„Én leszek a te Anyád”

Majdnem 30 éven át harcos ateista voltam, baloldali nézetekkel. Elutasítottam Istent, elutasítottam a hitet, de Isten nem utasított el engem. A Szűzanyával való csodás találkozásom által szokatlan módon vezetett vissza magához.

Lazarus El Anthony atya vagyok. Ausztráliából származom, egy protestáns, metodista családból. Édesapám metodista volt, az édesanyám viszont inkább a katolikus hit felé hajlott.
Már meglehetősen fiatalon észrevettem, hogy a közeli rokonaink nem élnek keresztény életet. Azt mondták, hogy hívők, de közben hazudtak egymásnak és vulgárisan beszéltek. Így gyorsan arra a meggyőződésre jutottam, hogy a vallás hazugság és képmutatás. Ezzel együtt olyan emberekkel is találkoztam, akik jók voltak, kedvesek… és hitetlenek. Arra jutottam, hogy nem a vallás határozza meg, hogy az ember jó-e vagy rossz.

Materializmus és halál

Tizenegy éves koromban elvetettem a kereszténységet. Abban az időszakban sok belső és külső szenvedést éltem át. Mivel elutasítottam a hitet, a természeti törvényeket tartottam az egyedüli biztos pontnak. A körülöttem lévő világot csak az elmém erejével befolyásolhattam; ennek tulajdonítottam a csodákat is, melyeket másképp nem tudtam megmagyarázni. Marx és Freud írásai formálták a filozófiai, illetve pszichológiai nézeteimet. Ezekre alapozva kialakítottam magamnak egy materialista világnézetet, a naturalizmusra alapozva, némi romantikával fűszerezve. A kereszténységet a politikai rendszerek eszközének tartottam, melynek segítségével megvalósíthatták imperialista szándékaikat. Nagy hatással voltak rám az angol romantikusok — Byron, Shelley és Keats. Ám mindezek ellenére sem szűntem meg keresni. Ilyen állapotban él sok nyugati ember. Úgy akarják elérni a belső békét, mintha délibábot kergetnének. Ha elérik a helyet, ahova el akartak jutni, a béke még távolabbinak látszik.
Diákéveim alatt nyaranta egy kórházban gyakornokoskodtam. A kötelességeim közé tartozott, hogy az elhunyt betegek testét a halottasházba szállítsam. Egyszer egy kislány halt meg. Hetekig szenvedett a kórházban. Borzalmas volt. Meg voltam győződve arról, hogy az elhunyt kislány a semmibe hullt, de ugyanakkor belső megindultságot éreztem, sőt, lázadást, amiért egy ilyen kicsi gyermek meghalt! A szívem tehát nem volt teljesen a materializmusé. Akkor ezt nem tudatosítottam, de ez Isten hangja volt, amelyet nem akartam felismerni.

A megtéréshez vezető út

Fiatalkoromban sok kortársamhoz hasonlóan a Beatles együttest hallgattam, őket akartam utánozni. Ezekre a zenészekre mély hatással volt Maharisi Mahes jógi, a transzcendentális meditáció megalapítója. Így a figyelmem (mint ahogy sok más fiatal figyelme is) a buddhizmusra és a hinduizmusra összpontosult. Ezek a vallások arra ösztönöztek, hogy válaszokat keressek az engem nyugtalanító kérdésekre: Miért szenvedek? Miért érzem magam magányosnak? Mi az életem célja és értelme? El is töltöttem némi időt Indiában. De továbbra is az ateizmust hirdettem, immár egyetemi tanárként.

Az életem abban a pillanatban ért a fordulópontjához, amikor az édesanyám súlyos rákbeteg lett. Az orvosok nem láttak esélyt a gyógyulására. A halála előtti utolsó napokban a kórházban aludtam, a padlón. Anyukám halála után szörnyű ürességet, elveszettséget éltem át. Elveszett az életemből a kiegyensúlyozottság. Anyu volt az életem forrása és értelme. Vele együtt az önbizalmam is szertefoszlott. Egy év állandó gyász és kétségbeesés után egy hajszálnyival sem kerültem közelebb a belső békéhez és a harmóniához. Végül úgy döntöttem, hogy valami furcsa dolgot teszek: visszamegyek a kórterembe, ahol az anyukám meghalt. Így akartam megérteni a halál titkát, mely áthatolhatatlan sötétség volt számomra. De a kórházat igazgató szerzetes nővérek nem engedtek be a terembe, mivel foglalt volt. Azt mondták, hogy várjak egy kicsit a kórházi könyvtárban. A könyvtárban rábukkantam egy amerikai szerzetes, Thomas Merton könyvére. Az önéletrajza volt az. Elkezdtem olvasni. A könyv annyira magával ragadott, hogy teljesen megfeledkeztem a kórteremről, és szemmel láthatólag a nővérek is. Merton a saját életemre emlékeztetett: baloldali filozófus, előadó, aki ugyanolyan könyveket olvasott és ugyanolyan filmeket nézett, mint én. Ő is elveszítette az anyját. A halála után egy katolikus kolostorban keresett vigaszt. Úgy döntöttem, hogy én is ezt fogom tenni — felcserélem az egyetemet a kolostorra.

A kolostorban

Másnap felhívtam az első kolostort, melyet a telefonkönyvben találtam, és megkérdeztem, lehetek-e szerzetes. A hang a másik oldalon kérdezgetni kezdett, hogy melyik egyházba tartozom, ki a lelkiatyám, ki adta meg a kolostor elérhetőségét, és így tovább. Nagyon gyorsan rájött, hogy halvány fogalmam sincs arról, mi az a szerzetesi élet, és véget vetett a beszélgetésnek. Elhatároztam, hogy nem adom fel. Újra megnéztem a telefonkönyvet, és kiválasztottam egy másik kolostor telefonszámát. A Melbourne melletti Szent Száva szerb pravoszláv kolostor volt az. Megtudtam, hogy a szerzetes, akivel beszélek, a püspök a kolostorban. Számos pravoszláv kolostorban ott van a püspök mint a szerzetesek egyike. Ahelyett, hogy kérdéseket tett volna fel, ezt mondta: „Gyere és nézd meg!” Később megértettem, hogy nem véletlenül használta ezeket a szavakat. Ugyanezeket a szavakat mondta Fülöp is Natánaelnek, aki Jézusról hallva azt kérdezte, hogy jöhet-e valami jó Názáretből (vö. Jn 1,46b). Türelmetlenül vártam a találkozót.

A Szent Száva-kolostor közismert volt a Szűzanya kegyképe miatt. Hallottam már Szűz Máriáról, de nem volt személyes kapcsolatom vele, és nem értettem az egyházban való szerepét. A templomokat úgy látogattam, mint a műalkotások múzeumait, nem mint Isten házát.
Amint beléptem a pravoszláv templomba, megláttam az ikont. Óriási volt. Felkeltette az érdeklődésemet, ahogy a szerbek az ikont tisztelték. Mindannyian háromszor leborultak előtte, a földet megérintve. Az ausztrálok senki előtt sem borulnak le. Ausztráliában az ismert és népszerű emberek, de mindenki más is kézfogással üdvözlik egymást. Az ikon előtti hódolat tehát nagyon furcsa volt számomra, de azt mondtam magamban, hogy illendőségből úgy teszek, mint a többiek.

Új anya

Egész a földig hajoltam, leborultam a padlóra, s akkor megéreztem, hogyan szólalnak meg bennem az édesanyám elvesztéséből fakadó érzések — a bánatom és a gyászom. Hangosan sírni, imádkozni és gyónni kezdtem. Feltörtek az érzéseim. Magányosnak és elárvultnak éreztem magam. Felálltam, és újra leborultam. Teljesen elborított a szomorúság és a gyász hulláma. Akkor hátulról tisztán hallottam ezeket a szavakat: „Én leszek a te Anyád.” Abban a meggyőződésben fordultam hátra, hogy valami nő a templomban próbál vigasztalni, de senki sem volt ott. Újra keseregni kezdtem, és megint ugyanazokat a szavakat hallottam. Észrevettem, hogy az Istenanya az ikonból könnyedén kihajolt felém. Kidugta a fejét, lehajolt hozzám, egyenesen a szemembe nézve elmosolyodott, és harmadszor mondta: „Én leszek a te Anyád.” Mosolygott, és gyönyörű volt, teli szeretettel, olyan bájos és gyöngéd, hogy a szavai azonnal eltöröltek a szívemből minden fájdalmat. A szeretetének és a jelenlétének köszönhetően úgy éreztem, hogy megújultam, újjászülettem. Új hitet, reményt és önbizalmat öntött belém. Fény sugárzott az alakjából. Amikor felálltam, Szűz Mária „visszament” a helyére, én pedig úgy döntöttem, hogy elvégzem a harmadik leborulást is. Amikor kiléptem a templomból, már meg voltam győződve arról, hogy van egy szerető Anyám. Ez után a különleges találkozó után megmondtam a püspöknek, hogy nem mehetek el onnan, mert a világi életem elveszítette számomra az értelmét. A püspök beleegyezett. Így hát feladtam az egyetemi munkámat, és ott maradtam a kolostorban.

Keresztény életmód

A kolostorban a püspök hamar megállapította, hogy nem igazán értem, mi a keresztény élet lényege. Nevelésképpen azt ajánlotta, hogy menjek el egy időre Szerbiába és Görögországba, az Athosz-hegyre. Ott töltöttem két évet.
Szerbiában a kolostorban egy olyan szerzetes volt a kísérőm, aki nem tudott angolul, én pedig csak pár szót értettem szerbül. A kolostor kapuján egy freskó volt, mely Jézust ábrázolta, ahogy Máriával társalog. Amikor a szerzetes ennek a párbeszédnek a jelentését magyarázta, angolul hallottam őt. Nem értettem minden szót, de ösztönösen tudtam, hogy mit mond. Szűz Mária ezt mondta: „Fiam, bocsáss meg nekik”, az emberiségért könyörögve Jézushoz. Jézus ezt felelte: „Nem, kemény a szívük. Nem bocsátok meg nekik.” Ez a párbeszéd háromszor megismétlődött. Amikor a Szűzanya harmadszor fordult Jézushoz ugyanazzal a kéréssel, hozzátette: „Fiam, bocsáss meg nekik a kedvemért.” Jézus pedig ezt felelte neki: „Érted megbocsátok nekik.” A Szentlélek erejéből ezt a beszélgetést úgy hallottam, mintha rólam szólna. A „nekik” helyett ezt hallottam: „neki”. Szűz Mária értem könyörgött Jézushoz. Az én szívem volt kemény. A szerb kolostorban való tartózkodásom meghozta nekem azt a kegyelmet, hogy Szűz Máriának köszönhetően elfogadtam Jézust Üdvözítőmnek és Uramnak. Tudtam, hogy szükségem van a bűnbocsánatra és a szívem megváltozására.
A Nyugat intellektuális gőgje határtalan. Egyetemi dolgozóként meg voltam győződve arról, hogy végtelen tudásom van. Úgy gondoltam, hogy mindent tudok. De amióta Jézus lett a Mesterem és a Tanítóm, tudatosítottam, hogy gőgös voltam. Azelőtt nem toleráltam az emberi gyöngeségeket, és elvártam másoktól, hogy mindenáron vegyenek erőt magukon. Az Úr megadta nekem az együttérzés és a megértés kegyelmét.

Élet a pusztában

Miután visszatértem Szerbiából és Görögországból, egyszer egy szombati napon három fiatal egyiptomi jött a kolostorunkba. Kopt keresztények voltak, akik a Szent Márk evangélista által alapított egyházba tartoztak. Ez volt az első találkozásom a kopt kereszténységgel.

Az egyikük, egy lány, a Szentírásról kezdett el beszélni nekem. Amióta beléptem a kolostorba, engem csak a Szűzanya érdekelt. Nem olvastam Isten igéjét, pedig volt Bibliám. Az én Bibliám új volt, míg a lányé teljesen elnyűtt a használattól, és a kiesőfélben lévő lapokat jegyzetek tarkították. A kopt lány lelkesen kezdett el mesélni a bibliai történetekről. Tátott szájjal hallgattam mindent, amit mondott. A bibliai alakokban a saját életem visszatükröződését láttam.
A következő találkozókon a fiatal egyiptomi nő mesélt nekem a kopt monasztikus hagyományról is, a pusztában élő szerzetesekről. Amióta visszatértem az Athosz-hegyi kolostorból, egyre inkább érzékeltem, hogy valami hiányzik nekem a szerb kolostorban. Túl nagy volt a sürgés-forgás, mivel sok ember jött látogatóba. Ez nagyon zavaróan hatott rám. Kevésbé társas életre vágytam, míg a szerb kolostorban közösségi életet folytattunk. Új ismerősöm a szavaival vágyat ébresztett a szívemben, hogy a pusztában éljek, mint Nagy Szent Antal. Fogalmam sem volt arról, hogy ez a nagy szent kopt volt.

Akkor jött el a megfelelő alkalom, amikor a kopt pápa, III. Senuda Ausztráliába látogatott. A beszélgetésünk során megkérdeztem, hogy lehetnék-e pusztai szerzetes. III. Senuda a következőt válaszolta: „Ha Isten szeretete van a szívedben, mindenhol boldog lehetsz.” Azt feleltem, hogy most nincs boldogság a szívemben, és hogy Egyiptomban szeretném megtalálni. Ő ekkor áthatóan rám nézett, és egy pillanatnyi szünet után ezt mondta: „Meghívlak.” Így jutottam el 1996-ban a kopt egyházba. Nem sokkal ezután kopt szerzetes lett belőlem, remete, majd később pap is.

Lelki harc

Minden keresztény hadiállapotban áll az ördöggel. Ha keresztény környezetben élsz, segítség és támogatás vesz körül. Olyan vagy, mint egy gyermek a bölcsőben. Míg benne vagy, védelmez téged. Sírhatsz és szenvedhetsz, de a tieid között vagy. Sok nyugati országban ez a bölcső súlyosan megrongálódott. Ha olyan emberek közt élsz, akik nem hisznek és nem akarnak hinni, kétféle harcot vívsz — belsőt és külsőt. A kereszténynek isteni módon el kell szigetelődnie a világtól, ahogy Szent Pál írta: „távozzatok körükből, és különüljetek el tőlük — mondja az Úr” (2Kor 6,17a). Ezenkívül védekeznie kell a világ hatása ellen, ahogy azt Szent János írta: „Ne szeressétek a világot, sem azt, ami a világban van!” (1Jn 2,15a)
Ennek az elkülönülésnek egyik fontos eleme az önkorlátozás. Tedd a világodat egyszerűvé és kicsivé. Ne tettesd magad olyannak, amilyen nem vagy. Ne hidd, hogy hordhatsz kihívó ruhát anélkül, hogy a férfiakban érzékiséget ébresztenél. Ne hidd, hogy kábítószerezhetsz anélkül, hogy függővé válnál, hogy lophatsz anélkül, hogy rajta ne kapnának, vagy hogy tehetsz rosszat anélkül, hogy tönkre ne tenne. Ha nem hagyod abba, előbb vagy utóbb tönkre fog tenni.
2006-ban balesetet szenvedtem a remetelakom közelében. A nagyböjt alatt éjfélkor eljártam a Szent Antal-barlangba zsoltárokat imádkozni. Az imát rendszerint fél kettőkor fejeztem be, és utána visszatértem a barlangomba. A hegyeken áthaladva sokszor láttam a sziklákon az állatok árnyékát. Amikor az említett éjszakán felnéztem, egy hatalmas medvét pillantottam meg. Olyan volt, mint egy rémisztő, fekete árnyék. Közeledni kezdett felém. Megijedtem. Egyszerre tudatosítottam, hogy nem medve az, hanem az ördög. A sivatagi atyák azt mondják, hogy ha az ördög a szerzetes felé közeledik, akkor a szerzetesnek imádkoznia kell, és az ördög eltűnik, mint a kámfor. Azon az éjszakán nem imádkoztam, hanem átadtam magam a félelemnek. Szó szerint megkövültem a rémülettől! Amikor az ördög közeledett felém, elestem, és az esés következtében eltörtem az állkapcsomat és a bokámat, és a térdem is megsérült. Ez a tapasztalat fontos tanulság volt számomra, amelyet sosem fogok elfelejteni. Ne feledjétek, hogy bármilyen ima, röpima vagy akár Jézus nevének rövid kiejtése átdöfi a sátánt és eltávolítja őt tőletek, amikor veszélyben vagytok.

Ügyeljetek a kezdeti buzgóságra

Az én életem a bizonyíték arra, hogy Istennek terve van velünk, hogy segítsen, gyógyítson és üdvözítsen minket. Az én esetemben ez az Istenanya és Szent Antal közbenjárására kezdett megvalósulni. A kolostorban látom azokat a testvéreket, akiken erőt vett a rutin. Amikor tanácsot kérnek tőlem, azt mondom nekik, hogy ügyeljenek a kezdeti szerzetesi buzgóságukra. Emberi gyöngeségünk következtében ez a kezdeti tűz kihunyhat bennünk. Nézzük meg a házasságokat, milyen szépen kezdődnek: jegyesség, szerelem az első hónapokban és években, a gyerekek születése. Aztán küzdelem a pénzért, a házért, a mindennapi ügyek… És hasonlóképpen van ez a munkával is…
A lelki életben mindennap megújulunk az imának köszönhetően. Ne hagyd, hogy az imád rutinná váljon! A problémánk hasonlít a laodiceai egyház gondjához (vö. Jel 3,15—16). Nem vagyunk sem hidegek, sem forrók, hanem langyosak. A közömbösség és a langyosság állapota súlyos bűn.
A keresztény hagyomány része a szerzetesi élet, melyet az ima és az Istenre való odafigyelés tölt be. Biztosak lehettek benne, hogy a szerzetesek imádkoznak értetek és az egész világért, hogy a ti nevetekben állnak Isten előtt, és felajánlják vezeklésüket és lemondásukat Isten nagyobb dicsőségére.