rád, hogy segítsünk neked.” Érezte, hogy ha elhagyja a szobát, soha többé nem térhet oda vissza. A titokzatos hangok sürgették: „Nem fogunk tudni segíteni neked, ha nem mész el innen.” Elhatározta, hogy hallgatni fog rájuk. Akkor úgy érezte, mintha egy hatalmas ködös folyosóra hasonlító valamiben lenne, ami tudat alatt félelmet keltett benne. Nem látta a részleteket, de úgy tűnt neki, mintha egy titokzatos helyiségben járna. A messzeségben ember formájú, homályos alakokat vett észre. Halványak voltak, és szürke ruhát viseltek. Közeledni akart feléjük, de nem tudott, mert ezek az emberek minduntalan távolodtak tőle. Ráébredt, hogy azonnal meg kell műttetnie magát, és azok az emberek nyújtják az utolsó reményét. Állandóan azt ismételgették, hogy ha velük tart, megszűnik az összes problémája. Kis idő múlva még sötétebb lett, és egyre több vészjósló alak vette őt körül. A jelenlétük mind jobban megrémítette őt, mivel gyűlölet, csalárdság és hazugság áradt belőlük. Storm hátranézett, és mintha több mérföld távolságból látta volna a kórházi ágyon fekvő testét és az ágy mellett ülő feleségét. Az a furcsa érzés lett úrrá rajta, hogy az ő ideje lejárt, és az, amit tapasztal, nem csak egy rossz álom, hanem a szörnyű valóság. A titokzatos alakok, akik körülvették, és az ismeretlen célhoz vezették, átkozni és sértegetni kezdték. Gúnyos mosollyal állították, hogy nemsokára elérnek arra a bizonyos helyre. Howard észrevette, hogy egy rémisztő, félelmetes helyen van. Tudatosult benne, milyen reménytelen helyzetbe került. Az alakoknak közelről visszataszító kinézetük volt. Egyre agresszívabbak voltak, és káromkodásukkal, átkaikkal különféle kínzásoknak vetették őt alá. Ezek a lények teljesen érzéketlenek voltak, teli gyűlölettel és féktelen kegyetlenséggel. Storm megértette, hogy ezek elkárhozott lelkek, akik földi életük során elutasították és gyűlölték Istent, és teljesen önzővé váltak. Hiába próbált védekezni ellenük, csak még agresszívabbak lettek, még jobban kinevették. Storm számára ez volt a legrémisztőbb és legkétségbeejtőbb helyzet, amit valaha átélt. Egyszer csak meghallott egy belülről jövő hangot, amely arra szólította fel, hogy imádkozzon, hogy könyörögjön Isten segítségéért. Először elutasította ezt a gondolatot, de a hang egyre jobban sürgette. Storm felnőttként sohasem imádkozott, ezért nem tudta, hogyan kell csinálni. Eszébe jutottak viszont a Miatyánk egyes részletei meg más egyszerű gyermekimádságok, s azokat kezdte ismételgetni. Megdöbbenve tapasztalta, hogy amikor ügyetlenül nekifogott az imádságnak, a lények pánikszerűen menekülni kezdtek. Dühöngve üvöltöztek, hogy hiába imádkozik, úgysem hallja őt senki, mert Isten nem létezik. Azzal ijesztgették, hogy most majd elszámolnak vele, s közben borzasztóan káromolták Istent és a Szűzanyát. Storm megállás nélkül ismételgette az imákat, és hatalmas erőt adott neki, hogy látta, milyen dühösen, fejvesztve menekültek előle a gonosz szellemek. Megértette, hogy amint elfordul Jézustól, visszajönnek, és újra gyötörni kezdik a lelkét, ami olyan borzasztóan kegyetlen érzés, hogy a kórházban átélt testi szenvedés emellett elhanyagolható.
Önítélet
Storm az imádság ismételgetése közben meglátta a valódi önmagát, és átértékelte, mi volt az életében jó, és mi volt rossz. Rájött, hogy egész földi élete során a legnagyobb istenének, vagyis a saját önzőségének az oltárát építette. Minden figyelme kizárólag magára irányult, mindenáron híres akart lenni, és arra vágyott, hogy a képeit az egész világon lássák és csodálják. Most rájött, hogy a gyűjteményébe tartozó szobrokhoz és képekhez való viszonya, valamint a családjához, a rokonaihoz való viszonya helytelen volt. Hogy az egész értékrendje, amely szerint az életét irányította, csak az önzésének volt a kiterjesztése. Épp ez a hozzáállás tette őt hasonlóvá azokhoz az undorító lényekhez, akik feltárták előtte az elképzelhetetlen gyötrelmek valóságát. Szégyellte magát, és sajnálta, hogy eddigi élete során ilyen kapcsolata volt Istennel és az emberekkel. Habár nem volt tolvaj, és senkit nem ölt meg, nem szegte meg a törvényt és a civilizált élet íratlan szabályait, ez az egész mégis túl kevés volt ahhoz, hogy emberhez méltó életnek lehessen nevezni. Az önzés és a lelkiismeretlen individualizmus volt a vallása és az alapelve; az együttérzést a gyengeség jelének tartotta. Rájött, hogy egész élete során elfojtott haragot hordozott magában, képtelen volt megbocsátani az édesapjának, és gyűlölt mindent, amit nem tudott uralni. Most teljesen tanácstalan és tehetetlen volt. Ráébredt, milyen kevés kellett ahhoz, hogy teljesen önzővé váljon, mint azok a gyűlöletet árasztó lelkek, s örökre csatlakozzon hozzájuk.
Felcsillan a remény
Elfecsérelt életének tudatában Howardot sajnálat töltötte el mindazért a rosszért, amit saját akaratából gondolt vagy művelt, amit önzőségből tett, s még mélyebbre taszította. Ekkor meghallotta saját gyermekkori énekét. A refrén ismétlődött állandóan: „Jézus szeret engem… la, la, la.” Gyermekként gyakran énekelte ezt a vasárnapi iskolában tanítás közben. Abban a rémisztő sötétben, ami éppen körülvette, nagyon vágyott valakinek a jelenlétére, aki őt feltétel nélkül szereti és gondoskodik róla. A „Jézus szeret engem” most az imájává, egész lényének legnagyobb óhajává vált. Mélyen legbelül érezte, hogy ebben a reménytelen helyzetben Jézus szeretete az egyetlen mentőöv és megváltás. Ennek az imádságnak köszönhetően felcsillant benne a remény. Felnőtt életében először vágyakozott arra, bárcsak igaz lenne, hogy Jézus szereti őt, ezért minden erejéből könyörögni kezdett: „Jézusom, ments meg engem!” Egy kis idő elteltével az őt körülvevő sötétség közepén apró fénysugarat vett észre, egy alig látható csillagot, amely fokozatosan növekedett és fényesedett. Úgy tűnt neki, mintha nagy sebességgel közeledne felé. Elvarázsolta őt a fénye, nem tudta levenni róla a tekintetét. Ez a világosság fényesebb volt, mint a nap vagy a villám, és szebb, mint bármi, amit eddig látott. Amikor odaért hozzá, észrevette, hogy az nem is csillag, hanem egy élő Személy, akiből a szeretet csodálatos fénye árad. A halottaiból feltámadt Jézus volt az, a világ Megváltója és Ura. Howard Stormot megbabonázta ez a szeretet. Az ő fényében meglátta számtalan bűnét, mindazt a rosszat, amit az istentelenségével okozott. De az igazság okozta fájdalom ellenére is érezte, hogy mint a tékozló fiút, őt is olyan szeretet veszi körül, amely megbocsát minden bűnt, meggyógyítja a legnagyobb sebeket is, és visszaadja Isten gyermekének az elveszített méltóságát. Megértette, hogy az egyetlen, elengedhetetlen feltétele annak, hogy ez megtörténjen, az ember bizalma, illetve a beleegyezése abba, hogy Krisztus szerethesse és meggyógyíthassa. Howard olyan intenzíven tapasztalta meg az isteni irgalmat és szeretetet, hogy nem talált szavakat, sem hasonlatokat, melyekkel leírhatná élményét. Sírt a boldogságtól és a bűnei okozta bánat miatt. Érezte, hogy szeretik és befogadják a bűnei ellenére is. Jézus Krisztus a karjaiba vette őt, és kiemelte a sötét, ijesztő valóságból, amely egyenesen a pokolba vezetett. Storm úgy érezte, hogy a Megváltó legyőzte a végtelen távolságot, amely elválasztja a sötétséget a fénytől, a szeretetet a gyűlölettől, az igazságot a hazugságtól, a szabadságot a rabszolgaságtól. Ebben az új, elképzelhetetlenül gyönyörű valóságban, amelyben az élet szeretet, Storm elbátortalanodott és elszégyellte magát saját emberi állapota miatt. Isten szentsége előtt koszos rongynak érezte magát, amelyet a szemétdombra kell vetni. Élete során számtalan alkalommal szegült ellene az igazságnak, sőt, gúnyt is űzött belőle, hogy Isten létezik, és Isten a szeretet. Ezerszer mondta ki káromkodva Isten nevét. A világmindenség egyetlen középpontja akart lenni, és maga akarta eldönteni, hogy mi a rossz, és mi a jó, s közben mindig csak az önzősége vezérelte. Tudatában ezeknek és más bűneinek arra gondolt, hogy tévedésből van itt. És akkor meghallotta Jézus közvetlenül hozzá intézett szavait: „Ez nem tévedés, itt kell lenned. Fel kell még készülnöd, megérned és megtisztulnod.” Jézus utasítására ragyogó lények jelentek meg, akik örömet és szeretetet sugároztak. Ezek tiszta lelkek voltak, angyalok, akik gondolatátvitellel kommunikáltak. Mindent, amit Storm gondolt, azonnal tudtak. A közvetlen védelmezője, az őrzőangyala közölte vele, hogy vissza kell térnie a földi létbe, mivel még nem áll készen arra, hogy belépjen az örökkévalóságba. Elmagyarázta neki, hogy Isten minden embert megajándékozott azzal a képességgel, hogy elfogadja vagy elutasítsa a szeretetét, ami teljesen szabad és önzetlen ajándék, ezért azt csak teljesen szabadon, az őszinte és bizalmas imádságban lehet elfogadni. Ezért kell az embereknek sokat imádkozniuk. Az őrangyal még azt is hozzátette, hogy ha szeret, nem várhat cserébe semmilyen jutalmat vagy más kiváltságokat, hanem csak egyre vágyhat – hogy teljesen szabadon elfogadja és teljesítse Isten akaratát, mert csak így válik Isten gyermekévé, és így jut be a legegyszerűbb úton a mennyországba.
Teljesen új élet
Amikor az őrzőangyal befejezte mondandóját, Howard rádöbbent, hogy az ágyon fekszik, túl van az operáción, és a nővér a gyomrán lévő műtéti sebét mossa meleg vízzel és szappannal.
Ez a halálközeli élmény Stormot teljesen megváltoztatta, az értékrendjét és a gondolkodásmódját egyaránt. Az ateistából az élő hit és ima embere lett. Howard Storm mind a mai napig szüntelenül tanúságot tesz arról, hogy csak az Istenbe vetett bizalom és hit teszi az embert valóban szabaddá és képessé az önzetlen szeretetre, és csak akkor, ha az ember eggyé válik Istennel a hitben, mely tevékenyen működik a szeretetben, képes elérni az igazi boldogságot, szentté válik, és így halad a mennyországba vezető úton.