A hitnek és az értelemnek az összekapcsolása, ennek a két szárnynak, „melyekkel az emberi szellem felemelkedik az igazság szemlélésére” (II. János Pál: Fides et ratio), Luther Márton számára érthetetlen és elfogadhatatlan volt. Nem volt képes elfogadni Arisztotelész örökségét a katolikus teológiában.
Fogalmak és jelenségek téves összekapcsolása
A tankönyvek az újkor kezdetét általában az alábbi fogalmakkal kapcsolják össze: a könyvnyomtatás feltalálása, a nagy földrajzi felfedezések időszaka, a reneszánsz humanizmus és a reformáció. Mindezeket a jelenségeket leegyszerűsítve úgy mutatják be, mintha egyetlen, összefüggő egységet alkotnának.
De emlékezzünk arra, hogy a nagy földrajzi felfedezések (Kolumbusz felfedezte Amerikát, Vasco da Gama tengeri utat talált Indiába) még a reformáció kezdete előtt történtek, s hogy Johannes Gutenberg már a 15. század közepén feltalálta a könyvnyomtatást.
Ami pedig a reneszánsz humanizmust illeti, ne feledkezzünk meg arról, hogy Luthert semmi sem győzte meg annyira a pápai Róma hanyatlásáról, mint az 1503-as látogatása az Örök Városba. A német szerzetest nemcsak a pápai udvarban tapasztalt erkölcsi hanyatlás háborította fel, hanem az is, hogy a korabeli, pápai támogatást élvező művészek mintaként antik műalkotásokat használtak, melyek az emberi testet mezítelenül ábrázolták. Ha tehát a reneszánsz alatt az antik kultúrából való merítést értjük (többek közt a képzőművészet terén), akkor a reformáció kiötlője ezt a jelenséget egyértelműen ellenezte. Végső soron a reformációt mindenütt kísérő vandalizmushullám, melynek Észak-Németországban, Angliában, Skandináviában és Franciaországban a szakrális művészet számos alkotása esett áldozatául, bizonyítja, hogy ez esetben nem csupán a német reformátor egyéni hozzáállásáról volt szó.
Hogy is nézett ki a dolog? Az egyik szerző így írja le a protestáns tömeg által megtámadott antwerpeni katolikus székesegyház sorsát: „Magasan a főoltár felett volt az Üdvözítő fából faragott képmása a két lator alakja közt, akiket vele együtt feszítettek keresztre. Motlochnak sikerült kötelet dobnia Krisztus nyaka köré és lerántani őt. Ezután a nép fejszékkel és kalapácsokkal rontott rá, és ezer apró darabra törte. A két latort azonban meghagyták, mintegy a lábaik alatt lejátszódó erőszak tanúiként” (A. Wheatcroft: Habsburgowie, Krakkó, 2000., 114. o.).
Mire nekünk az értelem?
Idézzük fel, hogy az antik kultúra kincseinek újrafelfedezése Európában nem az újkor eljövetelével kezdődött. Már a középkornak is, amit máig tévesen a sötétség és az elmaradottság korának tartunk (miközben ez az egyetemek kora volt!), megvolt a maga reneszánsza. A 12. és 13. század reneszánszának legjelentősebb gyümölcse Arisztotelész filozófiájának újrafelfedezése volt, melyet Aquinói Szent Tamás újraértelmezett az evangélium fényében, s ezzel lefektette a katolikus (skolasztikus) teológia nagy fejlődésének alapjait.
Ahogy azt XVI. Benedek pápa mondta (vö. előadás Regensburgban 2006 szeptemberében), a keresztény (katolikus) teológiát a túlélésben pont a hellenizáció, vagyis a klasszikus görög filozófia öröksége felé való megnyílás segítette. XVI. Benedek tanítása szerint innen ered az a keresztény felfogás, hogy Isten irgalmas Atya és egyúttal a Logosz. A kereszténységben tehát nincs helye a voluntarista istenképnek, mely szerint Isten legfontosabb tulajdonsága az akarat (ahogy ez az iszlámban van). Ezért ahogy XVI. Benedek is gyakran hangsúlyozta az Egyház hagyományos tanítását ismételve, az értelemnek szüksége van a hit megtisztító erejére, ugyanúgy, ahogy a hitnek is szüksége van az értelem megtisztító erejére.
A hitnek és az értelemnek az összekapcsolása, ennek a két szárnynak, „melyekkel az emberi szellem felemelkedik az igazság szemlélésére” (II. János Pál: Fides et ratio), Luther Márton számára érthetetlen és elfogadhatatlan volt. Nem volt képes elfogadni Arisztotelész örökségét a katolikus teológiában. Egyet nem értését a rá jellemző módon fejezte ki, amikor követőinek ezt írta a Metafizika szerzőjéről: „Mérhetetlenül fáj, hogy ez az átkozott, arrogáns, pogány semmirekellő az írásaival olyan sok nagyon jó keresztényt csábított és kábított el.” Majd hozzátette: „Óhatatlanul az jut eszembe, hogy maga a sátán hozta be az Egyházba Arisztotelész tanulmányozását.” Ha valakinek még kételyei maradtak volna Luther nézeteivel kapcsolatban, a német reformátor megerősítette: „Nagyobb megértéssel olvastam el Arisztotelészt, mint Aquinói Tamás vagy Duns Scotus.”
1546-ban Wittenbergben az egyik utolsó tanításában pedig Luther Márton az értelmet ártalmas, ördögi szajhának nevezi, melyet „fölfalt a rüh és a lepra, lábbal kell agyontaposni, és meg kell semmisíteni őt és okoskodását. Mocskold be az arcát — folytatta —, hogy elcsúfítsd. Az értelmet el kell fojtani, bele kell fojtani a keresztségbe… Rászolgál az utálatos, hogy a legmocskosabb sarokba taszítsák, a pöcegödörbe.”
Kálvin, Kopernikusz és az eleve elrendelés
A protestáns reformáció kiötlőit tehát nem sorolhatjuk a görög—római ókor kulturális örökségéhez nyúló reneszánsz humanisták közé, akiknek gyakran pápák és magas rangú egyházi méltóságok voltak a mecénásaik. Itt említsük még meg, hogy a reformátorok ellenségesen álltak hozzá a csillagászati felfedezésekhez, bár a katolikusellenes propaganda már évszázadok óta azt állítja, hogy a Katolikus Egyház gátolta a haladást ezen a téren.
Valójában azonban Nikolausz Kopernikusz, a fromborki káptalan kanonokának tudományos szempontból áttörő, Az égi pályák körforgásairól című műve kivívta a reformáció második legfontosabb alakjának, Kálvin Jánosnak a rosszallását. Ez a francia reformátor egy külön írást írt, Figyelmeztetések az asztrológia állításai kapcsán címmel, melyben kritizálta a lengyel (katolikus) tudós téziseit. Az asztronómiát, mellyel Kopernikusz foglalkozott, Kálvin „asztrológiának” nevezte, és az alábbiakat írta a csillagászatban és a világegyetem felfogásában történt kopernikuszi áttörésről: „Nincs még egy hasonló bolond vagy monstrum, és nem csak a vallás kérdéseiben, azok között, akik azt állítják, hogy a Nap nem mozog, hanem a Föld mozog és forog. Ha ilyen elméket látunk, helyesen állítjuk, hogy az ördög kerítette hatalmába őket, Isten pedig tükörként állítja őket szemünk elé, hogy az istenfélelemben megmaradjunk. Ez vonatkozik mindazokra, akik színtiszta elvetemültségből ilyen meséket mesélnek, és akik vakmerőségét semmi sem állítja meg.”
Kálvinnal kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy a keresztény istenkép, melyet XVI. Benedek kihangsúlyoz, s mely összekapcsolja az irgalmas Atya és az Isten-Logosz fogalmát, nemcsak az iszlám voluntarista felfogásával összeegyeztethetetlen, hanem az eleve elrendelés kálvini elméletével is. Ez az elmélet azt állítja, hogy Isten akaratának titokzatos és önkényes döntése alapján egyes emberek már az életük kezdetétől üdvösségre rendeltettek, míg mások kárhozatra, tekintet nélkül arra, hogy milyen életet éltek, milyen tetteket hajtottak végre, és milyen halált haltak. Kálvin A keresztény vallás rendszere című művében a rá jellemző rendszerességgel hangsúlyozza „Isten akaratát”, és ezt írja: „Mivel nem minden embernek hirdetik egyenlően az Élet Testamentumát, sőt akiknek hirdetik is, azt különbözőképp fogadják, épp ebben a különbözőségben nyilvánul meg az isteni ítélet csodálatra méltó mélysége. Kétség nem fér ugyanis ahhoz, hogy ez a különbözőség is alá van rendelve Isten akaratának.” Majd kulcsfontosságú szavak következnek: „A hívők üdvösségének alapja Isten döntésének akarata, és […] ezt a kegyelmet nem lehet jó cselekedetek által elnyerni, hanem Isten önzetlen szeretetéből fakad.”
Ebből a szemszögből nézve teljesen elsikkad az isteni kegyelemmel való együttműködés szükségessége az ember részéről a jó cselekedetek révén, melyeket — az Egyház tanítása szerint — Isten kegyelme nélkül nem lehetséges végrehajtani. A bűnbánó lator a kereszten Krisztus kegyelmének köszönhetően üdvözült, de sohasem hallhatta volna az Üdvözítő szavait, ha előtte nem hajtott volna végre egy jótettet a bűneit nem bánó lator figyelmeztetésével, ha nem tekintett volna az életére az igazságban, és ha nem hajtotta volna végre a legfontosabb jótettet, hogy Krisztust Megváltójának vallotta.
Nem véletlen, hogy a fent említett regensburgi beszédében XVI. Benedek pápa a 16. századi protestáns reformációt tartotta a kereszténység dehellenizációja első hullámának, mely során az Istent irgalmas Atyaként és ugyanakkor nem önkényesen cselekvő Isten-Logoszként ábrázoló istenképet elhagyták.
Luther Márton meghatározza a Szentírás kánonját
A protestáns reformáció egyik fő jelszava a „sola scriptura” volt, vagyis az a meggyőződés, hogy nem a Hagyomány és a Magisztérium (az Egyház Tanítóhivatala), hanem csak a Szentírás jelent kétségbevonhatatlan tekintélyt és útmutatást a hit útján egy keresztény számára. A probléma azonban abban rejlik, hogy nem lehetséges kiemelni a Szentírás tekintélyét s ugyanakkor kétségbe vonni az Egyház tekintélyét, mert a Szentírás nem létezne az Egyház nélkül. Hiszen pont az Egyház határozta meg a Szentírás kánonját, vagyis jelentette ki, hogy mely könyvek származnak a Szentlélek sugallatából, és melyek csak apokrifek (emberek által kitalált legendák és történetek).
Tehát előbb az Egyház volt, és csak utána a Szentírás (az Ó- és az Újszövetség). Sőt, maga a Szentírás is világosan kimondja, hogy nem található meg benne Krisztus egész tanítása. Ezt írja Szent János evangéliuma: „Jézus még sok egyebet is tett. Ha azonban valaki mind le akarná írni — azt hiszem —, annyi könyvet kellene írnia, hogy nem tudná az egész világ sem befogadni” (Jn 21,25). Ezért feltétlenül szükségünk van a Hagyományra és az Egyház Tanítóhivatalára is, melyek kiegészítik az üdvtanítás forrásait. A Tanítóhivatal az Apostoli Szentszék felügyelete alatt garantálja, hogy a tanítás egységes maradjon. Mint tudjuk, a protestáns közösségek jellemző vonása a szétforgácsoltság, mind a keresztény tanításban, mind a gyakorlatban. Ez abból fakad, hogy nincs egyetlen kétségbevonhatatlan tanítóhivataluk, mely a Szentírás és az apostoli időkig visszanyúló hagyomány alapján tanítana.
Luther Márton volt a Biblia első német fordításának szerzője (ezt a munkát 1534-ben fejezte be), ezért ki kell emelnünk érdemeit a német kultúra és nyelv területén. Ám ez a fordítói munka a német (protestáns) teológia szempontjából nem bírt ilyen nagy értékkel. A protestáns Biblia ugyanis nem egyezik meg a katolikus Szentírással. Főleg azért, mert Luther a fordítás során úgy változtatta meg az Isten által inspirált könyvek szövegét, hogy minden olyan részletet eltávolított belőlük, mely a tanítását kétségbe vonhatta volna. A német reformátor így magáévá tette az Egyháznak azt a feladatát, hogy eldöntse, mely szövegeket kell megőrizni, és melyeket elvetni.
Például Jakab levelét, mely tartalmaz egy olyan állítást, hogy a hit tettek nélkül halott (Jak 2,26), Luther „szalmalevélnek” nevezte, és kizárta az új, saját maga által meghatározott kánonból. Hasonló sorsra jutott a Zsidóknak írt levél is, mely a német reformáció kiötlője szerint nem tartalmazott mást, mint csupán „összevegyített fát, szalmát és szénát”. A Prédikátor könyve pedig szerinte „kiegészítésre szorul, mivelhogy csonkolt. Nincs cipője, sem sarkantyúja; szandálban harcol, mint én, amikor szerzetes voltam”. Ugyanígy járt Tóbiás könyve is, mely Luther szerint „komédia, melyben sok szó van a nőkről, és sok nevetséges és értelmetlen dolgot tartalmaz”.
Az Ószövetség néhány könyve Luther zsidóellenes előítéleteinek esett áldozatául. Például a Makkabeusok II. könyve vagy Eszter könyve a reformáció kiötlője szerint „túl zsidós, és túl sok pogány szemetet tartalmaz”.
A Jelenések könyvének egy másik okból kellett kiesnie a Luther-féle Bibliából. A Luther által bitorolt tanítóhivatal döntésének indoklása így hangzott: „Ebben a könyvben nem találok semmi apostolit vagy prófétait. Az apostoloknak nem volt szokásuk metaforák segítségével beszélni. Világos és érthető szavakkal prófétálnak. Tekintsen erre mindenki úgy, ahogy az értelme tanácsolja. Ami engem illet, az én értelmem ellenszenvvel tekint rá, és ez számomra elég ok arra, hogy elvessem ezt a könyvet.”
Egyes „szalmakönyvek” kihullottak a Biblia kánonjából, mások a fordítás alatt „módosításokon mentek át”. Ilyen módosításokon esett át a Rómaiaknak írt levél is, hogy megegyezzen Luther „sola fide” (az üdvösséghez egyedül hit szükséges) elvével. Az eredetiben a nemzetek apostola így tanít: „Nem szégyellem ugyanis az evangéliumot, hiszen Isten üdvösséget hozó ereje minden hívőnek: először is a zsidónak, azután a görögnek. Isten igazsága nyilvánul meg benne, amelyet a hívő a hittel nyer el, ahogy írva van: »Az igaz a hitből él«” (Róm 1,16—17). Luther fordításában az utolsó mondat így hangzik: „Az igaz csak a hitből él.” Belekerült a „csak” szócska, ami természetesen az egész szöveg jelentését megváltoztatta. Azok számára pedig, akik esetleg kifogásolnák az apostoli szövegek ilyesfajta önkényes megváltoztatását, a német reformátornak kész válasza volt: „Ha valamely pápista [katolikus] huzakodna a »csak«, »egyedül« szavak miatt, válaszoljatok neki egyenesen: doktor Luther Márton azt akarja, hogy így legyen, és tegyétek hozzá: a pápista és a szamár egy és ugyanaz: sic volo, sic iubeo; sit pro ratione voluntas (így akarom, így parancsolom; az akaratom az ok). Mivel a pápistáknak nem tanítványai és hallgatói, hanem mesterei és bírái szándékozunk lenni. Mi is akarunk egy kicsit büszkélkedni és kérkedni a szamárfejekkel, és ahogy Szent Pál dicsekedett az őrült szentjeivel szemben, úgy én is szeretnék dicsekedni az én szamaraimmal szemben.”
Források:
B. Cottret: Kalwin. Ford.: M. Milewska. Varsó, 2000.
P. Hacker: Das Ich im Glauben bei Martin Luther. Der Ursprung der anthropozentrischen Religion. Mit einem Vorwort von Papst Benedikt XVI. Bonn, 2009.
A. Herman: The cave and the light. Plato versus Aristotle and the struggle for the soul of western civilisation. New York, 2013.
A. Wheatcroft: Habsburgowie. Ford.: B. Sławomirska. Krakkó, 2000.
Tetszik a weboldalunkon megjelenő tartalom?
Támogass minket!