Az egyház háromezer japán vértanú nevét ismeri, akik a 17. században haltak vértanúhalált. A becslések szerint azonban a 18. század elejéig körülbelül kétszázezer japán keresztényt végeztek ki.
Kereszténység a szamurájok országában
A japán evangelizáció kezdete Xavéri Szent Ferenc jezsuita szerzetes nevéhez fűződik, aki 1549-ben érkezett a japán szigetekre. A szent misszionárius egy 1552-ben kelt levelében elragadtatással ír azokról a japánokról, akik felvették a kereszténységet. „Láttam, hogyan örültek a sikerünknek, és nagy buzgósággal akarták ők maguk is terjeszteni a hitet, és rávenni a pogányokat a kereszténység felvételére.” Kiotóban – Japán régi fővárosában – az első katolikus templomot 1576-ban szentelték fel.
1587-ig a kereszténység – az Egyház (elsősorban a jezsuita misszionáriusok) evangelizációs munkájának köszönhetően – szisztematikusan, nagyobb akadályok nélkül terjedt Japánban. Addigra a japán keresztények száma mintegy kétszázezerre nőtt. Ám 1587-ben, miután két keresztény lány elutasította, hogy Taikoszama sógun (a császár helytartója, aki a gyengülő császári hatalom idején gyakorlatilag egyedül uralkodott az országban) ágyasa legyen, a keresztényeket elkezdték elbocsátani a hivatalokból és a hadseregből. Megtiltották a jezsuiták misszionáriusi tevékenységét, és több mint kétszáz katolikus templomot gyújtottak fel.
Csakhogy nemcsak a sógun megsértett önérzete volt a döntések hátterében, hogy üldözni kezdjék a japán keresztényeket. Szerepet játszottak a boncok (buddhista papok) céljai is, akiknek erős befolyásuk volt, főleg vidéken. Meg kell említenünk a protestánsok (angol és holland kereskedők) szégyenletes közbeavatkozását is, akik a 17. század elejétől folyamatosan érkeztek Japánba, és a jövedelmező kereskedelmi engedélyek megszerzéséért cserébe aktívan részt vettek a japán egyház üldözésében – igaz, „csak” annyiban, hogy megmutatták az üldözőknek, hol bujkáltak a keresztények. Az angol és holland hivatalnokok „megsúgták” a japán hatóságoknak, hogy a legegyszerűbben úgy ismerik fel a katolikus misszionáriusokat a Japánba érkező idegenek között, ha megparancsolják a „gyanús” alakoknak, hogy tapossák meg a keresztet. A próba kitalálói protestánsok lévén elutasították a „pápista babonákat”, beleértve Krisztus keresztre feszítésének jelképét, s önként alávetették magukat a próbának.
1587-ben üldözések egész sora indult meg, amelynek célja az egész japán egyház kiirtása volt. A 16. századi Japánban a kereszténység egyik központja Nagaszaki volt. Nagaszaki már sokkal korábban ismertté vált a japán keresztény vértanúk arénájaként, minthogy 1945-ben beírta magát a történelem tragikus eseményei közé második olyan városként (Hirosima után), amelyre atombombát dobtak le. 1597-ben Hidejosi sógun parancsára huszonhat japán keresztényt feszítettek keresztre a város fölötti dombon. A vértanúk között voltak misszionáriusok (jezsuiták, ferencesek) és laikusok is. Keresztre feszítették Miki Pál atyát is, az első japán jezsuiták egyikét. A laikusok között, akik Jézust követve a kereszthalálban szintén vértanúhalált haltak, akadtak tizenkét-tizenhárom éves gyerekek is.
Az üldöztetés következő hulláma 1614-ben kezdődött. Abban az időben Daifuszama sógun elrendelte, hogy rombolják le az összes épen maradt templomot Japán egész területén, a misszionáriusok pedig a legjelentősebb japán nemesi családok megkeresztelkedett tagjaival együtt száműzetésbe kerültek. A keresztények (katolikusok) üldözése Japánban az egész 17. század folyamán folytatódott. 1622 szeptemberében huszonöt keresztényt égettek meg máglyán (köztük kilenc jezsuitát, hat dominikánust és négy ferencest). Kivégzésük előtt végig kellett nézniük körülbelül harminc további keresztény lefejezését. Richard Cocks, angol tengerész, aki abban az időben Japánban tartózkodott, Kiotóban annak volt tanúja, hogy „ötvenöt keresztény vértanút végeztek ki egyszerre. Öt-hat éves gyermekek is voltak közöttük, akik a lángok között anyjuk ölelésében kiáltották: »Jézusunk, vedd magadhoz lelkünket!«”
Az egyház háromezer japán vértanú nevét ismeri, akik a 17. században haltak vértanúhalált. A becslések szerint azonban a 18. század elejéig körülbelül kétszázezer japán keresztényt végeztek ki. A mártírok számának megállapítását az is nehezíti, hogy a 17. század közepén elhunyt az összes misszionárius, aki a virágzó cseresznyefák országában tevékenykedett.
A hősies hit legyőzi a gyűlöletet
Japánban a keresztények üldözését nemcsak a rendszeresség, hanem a különleges kegyetlenség is jellemezte. Az üldözők jól megfontolt kínzásokat alkalmaztak, hogy a keresztényeket rákényszerítsék Krisztus megtagadására. Nemcsak keresztre feszítették és máglyán égették meg Krisztus követőit, hanem mindennapos volt az is, hogy olyan gödrökbe lógatták le őket, ahonnan mérgező gőzök szivárogtak (s ezek ráadásul súlyos égési sebeket is okoztak). Éppen ilyen kínzásnak vetették alá Bartolomé Gutiérrez Ágoston-rendi atyát. Szenvedése csaknem egy évig tartott – 1631 decemberétől 1632 szeptemberéig. Hogy még jobban meghosszabbítsák a Krisztust megtagadni nem hajlandó misszionárius szenvedését, orvosok kezelték a mérgező gőzök okozta égési sebeit, hogy aztán ismét folytathassák a kínzását. 1632. szeptember 3-án véget értek Bartolomé atya szenvedései – máglyán megégették. 1867-ben további tizenkét japán vértanúval együtt IX. Pius pápa boldoggá avatta őt.
Xavéri Szent Ferenc a Japánban folytatott missziós tevékenysége elején a következőket írta: „Azt gondolom, sehol sem találhatunk a japánokhoz hasonló népet.” Ezek a szavak nagyon is beigazolódtak az egyház hosszan tartó üldözése alatt. A szemtanúk kihangsúlyozták, milyen bátrak voltak, szinte vágyakoztak a vértanúhalálra az életüket feláldozó japán hívők.
A Nagaszakiban 1597-ben keresztre feszített keresztények között volt egy tizenhárom éves fiú is, Kozaki Tamás. Vértanúhalála előtt búcsúlevelet írt az édesanyjának, amely a következő szavakat is tartalmazta: „A mi Urunk kegyelmének köszönhetően írom neked ezt a levelet, drága édesanyám. Az ítélet szerint mindegyikünket – a papokat is – Nagaszakiban keresztre feszítik. Huszonhatan vagyunk. Kérlek, ne aggódj apáért és értem, mert a Paradicsomban várni fogunk rád. Ha nem találnál papot, aki feladja neked az utolsó kenetet, ne feledd el megbánni bűneidet, és védelmezd a hited! Gondolj a számtalan kegyelemre is, amelyet Jézus Krisztus adott neked. Ezen a világon olyan könnyen elveszítheti az ember mindenét, s ha koldulni is kényszerülnél, akkor is ügyelj arra, kérlek, hogy el ne veszítsd a mennyei dicsőséget! Nem az a fontos, mit mondanak az emberek; türelemmel és szeretettel viselj el mindent a végsőkig! Kérlek, imádkozz értünk, mindannyiunkért! A legfontosabbat el ne feledd: a szíved folyamatosan teljen meg bűnbánattal! Az Isten óvjon téged!”
1862-ben e szavak íróját további huszonöt társával együtt IX. Piusz pápa szentté avatta. Az ünnepek sorában a nagaszaki vértanúk emléknapja február 6-ára esik.
A japán egyház vértanúinak története más tragikus eseményeket is tartalmaz. Ki ne ismerné Chilon Chilonides megható történetét Sienkiewicz Quo vadis? c. regényéből? A besúgóból Krisztus vértanúja lett. Ez a Ferrara jezsuita atya misszionárius volt Japánban a 17. században. 1634-ben borzasztó kínzások után megtört, és megtaposta a keresztet. Az elkövetkezendő években további jezsuita misszionáriusok vértanúhalálának volt szemtanúja, akik többek között azért jöttek Japánba, hogy megnyerjék az ő lelkét.
1643-ban az állami hivatalok megbízásából a hitehagyott jezsuita elnökölt egy bíróságon, amelynek ítélkeznie kellett öt nemrég elfogott jezsuita misszionárius fölött. Amikor Ferrara felszólította őket, hogy tagadják meg hitüket, Rubini atya a többiek nevében is a következőket mondta: „Ezt azoknak a gyáváknak mondd, akiket meg akarsz alázni! Reméljük, nekünk elég bátorságunk van, hogy papként és keresztényként haljunk meg.”
Ezek a szavak Ferrarát korbácsütésként érték – elmenekült. Isten kegyelme 1652-ben a nyolcvanéves Ferrarát elvezette a nagaszaki bíró elé. Amikor a bíró megkérdezte tőle, ki ő, azt felelte: „Az vagyok, aki vétkezett a menny és a föld Királya ellen. Haláltól való félelmemben elárultam őt. Keresztény vagyok, jezsuita.” Ezek után a szavak után több mint hatvan órán keresztül lógatták egy verembe a forró gőzök közé. Ezúttal a végsőkig kitartott.
Várakozás „valakire Rómából”
Egy misszionárius, aki 1597-ben Nagaszakiban tanúja volt a keresztények kivégzésének, a következőket írta: „E huszonhat vértanú óriási áldozatának csodálatraméltó gyümölcse abban rejlik, hogy a keresztények, mind a nemrég megtértek, mind a már érett hitűek, megerősödtek az örök megváltás reményében és hitében. Úgy döntöttek, feláldozzák életüket Krisztusért. S a pogányokon, akik tanúi voltak a kivégzésnek, eluralkodott az üdvözültek öröme, mikor szenvedtek a kereszten, valamint a bátorsága, mellyel szembenéztek a halállal.
Ez a hősies hit, mely túlszárnyalta az üldözők kegyetlenségét és gyűlöletét, nem az utolsó csodálatos megnyilvánulása volt az egyház történelmének Japánban. Megmaradt még a kitartás. A 17. századi kegyetlen üldözések után a japán egyház illegalitásba vonult. Papok nélküli egyház volt ez, és így a keresztségen kívül szentségek sem voltak. Ez – a szóbeli katekézissel együtt – mégis elégnek bizonyult. Azok a japán keresztények, akik életben maradtak, kitartottak az imádságban, és vártak „valakire, aki Rómából jön”. Hitelességét Mariaszama, vagyis Szűz Mária képének kellett megerősítenie.
A japán egyház katakombákban átvészelt időszaka csaknem kétszáz évig tartott. A 19. század hatvanas éveinek elején véget ért Japán elszigeteltsége. Visszajöttek a misszionáriusok is (ekkor a misszióban már a protestánsok is részt vettek). Meg voltak róla győződve, hogy a misszionáriusi munkát elölről kell kezdeniük. Senki sem remélte, hogy a 17. század második fele után, azaz miután meghaltak az utolsó Japánban működő papok, élnek még keresztények a virágzó cseresznyefák országában.
1865-ben Petitjean atya, egy francia katolikus misszionárius, építtetett Nagaszakiban egy kis kápolnát. Napokon keresztül senki sem lépett be a templomba rajta kívül. Ám az egyik reggelen a pap mellé letérdelt három japán nő. Megkérdezték: „Van pápád?” Amikor meghallották az igenlő választ, újabb kérdést tettek fel: „Imádkozol a Boldogságos Szűzhöz?” A következő igenlő válasz után még egy kérdést tettek fel: „Nős vagy?” A nemleges válasz után pedig azt mondták: „Akkor keresztény vagy, mint mi.”
„Valaki Rómából” mégiscsak eljött. Kiderült, hogy Nagaszakiban és környékén 2500 keresztény tartott ki a 19. század közepéig, míg egész Japán területén a keresztény (katolikus) közösségnek több mint 50 000 tagja volt. IX. Pius pápát annyira meghatotta, hogy a japán keresztény közösség kitartott a kegyetlen üldöztetés és a papok hiányának ellenére is, hogy a japán egyházban március 17-ét a keresztények megtalálásának ünnepévé nyilvánította. (Összehasonlításképpen a kommunista Oroszországban a keresztények a legrosszabb esetben is hetven évig voltak papok nélkül.)