„Az ingyen kegyelem, csak azokat üdvözíti, akik üdvözülni akarnak; azokat, akik nem akarnak, nem fogja üdvözíteni” (Aranyszájú Szent János).
Halálunk pillanatában „mindnyájunknak meg kell ugyanis jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megkapja, amit testi életében kiérdemelt, aszerint, hogy jót vagy gonoszat tett-e” (2 Kor 5, 10).
Akkor következik az ítélet: „az ember számára az a rendelkezés, hogy egyszer haljon meg, és utána ítéletben legyen része” (Zsid 9, 27).
Jézus Krisztus megmagyarázza nekünk, mit is jelent az ítélet: „Ez az ítélet: a világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, s nem megy a világosságra, nehogy kiderüljenek a tettei. Aki ellenben az igazsághoz szabja tetteit, a világosságra megy, hadd derüljön fény a tetteire, amelyeket az Istenben vitt végbe” (Jn 3, 19 – 21). Az egyetlen tényező, amely alapján Krisztus ítél, a szeretet. Az Úr Jézus hangsúlyozza, hogy azok az emberek, akik földi életük folyamán bűnöket követnek el, „megszerették a sötétséget” – és „meggyűlölték a fényt”. Mindez azt jelenti, hogy meggyűlölték Istent, vagyis elutasítják az üdvözülést, amelyet Krisztus nekünk ajándékozott. Ezzel szemben azok, akik földi életük folyamán Isten parancsolatait követték, „teljesítették az igazság követelményeit” – „közeledtek a fényhez”, vagyis elfogadták a megváltás ajándékát, amelyet Isten nekik adott. Ezért tehát az ítélőszék előtt a Teremtő lehetőséget hagy az embernek a döntésre: „Az ember előtt ott az élet és a halál, megadatik neki, amit választ magának” (Sir 15, 17).
Az ember életének legfontosabb döntése a halála pillanatában attól függ, milyen volt az egész eddigi földi élete: „Aki tehát test szerint vet, testéből is arat majd romlást. Aki ellenben a lélek szerint vet, lelkéből arat örök életet” (Gal 6, 8). A halál pillanatában minden emberben véget ér emberségének egy életen át tartó formálódása és a szabadságban és szeretetben való megérése. Akkor az, hogy tudatosan és önkéntesen az igazság pártjára álltunk, fáradoztunk a hitben és az imádságban, harcoltunk saját önzőségünkkel és bűneinkkel, nyitottá tesz minket a Szentlélek működésére, aki kialakítja és kiterjeszti bennünk a szabadságot, s ez aztán hatalmas szeretetre képes. Ezzel ellentétben minden bűn, a jó elmulasztása és az önzőség vezérelte cselekedetek eltaszítják és elzárják az embert Isten elől, eltorzítják emberségét, és képtelenné teszik a szeretetre. A megtérésre való hajlandóság hiánya és a bűnben való megátalkodás annyira tönkreteheti az embert, hogy teljesen önzővé válik, meggyűlöli a szeretet és az igazság világosságát, és úgy fog „szeretni”, hogy közben meggyűlöli Istent. A földi élet tehát minden ember számára vagy a mennyei örök szeretetre való megismételhetetlen és biztos felkészülés időszaka, vagy pedig a visszafejlődés ideje, a teljes önzés és az örök pusztulás felé vezető út.
Amikor az ember a halála pillanatában a rá szabott ítéletre várva szemtől szembe áll Krisztus elé, valóságában látja meg egész földi életét, és végleges döntést kell hoznia, hogy Krisztus mellé áll-e, vagy ellene szegül. Ez a döntés el fogja árulni az igazságot erről az emberről – vagyis arról, hogyan formálódott a szabadsága földi élete során. Az ítélet pillanatában teljességében megérzi Krisztus szeretetét, és meghozza a végső döntést, hogy elfogadja-e vagy sem. Ha igent mond Jézusnak, az a mennyet vagy a tisztítótüzet jelenti számára, ám ha visszautasítja Jézus szeretetét, az a poklot jelenti.
Az ítélettel mindenki azt kapja, amire vágyik, és az ember arra fog vágyni, hogy úgy élhessen, ahogy a földön is élt: „Túl a halál titokzatos kapuján kirajzolódik az örök boldogság, az Istennel való barátság, avagy a tőle való elszakadás büntetése” (II. János Pál: Reconciliatio et poenitentia, 26).
„Miért nem fogunk mindannyian üdvözülni? Azért, mert nem mindenki fogja azt akarni. Az ingyen kegyelem csak azokat üdvözíti, akik üdvözülni akarnak; azokat, akik nem akarnak, nem fogja üdvözíteni” (Aranyszájú Szent János: A Rómaiakhoz írt levél magyarázata, XVIII, 5).