A francia forradalom véres „hőstettei”

Vendée egy nyugat-franciaországi tartomány, északon a Loire folyó, nyugaton pedig az Atlanti-óceán határolja. Vendée volt az a hely, ahol az egész világ szeme láttára összeomlott a mítosz, hogy a francia forradalom a nép akaratából és a népért tört ki.

Vendée volt az a terület, ahol Európában először használták a népirtásnak, a lakosság tervezett és szisztematikus megsemmisítésének taktikáját. A népirtást a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszavait hirdető forradalmárok tervezték meg és követték el. Vendée különféle társadalmi helyzetű lakói a saját bőrükön tapasztalták meg fájdalmasan, hogy mit is jelentenek ezek a szépen hangzó jelszavak.

Amikor 1793 januárjában Vendée lakói megtudták, hogy Párizsban meggyilkolták XVI. Lajos királyt, forrongani kezdtek. Vendée nem tartozott a Francia Királyság gazdag részei közé. Nem voltak gazdag és nagy városai, a nép nagyrészt földműveléssel foglalkozott. Az anyagi szegénység mellett azonban Vendée gazdag volt lélekben és erős a hitben. Innen származott Montforti Grignon Szent Lajos Mária (1673—1716), aki az élő vallásosság környezetében nőtt fel, és honfitársai körében a Szűzanya iránti nagy szeretet és tisztelet terjesztője volt. Ő a szerzője az „Egészen a tiéd!” felkiáltásnak, melyet II. János Pál a pápai jelmondatának választott.

A katolikus Vendée tehát nem fogadta tetszéssel a francia forradalomnak az Egyház és a kereszténység ellen intézett egyre erősödő támadásait. Lakosai először a passzív ellenállást választották: nem vettek részt a polgári alkotmányt elfogadó papok által bemutatott szentmiséken, hanem titokban a pápához hűséges papok titkos szentmiséit látogatták, és tőlük kérték a szentségek kiszolgáltatását (a forradalmi törvények szigorúan büntették az ilyen hozzáállást, akár halálbüntetéssel is). 

Amikor a forradalmárok kiontották a francia király vérét, Vendée lakóinál betelt a pohár. A királyra nemcsak úgy tekintettek, mint államfőre, de úgy tisztelték, mint akit az Úr kent fel a királyság igazgatására, s mivel az uralkodói küldetést Isten bízta rá, ez a feladat nemcsak kiváltságokkal járt, hanem kötelességekkel is. Isten ugyanis nem azonosul a változó többséggel vagy az ingadozó közvéleménnyel. Isten a maga idejében felszólít majd minden uralkodót (mint ahogy minden embert is), hogy adjon számot arról, amit jól tett, és arról is, amit rosszul tett. Az uralkodónak annyival nehezebb, hogy ő nemcsak saját magáért felelős, hanem az Úr által rábízott alattvalókért is.

Vendée lakói így értelmezték a király szerepét, és teljes természetességgel az Úr felkentjének tartották őt. Nemcsak a nemesség és a papság gondolta így, hanem az egyszerű nép is, hiszen épp a népet háborította fel leginkább a forradalom vérengzése és a király megölése. Vendée egyszerű polgárai ösztönösen, de nagyon is helyesen értelmezték XVI. Lajos meggyilkolását. Nemcsak a monarchiára mért csapásnak látták, hanem az Isten tulajdona elleni támadásnak, „mert nincs hatalom, csak az Istentől” (Róm 13,1). Így hát Vendée fegyvert ragadott az üldözött Egyház és a hit védelmére, valamint a kiskorú, fogoly XVII. Lajos király védelmére is.

Olyasvalami történt, ami mérhetetlenül felháborította a forradalmárokat: a nép kezdeményezéséből felkelés tört ki a „népi” forradalom ellen. A vendée-i felkelés tipikus parasztfelkelés volt. Ezt az összes történelmi forrás alátámasztja — maguk a forradalmárok is így értékelik pl. a felkelők ellen folytatott bírósági tárgyalásokról fennmaradt dokumentumokban. Tehát nem a vagyonát és az anyagi jólétét féltő nemesség felkeléséről volt szó. Épp ellenkezőleg, Vendée lakosai parancsnokokat keresve a spontán létrejött csapatok élére egyes esetekben a környékbeli nemeseket kényszerítették arra, hogy vállalják a parancsnokságot. Így volt ez pl. François de Charette (1763—1796) esetében is, akit a parasztok az ágy alól húztak elő, oda rejtőzött ugyanis a felkelők elől. Bár Charette eleinte (a helyi nemesek nagy részéhez hasonlóan) hangot adott a kételyeinek a felkelés értelmével kapcsolatban, később egyike lett a vendée-i felkelők legendás vezetőinek. Neki tulajdonítják a hősiességüket kifejező szavakat: Harcolni — gyakran, megveretni — néha, legyőzetni — soha!”

Lehetetlen itt akár röviden leírni az egész felkelés folyamatát s a vezérei: Henri de la Rochejaquelein (1772—1794), Maurice d’Elbée (1752—1794), Charles de Bonchamps (1760—1793) és Jacques Cathelineau (1759—1793) hősiességét és lovagiasságát. Ezt a két tulajdonságot fejezik ki jelképesen de la Rochejaquelein szavai, melyeket a csapatához intézett: „Ha előremegyek, gyertek utánam; ha hátrálok, öljetek meg; ha meghalok, bosszuljatok meg”, valamint d’Elbée ún. „Miatyánkja”. Amikor d’Elbée emberei egy nehéz csata után, melyben legyőzték a republikánusokat, haragjukban meg akarták ölni a néhány száz foglyot, a felkelők vezére, Maurice d’Elbée megparancsolta a csapatainak, hogy térdeljenek le, és imádkozzák el a Miatyánkot. Azoknál a szavaknál, hogy „és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”, d’Elbée rákiáltott a katonáira: „Hogyan merészeltek megbocsátásért könyörögni Istenhez, ha ti nem vagytok képesek megbocsátani?” A foglyok megmenekültek, szabadon engedték őket.

A felkelés a siker csúcsát 1793. június 18-án érte el, amikor a felkelőknek sikerült bevenniük az egyik legnagyobb nyugat-franciaországi várost, Angers-t. Akkor soha vissza nem térő lehetőségük adódott, hogy Párizsba meneteljenek, és véget vessenek a véres forradalomnak. De a felkelők hadserege önkéntesek és parasztok serege volt. E döntő pillanatban híján voltak a fegyelemnek (a bátorságuk kétségkívül megvolt), mely a vendée-i parasztokat megakadályozta volna abban, hogy hazamenjenek az aratásra. Ezt a helyzetet használta ki a republikánus sereg, hogy az elszenvedett vereségek után összeszedje magát és ellentámadásba lendüljön.

A forradalmi köztársaság fölényben volt, a legjobb csapatait küldte a gyengén felfegyverzett földművesek ellen. Vendée polgárai még néhány csatát megnyertek, de a háborút nem nyerhették meg. Az utolsó felvonás a Nagy Katolikus és Királyi Hadsereg (ahogy a felkelők magukat nevezték) 1793. december 23-i veresége volt Savenay-nél. A harcokban a vezérek többsége elesett, és a védtelen Vendée szemtől szembe találta magát a győztes köztársasággal.

Ha valaki azt remélte, hogy a „szabadságot, egyenlőséget, testvériséget” hirdető köztársaság értékeli Vendée polgárainak lovagiasságát, annak a francia forradalmi kormány Közjóléti Bizottságának 1793. augusztus 1-jei határozata hamar eloszlatta a reményeit. A bizottság elrendelte Vendée elpusztítását; nemcsak a lakosságot, de a jószágokat, növényeket, házakat és templomokat is. Mindent. Nem Adolf Hitler találta ki elsőként a „totális háborút”. A francia forradalmárok — a felvilágosodás gyermekei hamarabb dolgozták ki, és szisztematikusan, bosszúszomjasan végre is hajtották. A középkorban a Dzsingisz kán vezette mongolok által elkövetett kegyetlenségek eltörpülnek ahhoz képest, amit a 18. század végén a forradalmi ideológiától elvakult franciák követtek el más franciák ellen. A forradalmárok elhatározták, hogy véglegesen megoldják a vendée-i kérdést.

A barbárságot előrevetítették Westermann forradalmi tábornok szavai, melyeket a savenay‑i csatatérről írt a párizsi kormánynak: „Republikánus polgártársak, Vendée nincs többé! Hála szabad kardunknak, asszonyaival és gyermekeivel együtt meghalt. Az egész várost eltemettem Savenay erdeiben és mocsaraiban. Kihasználtam a kapott engedélyeket: a gyerekeket a lovakkal tapostattam agyon, az asszonyokat pedig lemészároltam, hogy ne szülhessenek újabb banditákat. Egyetlen foglyon sem könyörültem. Mindannyiukat elpusztítottam. A szánalom nem méltó a forradalomhoz!”

Volt mivel dicsekednie Westermann tábornoknak! Ahogy azt maga is megvallja, az új, forradalmi erkölcs szerint cselekedett, mely nem ismerte a lovagiasságot, Isten parancsait vagy az evangéliumot, de elvetette azt az alapvető tisztességet is, mely az embert az állattól megkülönbözteti. Írhatta-e ember azokat a szavakat, melyeket Vendée-ből írtak a republikánus tábornokok a párizsi kormánynak a hivatalos jelentéseikben? Pl.: „Folyamatosan vadászom. A vadászaim mindennap legalább tíz banditafejet hoznak, hogy megörvendeztessenek… A vad mennyisége csökken”; „Naponta kétezret ölünk meg”; egy másik helyen: „Inkább elvágom a torkukat, hogy takarékoskodjak a lőszerrel.” Miután a republikánus Grignon tábornok Cerizay-nél 300 védtelen embert lemészárolt, büszkén írta Párizsba: „Elégettem őket, és fejeket vágtam le, mint rendesen.” Kollégája, Huch tábornok, miután La Gaubretière falujában 700 embert meggyilkolt, fájdalommal írta: „Túl kevesen voltak ahhoz, hogy igazi vérfürdőt rendezzünk!”

Jellemző az a dicsekvés, mellyel a republikánus tábornokok leírják a véres „hőstetteiket”. Azokra a fényképekre emlékeztetnek, melyeket a hitleri időkben készítettek kivégzésekről, gettók felszámolásáról, foglyok legyilkolásáról. S van itt egy másik hasonlóság is: milyen hideg, vérfagyasztó rendszerességgel követték el a legalávalóbb bűntetteket — mintha csak egy űrlapot töltenének ki a hivatalban. Ilyenek voltak a francia forradalmárok tettei a 18. század végén, s ugyanígy viselkedett Himmler, Eichmann, Berija, Pol Pot is a 20. században. Mindannyian, a 18. századtól egészen a 20. századig, az új „forradalmi” erkölcs nevében cselekedtek, az új ember javáért, egy új, jobb világ építéséért (egyikük úgy hívta, hogy egy és oszthatatlan köztársaság; másikuk úgy, hogy ezeréves birodalom; a harmadik meg úgy, hogy a proletariátus világhazája). Idézzük fel Hölderlin mondását: „Ha az ember paradicsomot kezd el építeni a földön, az mindig a pokol felépítésével végződik.”

Vendée elpusztítása, mint már említettük, tervezett volt, és szisztematikusan hajtották végre. Célja a teljes lakosság kiirtása volt, vagyis népirtásról volt szó. Ezt 1794. január 21-étől Turreau tábornok ún. pokoli hadoszlopai hajtották végre, vagyis a köztársaság 20 hadoszlopra osztott hadserege, melyek koncentrikus mozgással hatoltak be Vendée belsejébe, és szó szerint elpusztítottak mindent, ami az útjukba került. Turreau tábornok parancsa nem hagyott kétségeket: „Mindenkit tűzzetek bajonetthegyre! A falvakat, sövényeket, erdőket, ligeteket, mindent, ami eléghet, tegyétek a tűz martalékává!” 1794. február 6-án a Konvent (a forradalmi parlament) megerősítette ezt a parancsot, és így utasította a tábornokot: „Feladatod az összes bandita megsemmisítése.”

A forradalmi kormány parancsát nagy következetességgel hajtották végre. Véget ért a harcoló Vendée története, és elkezdődött a vértanú Vendée története. Ezt a vértanúságot nem lehet és nem szabad elfelejteni. Nem szabad megfeledkeznünk a Le Loroux-Botterau-i 700 áldozatról, a Vezins-ben meggyilkolt 1500 emberről és a sok-sok többi áldozatról. Nem szabad megfeledkeznünk arról, ami 1794. február 28-án történt, amikor a köztársasági seregek elfoglalták Les Lucs-sur-Boulogne városát, és szisztematikusan gyilkolni kezdték a lakosságot az otthonaikban. Az életben maradottak, többnyire öregek, nők és gyermekek, a helyi templomban bújtak el. A köztársasági katonák betörtek, és legyilkolták a védtelen embereket. Hogy időt takarítsanak meg, úgy döntöttek, hogy ágyúval fogják lőni a templomot. A templom romjai alatt 564 ember lelte halálát, beleértve 110 hétévesnél kisebb gyermeket is! Az egyik legfiatalabb áldozat, Louise Minaud, mindössze 15 napos volt. Alig hihető, hogy közvetlenül a mészárlás után Cordelier tábornok, a forradalmi szakasz parancsnoka ezt írta a Konventnek: „Fárasztó, de sikeres nap.” Ez volt hát a „forradalmi erkölcs”, ilyen volt az „új ember”.

1794-ben (a „pokol hadoszlopainak” vérengzése alatt) a republikánus hadsereg mintegy 2000 embert gyilkolt meg Angers városában, többségükben egyszerű parasztokat (köztük öregeket, nőket és gyermekeket), mindössze azért, mert azzal gyanúsították őket, hogy támogatták az eltiport felkelést. A másik ok, amiért a köztársaság elítélte és a halálba küldte őket, az volt, hogy titokban azoknak a papoknak a szentmiséin vettek részt, akik nem tették le az esküt, és egységben maradtak a római pápával. 1984. február 19-én a Szentatya, II. János Pál, az angers-i vértanúk közül 99-et boldoggá avatott: 12 papot, 3 szerzetest és 84 laikust (köztük 80 nőt). Szent II. János Pál a boldoggá avatás alkalmával mondott szentbeszédében kifejtette, hogy miben rejlett a vértanúságuk. De a pápa szavai a véres francia forradalom összes vértanújára érvényesek: „Szilárdan kitartottak a Katolikus Egyház mellett. A papok elutasították a szakadár esküt, és nem akarták elhagyni a lelkipásztori hivatásukat. A laikusok hűségesek maradtak a papjaikhoz a papjaik bemutatta szentmiséken, a Szűzanya és a szentek iránti tisztelettel. Ugyanakkor a nagy ideológiai, politikai és katonai feszültség közepette azzal vádolták őket, hogy hűtlenek a hazájukhoz, és »ellenforradalmi erőket támogatnak«. Ugyanez ismétlődik meg szinte minden üldözés esetében, a múltban is, és ma is. Ám azok a férfiak és nők, akik neve fennmaradt (sok más bizonyára ugyanolyan érdemes név között), minden kétséget kizáróan eltökéltek voltak, s a halál fenyegetése ellenére is hűek maradtak ahhoz, amit a hitük megkívánt tőlük, ahogy erről az életük és a kihallgatások alatt mondott vallomásaik tanúskodnak. Ahhoz sem férhet kétség, hogy mi volt az elítélésük mozgatórugója: bíráik gyűlölték a hitüket, amelyet megvetően »fanatizmusnak« neveztek.”

Vendée lakóinak vértanúságán elmélkedve nem hagyhatjuk ki mártíromságuk legmegrázóbb részét sem, mely egyúttal a legvisszataszítóbb képet nyújtja a forradalmi köztársaságról. A forradalmárok azt állították, hogy Vendée kiirtása, melyet a „pokoli hadoszlopok” végeztek, túlságosan lassan halad. Szerintük több embert kellene megölni rövidebb idő alatt. A bűntettnek hatékonyabbnak kell lennie. Ez minden önkényuralom régi problémája. A 20. században Eichmann azon törte a fejét, hogyan lehetne hatékonyan összehangolni azokat a vonatokat, amelyek Európa országaiból szállították Auschwitzba a zsidókat. Hasonló gondjai voltak Berijának a sarkkörön túli táborokba hurcolt foglyok munkaerejének „hatékony” kihasználásával. Az ő előfutáruk, illetve valamennyi szovjet politruk és hitlerista gauleiter előfutára volt a 18. században Jean Carrier, Vendée republikánus biztosa.

A korabeli dokumentumokban megtalálhatjuk Carrier szavait, melyek tömören kifejezik, hogyan viszonyult a forradalom az emberhez: „Ha Franciaország nem változik meg a mi elképzelésünk szerint, temetőt csinálunk belőle.” Carrier nem állt meg a szóbeli kijelentéseknél. A gaztettek szakértője, a népirtás menedzsere volt.

Hogy hatékonyabbá tegye és növelje a bűntettek mértékét, javaslatot tett Vendée lakosságának tömeges megmérgezésére: „Arzént! A kutakba, az élelmiszerekbe, mindenhova!” Végül aztán úgy döntött, hogy kifejleszti a népirtás egyéni módszerét, ez volt az ún. noyade (vízbe fojtás). A noyade azt jelentette, hogy több száz civilt (papokat, nőket, gyerekeket, öregeket) egy hajóba tereltek a Loire-on, de a hajókat előre kilyuggatták. Amikor a folyó közepére értek, a lyukakból eltávolították az ideiglenes dugókat, és a hajók az emberekkel együtt gyorsan elsüllyedtek.

A történelmi források (köztük Carrier jelentései) közlik, hogy 1793. november 16-ától 1794. február 13-áig 23 noyade-ot valósítottak meg. A gaztett nagyságának illusztrációjára soroljunk fel konkrét számokat: 1793. december 23-án 800 embert fojtottak így vízbe, másnap (szenteste) 300-at, december 25-én 200-at, december 27-én 400-at, 1794. január 5-én 400-at, január 17-én és 18-án is 300-at. Az egyik noyade után Carrier biztos büszkén jelentette Párizsnak: „Egy eset, mely már semmiben sem új. Múlt éjjel 53 pap fulladt hajóba zárva a folyóba. Milyen forradalmi folyó ez a Loire!”

Carrier találta ki az ún. republikánus házasságokat is a Loire-ban. Ez a barbár gyakorlat azt jelentette, hogy mezítelen fiúkat és lányokat kötöztek össze, majd bedobták őket a folyóba, s megfulladtak. Ne feledjük, hogy Carrier biztos lelkesen hirdette a „szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszavakat.

Carrier-t és a hozzá hasonló korabeli hóhérokat csak az különböztette meg a szovjet vagy a hitlerista kínzóktól, hogy nem használhatták fel a 20. század technikai vívmányait. Ha rendelkezésükre állt volna a Zyklon B gáz vagy a Nagant revolver, a mészárlásuk több millió áldozatra rúgott volna. De még így is borzalmasak a számok. A becslések szerint másfél év alatt Vendée-ben mintegy 120 ezer embert gyilkoltak meg, vagyis a helyi lakosság 15%-át. Franciaország jelenlegi népsűrűségére és lakosságára átszámolva több mint 8 millió emberről lenne szó! 

Ismételjük meg: a forradalom népirtásának mértékét csak a technika korlátozta. A forradalmárok igyekeztek, ahogy csak bírtak.

A Vendée-ben működő republikánus tábornokok mai napig fennmaradt jelentéseiben dicsekvő szavakat találhatunk arról, hogy a helyi lakosok bőréből készült nadrágot hordanak. Ezzel dicsekedett Beysser tábornok és Moulin tábornok. Tehát a Vendée-kérdés megoldása ebben is hasonlított a zsidókérdés nemzetiszocialista megoldásához. A totalitárius rendszerek még a halál után is tönkreteszik az embert. A hitleristák az áldozataik testét szappan és matracok készítésére használták fel, a francia forradalmárok pedig nadrágokat varrtak az áldozataik bőréből. „Szabadság, egyenlőség, testvériség”?

Kell-e írni ezekről a kegyetlenségekről? Szükséges-e folyton visszatérni a múltba? Szükséges, mert nem szabad megfeledkeznünk az ismert és ismeretlen vendée-i áldozatok ezreiről, akik óriási árat fizettek azért, hogy hűségesek maradtak Istenhez és az Egyházhoz. Vértanúságuk az egyszerű emberek vértanúságának története. Ilyen a tizenhét éves Marie Papin, egy poitoui vidéki lány vértanúságának története. Amikor élelmet vitt a felkelők számára a kosarában, a „pokoli hadoszlopok” egyik csapatával találkozott. A republikánus katonák megkérdezték tőle, hogy hova megy. Tagadta, hogy a „banditákhoz” menne, ezért megfenyegették, hogy agyonlövik. A leány erre így felelt: „Inkább meghalok, mint hogy eláruljam a testvéreimet.” „Szabadon engedünk, ha elvezetsz minket azokhoz a gazemberekhez” — mondták a katonák. „Soha” — felelte Marie. Egy pillanat alatt a földre taszították, megerőszakolták, és egy fához kötözték. Aztán a katonák a szablyáikkal kaszabolták. A leány a kínzás alatt imádkozott, ami a hóhérokat még jobban felbőszítette. Miután meghalt, a testét felnégyelték.

A francia forradalom bűntetteit vizsgáló francia történészek egyike, Ivan Gobry írta le az alábbi csodaszép szavakat: „Az olyan emberekből, mint Marie Papin, sok volt Nyugat-Franciaországban. S ez megmenti az emberiség becsületét. Olyanok voltak, mint a sötétben világító csillagok, mint a remény a romok között” (I. Gobry: Les martyrs de la Révolution Française, Párizs, 1989., 498. o.).