Isten a Szentírásban világosan megmondja, hogy csak egyszer élünk a földön: „az ember számára az a rendelkezés, hogy egyszer haljon meg, és utána ítéletben legyen része” (Zsid 9,27). A halál a földi életünk legfontosabb pillanata.
„Ne felejtsd el soha: nincsen visszatérés”
(Sir 38,21; vö. Jób 16,22)
Isten azt mondja, hogy az életünk egyedi és megismételhetetlen, s hogy csak egyszer halunk meg. A lélekvándorlás hite tehát a gonosz lélek aljas kísértése, aki azt akarja, hogy vegyük könnyedén a bűneink következményeit, és ne higgyünk az ember földi életének megismételhetetlenségében, amit Isten kinyilatkoztatott nekünk. Jézus az Egyház által ezt mondja nekünk a lélekvándorlásról: „»Egyetlen földi életünk végeztével« további földi életekre nem térünk vissza többé. »Az ember számára az a rendelkezés, hogy egyszer haljon meg« (Zsid 9,27). A halál után »reinkarnáció« nincs” (KEK 1013). Aki hisz a reinkarnációban, az a naivitásáról és a vallási tudatlanságáról tesz tanúságot, és főként nem keresztény többé, hiszen ellentmond Jézus Krisztus tanításának. Szent Pál figyelmeztet minket: „Vigyázzatok, hogy senki félre ne vezessen benneteket bölcselkedéssel és hamis tanítással, ami emberi hagyományokon és világi elemeken alapszik, nem pedig Krisztuson” (Kol 2,8). Isten azt akarja, hogy az egyszeri és megismételhetetlen földi életünk a szeretetben való növekedés és a mennyország felé haladás ideje legyen. Míg élünk, a részesei vagyunk a jó és a rossz drámai harcának. Választhatjuk a jót vagy a rosszat, elfogadhatjuk vagy elutasíthatjuk Krisztust. Ezek a döntéseink határozzák meg végül, hogy a halálunk után a mennyei örök boldogságba vagy a pokol rémületes valóságába jutunk-e.
Ítélet
Földi életünk csúcspontja a halál. Akkor dől el az örök életünk: az üdvösségünk vagy a kárhozatunk. A személyes halál mindannyiunk számára afféle világvége lesz. Akkor szemtől szembe találkozunk Krisztussal, és megítéltetik az életünk. Isten végtelen irgalmasságának fényében megismerjük a teljes igazságot önmagunkról, minden jó és rossz tettünket. A halál pillanatában az ítélet egyetlen kritériuma a szeretet lesz. Hallani fogjuk Krisztus szavait: „amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek. […] amit a legkisebbek valamelyikével nem tettetek, velem nem tettétek. Ezek örök büntetésre mennek, az igazak meg örök életre” (Mt 25,40. 45—46). A leírhatatlan öröm pillanata lesz ez azok számára, akik az Isten és a felebarátok iránti szeretet parancsának útján jártak. Ezzel szemben rémület fogja el azokat, akik megvetették az Isten és a felebarátok iránti szeretetet, az önzést választották, és úgy éltek, mintha Isten nem létezne. A Szentírás figyelmeztet minket: „Ne áltassátok magatokat, Isten nem hagy magából gúnyt űzni. Amit az ember vet, azt is aratja. Aki tehát test szerint vet, testéből is arat majd romlást. Aki ellenben a Lélek szerint vet, a Lélekből arat örök életet” (Gal 6,7—8). Jézus ezt mondja: „Van annak bírája, aki elvet és nem fogadja el szavaimat: a tőlem hirdetett tanítás ítéli majd el az utolsó napon” (Jn 12,48).
Amikor a halál pillanatában az Üdvözítő elé állunk, döntést kell hoznunk, hogy elfogadjuk vagy elutasítjuk-e az irgalmát. Ez a döntés végleges, következményei egy örökkévalóságon át fognak tartani, de a teljes földi életünk történetéből fog adódni. A Szentírásban azt olvassuk, hogy Isten az embert a „saját döntése hatalmába adta. Módodban áll, hogy megtartsd a parancsokat, hogy hűséges légy, megvan a hatalmad. Eléd öntötte a tüzet és a vizet, amire vágyol, az után nyújtsd a kezed. Az ember előtt ott az élet és a halál, megadatik neki, amit választ magának” (Sir 15,14—17). Ne feledjük, hogy a tudva és akarva elkövetett bűnök megölik bennünk a szeretetképességet és elmélyítik az önzést. A bűnben való megmaradás, Isten irgalmasságának állandó elutasítása és megvetése olyannyira megkeményíthet minket, hogy végletesen egoistává válunk, és önszeretetünk végül az Isten iránti gyűlöletbe fordul. Az ilyen ember aztán a halál pillanatában gyűlölettel elutasítja Krisztus szeretetét.
Menny, tisztítótűz, pokol
Jézus Krisztus elmagyarázza nekünk, hogy miben áll az ítélet a halál pillanatában: „Ez az ítélet: a világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, s nem megy a világosságra, nehogy kiderüljenek a tettei. Aki ellenben az igazsághoz szabja tetteit, a világosságra megy, hadd derüljön fény a tetteire, amelyeket az Istenben vitt végbe” (Jn 3,19—21). A tiszta szívű embernek, aki eljutott a szeretet teljességére, a Krisztussal való találkozás a halál pillanatában a boldogság eksztázisa lesz, belépés a mennyország valóságába, ahol részese lesz az isteni természetnek (vö. 2Pt 1,4). Szent Fausztina emberi szavak segítségével próbálta leírni a mennyországot: „Ma lélekben a mennyben voltam, s láttam azt a felfoghatatlan szépséget és boldogságot, ami a halál után vár ránk. […] Láttam, mily nagy a boldogság Istenben, amely kiárad minden teremtményre, s őket is boldogítja, majd a boldogságból fakadó valamennyi dicsőítés és magasztalás visszaáramlik a Forráshoz, behatol Isten mélységébe, szemlélve belső életét — az Atya, a Fiú, és a Szentlélek életét —, amit soha senki felfogni vagy kikutatni nem tud. A boldogságnak ez a Forrása saját lényében változatlan, bár mindig új, minden teremtmény részére boldogságot sugároz. Most tudom megérteni szent Pált, aki azt mondta: »Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív fel nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt«” (Napló, 777—778). Az az ember, aki a halála pillanatában legalább egy kicsit képes lesz elfogadni Krisztus szeretetét, üdvözül. Ez azonban csak a tisztítótűzben végbemenő fájdalmas tisztulási folyamat után fog bekövetkezni, miután a lélek éretté válik a szeretetben. Ezzel szemben az, aki szándékosan elkövetett bűnökkel lerombolta magában a szeretetképességet és teljesen önzővé vált, telve lesz az Isten iránti gyűlölettel. Az ítélet pillanatában gyűlölni fogja Isten szeretetét, ezért Isten irgalmát is elutasítja, és saját maga választja az örök poklot. Ez a Szentlélek elleni bűn állapota (vö. Lk 12,10), mely abban nyilvánul meg, hogy az ember „jogot formál a rosszban való megmaradáshoz — bármilyen bűnben is — és elveti a megváltást” (Dominum et Vivificantem, 46). Szent II. János Pál azt mondta, hogy a pokol „a végső következménye a bűnnek, mely az ellen fordul, aki elköveti. Ez az az állapot, melyben az Atya irgalmát az élete utolsó pillanatában is elutasító ember találja magát”; „Isten végtelenül jó és irgalmas Atya. Ám az ember, aki arra kapott meghívást, hogy teljesen szabadon válaszoljon Istennek, sajnos, olyan döntést is hozhat, hogy végleg elutasítja Isten szeretetét és bocsánatát, amivel örökre kizárja magát az Istennel való örömteli közösségből” (audiencia, 1999. július 28.).
„Néha — írja Szent Fausztina — különleges, titokzatos módon, utolsó pillanatban érinti meg a bűnös lelket Isten irgalma. Külsőleg úgy tűnik, elveszett már minden. De nem így van. Isten végső kegyelmének sugarában a lélek oly nagy szeretettel fordul Istenhez az utolsó pillanatban, hogy azonnal elnyeri bűnei bocsánatát, büntetése azonnali elengedését. […] Ó, mily megfejthetetlen Isten irgalma! De jaj — vannak lelkek, akik önként és tudatosan elutasítják, és megvetik ezt a kegyelmet. Bár a haldoklás pillanatában Isten megadja a lelkeknek ezt a belső világosságot, s ha a lélek is akarja, lehetősége van visszatérni Istenhez. De néha annyira megkeményedett már némely lélek, hogy tudatosan a poklot választja. Meghiúsítja más lelkek érte mondott imáit, sőt Isten igyekezetét is” (Napló, 1698). Szent Fausztina ezt is lejegyezte: „A kárhozat azokra a lelkekre vár, akik el akarnak veszni, mert aki törekszik az üdvösségre, annak az Úr rendelkezésre bocsátja az irgalom tengerét” (Napló, 631).
Szűz Mária, aki azt akarja, hogy a gyermekei üdvözüljenek, világszerte különböző helyeken jelenik meg, és megtérésre hív: azt kéri, hogy az emberek forduljanak el a bűntől, és ne siettessék romlásukat kezeik tetteivel (vö. Bölcs 1,12). Arra kér minket, hogy bűneinkkel és gyöngeségünkkel menjünk Jézushoz, aki a bűnbánat szentségében megvalósítja az összes bűn megbocsátásának csodáját, az Eucharisztiában pedig önmagát adja, az örök élet ajándékát és a mennyei öröm előízét.
„Amikor a szentgyónáshoz közeledsz — mondta Jézus Fausztina nővérnek —, tudd, hogy én magam várok rád a gyóntatószékben. Csak elrejtőzöm a pap alakjában, de magam hatok a lelkekre. Itt találkozik a lélek nyomorúsága Isten irgalmával. Mondd meg a lelkeknek, hogy az irgalomnak ebből a forrásából csak a bizalom edényével meríthetnek. Ha nagy lesz a bizalmuk, az én nagylelkűségem is határtalan lesz. Kegyelmem bősége az alázatos lelkeket árasztja el. A gőgösek szegények és nyomorultak maradnak, mert kegyelmeim elkerülik őket, s az alázatosaknak jutnak” (Napló, 1602).
Tetszik a weboldalunkon megjelenő tartalom?
Támogass minket!