Bernard Nathanson megtérése

Bernard Nathanson, a Cornell University professzora, 1926-ban született, ateistaként az abortusz egyik leglelkesebb harcosa volt az egész világon. Makacsul törekedett arra, hogy az Egyesült Államokban az abortusz olcsó, legális és hozzáférhető művelet legyen.

1968-ban alapító tagja volt a National Abortion Rights Action League (Abortuszjogok Országos Akciócsoportja). Az USA legnagyobb abortuszt végző klinikájának vezetője volt, ahol a saját bevallása szerint mintegy 75 000 abortuszt végeztek. Ma már nagy fájdalommal mondja: „ebben a számban benne van a saját meg nem született gyermekem is, akit a saját kezemmel öltem meg”. Nathanson életében aztán csoda történt, szívében-lelkében megtért. Az abortusz egyik leglelkesebb támogatójából a meg nem született életek odaadó védelmezőjévé vált. Sok éves előkészület után, 1996-ban megkeresztelkedett.

Szülei, iskolái

Apja, az orvostudományok doktora, zsidó emigránsok gyermeke volt, aki még egyete­mista éveiben elfordult az ortodox zsidóság hagyományaitól. Nem hitt Istenben, csak valamilyen „felsőbb erőben”. Az apa nihilista hozzáállása, hitetlensége meghatározó volt Bernard életében. Bernard egy olyan házban nőtt föl, ahol a zsidó vallás szokásait ugyan megismerte, de nem gyakorolta. Mindezek tetejében Bernard apja gyűlölte a feleségét.

A szülők Bernardot New York egyik legjobb iskolájába küldték (Columbia Grammar School), ahol a leggazdagabb zsidók gyermekei tanulhattak.

Bernard, apja példája nyomán ugyancsak elfordult a vallástól, haszontalannak érezte, amely csak fölöslegesen összekuszálja az életet. Hitetlensége ellenére, az apa kényszeríttette fiát, hogy hetente háromszor héber ortodox iskolába járjon s ott megtanulja a héber imákat fejből. Az iskolát azzal a meggyőződéssel végezte el, hogy a zsidó vallás szigorú és irgalmatlan. „Gyerekkorom Istene – emlékezik vissza évekkel később – szigorú, hatalmas, szakállas alak, mint Michelangelo Mózese. Szinte látom magam előtt, amint mélyen elgondolkodva, mindjárt ítéletet mond felettem, minekutána egészen biztos, hogy elkárhozom. Ilyen volt a zsidó vallásom Istene, hatalmas és félelmetes, mint egy oroszlán. Milyen nagy volt a meglepetésem, amikor az Egyesült Államok Légierejében szolgálva unalmamban beiratkoztam egy esti bibliaolvasó körbe. Akkor fedeztem csak föl, hogy az Újszövetség Istene megértő, szerető, szelíd és megbocsát a bűnbánó embereknek.

Bernard 1945-ben iratkozott be a jó hírű McGill egyetem orvostudományi karára. Negyedévesen nagy hatással volt rá a pszichiátria professzora, Karl Stern. Ez a kiváló tanár és tudós ugyancsak zsidó volt. Nathanson rajongott Stern professzorért, rendkívül érdekes előadásai és különös lelki békéje miatt. Nem is tudta, hogy Stern 1943-ban, sok éves elmélkedés, kutatás és gondolkodás után katolikus hitre tért. Megtérése folyamatát megírta a The Pillar of Fire (A tűzoszlop) című könyvében, melyet először 1951-ben adtak ki. Nathanson szó szerint sokkot kapott, amikor 1974-ben először olvasta a művet. E könyv olvasása nagymértékben hozzájárult katolikus hitre téréséhez. A könyv utolsó fejezetében Stern megmagyarázza testvérének, aki ortodox zsidó maradt, hogy miért is tért át a katolikus vallásra: „Az Egyház mindvégig kitart a tanítása mellett. Csak egy földöntúli igazság létezik, ugyanúgy, ahogy csak egy tudományos igaz­ság létezik. Emlékszel, amikor egyszer megmutattam neked egy pápai enciklikát a nácikról. Nagy hatással volt rád, azt mondtad: «Olyan, mintha az első évszázadban íródott volna».”

Az abortusz sátáni világa

1945-ben, egy egyetemi bálon, Bernard megismert egy varázslatos, ártatlan, tizenhét éves lányt, Ruth-ot. Első látásra egymásba szerettek. Egyre több időt töltöttek együtt, már az esküvőjüket tervezték. De ekkor megzavarta a szerelmeseket, hogy Ruth teherbe esett. Nem akarták a gyereket. Úgy döntöttek, „elvetetik”. Nagy nehezes sikerült orvost találniuk, aki elvállalta az akkor még illegális műtétet egy magánrendelőben, titokban. A műtét után Bernard és Ruth úgy viselkedtek mint két összeesküvő, akit egy súlyos titok köt össze. Évekkel később erre Bernard így emlékezik vissza: „Egészen biztos vagyok benne, hogy – határo­zott arckifejezése, lojalitása és szerelme ellenére – romantikus pillanataiban Ruth-ban fölmerült a kérdés: »Miért nem vett feleségül? Miért kellett megölnünk a gyereket? Miért kellett veszélyeztetnem a saját és jövendő gyermekeim egészségét az ő tanulmányai miatt? Vajon Isten megbünteti tetteimet és meddővé tesz?«

Bernardot ez időben a vallási jellegű kérdések teljesen hidegen hagyták. „Ekkortájt – írja – a makacs zsidó ateista ember jelleme fejlődött ki bennem.” Csak Ruth egészsége miatt aggódott, és hogy a jövőben fogamzásképes legyen. Rövidesen azonban útjaik szétváltak. Ez az élmény lett az alapja Nathanson végletes abortusz támogatásának.

A hatvanas évek közepe táján Bernard befejezte a szülész-nőgyógyászi gyakorlatát és egy sikeresnek tűnő karrier küszöbén állt. Maga mögött tudott már azonban két sikertelen házasságot, amelyek – bevallása szerint – saját önzése, önimádata és a szeretetre való képtelensége miatt mentek tönkre. Ekkor egy őt szívből szerető nőtől fogant gyermeke. A nő könyörgött, hogy megtarthassa és megszülhesse a gyermeket, de Nathanson hajthatatlan volt. Követelte, hogy azonnal vetesse el a gyermeket, mert neki most nincs ideje egy gyermeket felnevelni. Ha nem veteti el, akkor nem fogja feleségül venni. Fölajánlotta neki, hogy saját kezűleg elvégzi az abortuszt. Szakszerűen meg is tette. Egy csepp lelkiismeret-furdalása sem volt, még árnyéka sem a bűntudatnak. Az abortuszt végrehajtó orvos tuda­tában egy jól elvégzett műtét sikerélménye volt csupán.

Az abortusz végrehajtása előtt sem Nathanson, sem más orvosok nem tájékoztatták a pácienseket, hogy milyen veszélyes következményei lehetnek a terhesség megszakításának. Megtérése után saját maga írta: „Kiderült, hogy az abortusz és a mellrák között lehet összefüggés, hogy nők ezrei váltak már meddővé egy rosszul elvégzett terhesség-megszakítás következtében, és a nők halandósága, akik azon tizenharmadik hét után döntenek az abortusz mellett, magasabb, mint az átlagos halandóság.

1968-ban dr. Nathanson alapító tagja lett a „National Abortion Rights Action League” (NARAL)-nak, amely azért küzdött, hogy az USA-ban legalizálják az abortuszt. Az abortusz legalizálása után, 1970-ben, New Yorkban kinevezték a világ legnagyobb abortuszklinikájának az igazgatójává. Megtérése előtt megjelent egy cikk, „Egy volt abortuszt végző orvos vallomásai” címmel, melyben megírja, hogy ő és kollégái a NARAL-ból, milyen módszerekkel próbáltak kiskapukat keresni az abortuszt valamilyen formában korlátozó törvényekkel szemben. Ne felejtsük el, hogy a hatvanas években az amerikaiak nagy része ellenezte az abortuszt. Öt év intenzíven folytatott kampány után, a NARAL „szakemberei” végül meg­győzték az Amerikai Legfelsőbb Bíróságot, amely 1973-ban korlátozások nélkül engedélyezte a művi terhesség megszakí­tást a terhesség 9. hónapjáig.

Hogyan tették mindezt? Fontos megérteni, hisz módszereiket a mai napig alkal­mazzák azokban a nyugati országokban, ahol az abortuszt liberalizálni akarják.

A hatékonyság elsődleges kulcsa abban rejlett, hogy a sajtót meggyőzték, hogy az abortusz elfogadása a felvilágosult liberalizmus jele. Tudták ugyanis, hogy egy felmérés esetén csúnyán elvéreznének. Ezért hamis statisztikai adatokat gyártottak fiktív felmérésekre hivatkozva. Tájékoztatták a médiát, hogy a legújabb felmérések szerint az amerikaiak 60%-a támogatja az abortuszt. Azt állították, hogy az illegális abortusz miatt évente nők tízezrei halnak meg, pedig ez a szám évente 200-250 volt. Arról próbálták meggyőzni a közvéleményt, hogy az Egyesült Államokban évente 1 millió nő végez illegális abortuszt, pedig ez a szám valójában tízezer volt. Ha a médiában állandóan ugyanazokat a hazugságokat olvassa az ember, előbb-utóbb el is hiszi. És ez valóban működött is. Öt év alatt sikerült meggyőzni a társadalom nagy részét arról, hogy az abortuszt minél előbb legalizálni kell.

Taktikájuk másik eleme az ún. katolikus lap kijátszása volt. Folyamatosan támadták a katolikus egyházat annak „maradisága” miatt, az elöljárókat pedig, akik az abortuszt ellenezték, a szabadság ellenségeinek állították be. Ez a motívum gyakran megjelenik másutt is. A média felé olyan hazugságokat közvetítettek, hogy csak a lelkipásztorok ellenzik az abortuszt, a templomba járó katolikusok nagy része viszont támogatja azt.

A harmadik módszer pedig az volt, hogy eljárásaikat úgy hitelesítették, hogy egyszerűen bojkottálták a tudományos bizonyítékokról szóló híreket, azokat, amelyek bizonyítani akarták, hogy az emberi élet a megtermékenyülés pillanatában kezdődik. Azt állították, hogy ezt a tudomány sosem fogja tudni bebizonyítani, hisz nem tartozik a kompetenciái közé. Ez kizárólag filozófiai és teológiai kérdés. Ez is óriási hazugság volt, hisz már tudományosan igazolt bizonyítékok vannak arra vonatkozóan, hogy az emberi élet a megtermékenyülés pillanatában kezdődik, és ugyanolyan védelemre van szüksége, mint nekünk, világra jött embereknek.

„Ha ma visszagondolok arra, – írja Nathanson – hogy huszonöt éve miket műveltünk a terhes asszonyokkal és gyermekeikkel, akkor elborzaszt, hogy milyen felelőtlenül végeztük a feladatunkat. Milyen nagy volt az erkölcsi és lelki üresség bennünk, az a ma már hihetetlennek tűnő meggyőződés, hogy amit teszünk az igenis erkölcsös magatartás. Pedig, amit tettünk, az egészen egyszerűen gyalázatos! Miként lehet, hogy nem vettük észre a hazugságot, a benne rejlő ellentmondást? Az egész tevékenység erkölcstelenségét?”.

A megtérés 

1973-ban Nathanson a New Yorki Szt. Lukács Kórház szülészosztályának lett a főorvosa. Akkor kapott az intézmény egy nagy újdonságnak számító ultrahangos készüléket, amin keresztül vizsgálni lehetett a magzatot az édesanya mé­hében. Az ultrahang egy új világot tárt fel Nathanson előtt. Így emlékezik vissza: „Ekkor tudtuk először megnézni az emberi magzatot, méregettük, megfigyeltük és megszerettük. Az ultrahangos képek nézegetése mérhetetlenül nagy hatással van az emberre.”

Az ultrahangos készülék bevezetése után teljesen megváltozott Nathanson hozzáállása a magzati léthez. „Az ultrahangnak köszönhetően nem csak arról győződhettünk meg, hogy a magzat egy teljesen normális szervezet, hanem méréseket, megfigyeléseket tudtunk rajta végezni, meg tudtuk állapítani a korát, nézhettük, hogyan nyel, alszik, ébredezik, mozog.”

Ettől a pillanattól kezdve Nathanson már nem volt annyira biztos az abortusz helyességében. Drasztikusan csökkentette a saját maga által végzett abortuszokat és csak azokat végezte el, amelyek orvosilag valóban megalapozottak voltak. Az utolsó abortuszt 1979-ben végezte el.

1984-től egyre több kérdést tett föl magának a terhesség megszakítással kapcsolatban. Tudni akarta, hogy valójában mi is történik közben. Hiszen olyon sokat elvégzett már, de mindet gondolkodás nélkül, mechanikusan, szinte vakon. Bevezette az eszközt az anya méhébe, bekapcsolta, a készülék kiszippantott egy szövetcsomót és kész is volt minden. Meg akarta tudni, hogy igazából mi is történik eközben. Megkérte barátját, Jay-t, aki naponta legalább húsz abortuszt végzett, hogy az egyik „műtét” során kapcsolja be az ultrahangos készüléket és vegye föl az egészet. Munkatársa teljesítette is kérését. Amikor később megnézték a filmet, mindketten egy sokkot éltek át, Jay pedig bejelentette, hogy ő több abortuszt nem végez. „Lelkem mélyéig megráztak a látottak” – írta később Nathanson. Először látta, hogy mi történik igazából abortusz közben, hogy mit is jelent ez az eljárás valójában. A felvétel felhasználásával megalkották a „Néma sikoly” című filmet. Ez a film bizonyítéka lett annak, hogy az abortusz milyen embertelenül végrehajtott bűncselekmény a legártatlanabb és legvédtelenebb teremtményen. Egy tizenkéthetes magzatot mutatott be, amint az anyaméhben menekülni próbál az őt szétszaggatni próbáló készülék elől. A filmet először Floridában, 1985. január 3-án mutatták be, s a vetítés szenzációt keltett.

A liberálisok táborában persze hangos ellenkezést váltott ki a film, hisz ez a dokumentum nagy veszélyt jelentett minden abortusz mellett harcoló szervezet számára. A liberális média minden eszközt bevetett, hogy a film ne jusson el szélesebb körökhöz az Egyesült Államok társadalmában. Egyik televíziós társaság sem volt hajlandó bemutatni a filmet, sőt reklámidőt sem adott el, amely a filmet hirdethetné. Egyértelműen bebizonyosodott, hogy a médiát a halál kultúráját hirdető személyek tartják a markukban.

A tudományos tények megérintették Nathanson szívét: elfogadta, hogy az emberi élet a megtermékenyülés pillanatában kezdődik, és minden terhesség megszakítás egy ártatlan emberi élet ellen elkövetett gyilkosság. Dr. Nathanson az álláspontját nem vallási, hanem tisztán tudományos tények alapján változtatta meg.

A Katolikus Egyházhoz vezető út 

Az Istenhez és a hithez vezető út Bernard Nathanson számára különösen nehéz volt. Először az emberi élet szentségét fedezte fel a megtermékenyülés pillanatától a természetes halálig, és csak később jutott az istenhitre.” Miután hiába várakoztam, fölkapcsoltam a kislámpámat és nekiálltam valamilyen bűnről szóló könyvet olvasni. Részleteket olvastam Szt. Ágoston Vallomásaiból, Dosztojevszkijtől, Paul Tillich-től, Kierkegaard-tól, Niebuhr-tól, sőt előfordult, hogy Lewis Mumford-tól vagy Waldo Frank-tól is.”

Egyre gyakrabban fordult meg fejében az öngyilkosság gondolata. Az elkövetett bűnök súlya egyre elviselhetetlenebbé vált a számára, különösen az ártatlan gyermekek ezreinek megölése bántotta lelkiismeretét. Lelki fájdalmán és kétségbeesésén nyugtatószerekkel, alkohollal, pszichiátriai kezelésekkel próbált könynyíteni, de semmi nem segített. Ekkortájt dr. Nathanson egyre jobban elköteleződött az életvédő mozgalmak munkájában. Bejárta az Egyesült Államokat, előadásokat tartott, könyveket írt, bekapcsolódott a politikai életbe. Életvédő szervezetek megmozdulásain hangsúlyozta, hogy csak az abortuszellenessége köti össze őket velük, de az istenhittel kapcsolatban fenntartásai vannak. Ezeken a gyűléseken, abortuszklinikák előtti tüntetéseken tapasztalta meg az összegyűltek körében az egyéni érdeknélküliség érzését. Az ott összegyűlt imádkozó, rendőrségi kordonokkal körülvett emberek arcáról csak úgy sugárzott a szeretet. Ezek az emberek imádkoztak és az erőszakmentességet hirdették. Nathanson ezt írja: „Meglepett szeretetük és imájuk ereje: imádkoztak a meg nem született gyerekekért, az eltévedt és rémült anyákért, a klinikán dolgozó orvosokért és nővérekért. Imádkoztak még a rendőrökért és újságírókért is, akik a demonstrációról tudósítottak. Imádkoztak egymásért, de saját magukért soha. Elgondolkodtam ezen. Hogyan lehetséges, hogy ezek az emberek olyan sokat adnak magukból. Egy olyan kisebbség érdekeit képviselik, amely néma, láthatatlan és képtelen a háláját kimutatni feléjük.”

Ezeknek az embereknek a példája olyan hatással volt Nathanson-ra, hogy életében először megfordult a fejében, hogy mégiscsak van Isten. Azt írja, elkezdett gondolkodni Isten létezésén, aki végigvezette a Pokol összes bugyrán, hogy végül kegyelme által megmutassa a szabaduláshoz vezető utat és kimutassa irgalmasságát. „Ez a gondolat – amely teljesen ellentétes volt a tizenkilenc éves korom óta vallott igazságokkal – egy pillanat alatt megmutatta, hogy a múltam milyen borzalmas fertő, vádlóan gonosz és bűnös. Egyúttal pedig – csodálatos módon – megmutatta, hogy valaki kétezer évvel ezelőtt meghalt a bűneimért.”

Mielőtt azonban elindult volna a belső istenkeresés útján, nagy érdeklődéssel kezdte olvasni a legnagyobb konvertiták önéletrajzait. Elolvasta Malcolm Muggeridge, Newman bíboros, Graham Greene, C.S. Lewis, Walker Percy és mások önéletrajzait. Leginkább azonban saját professzora Karl Stern önéletírásával tudott azonosulni, aki a „A tűzoszlop” című könyvében leírta megtérése megható történetét. Nathanson bevallotta, hogy ahányszor e könyvet olvassa, nehezére esik visszafojtania könnyeit. „Az egész földkerekséget bejártam, hogy megtaláljam azt, aki nélkül elkárhoznék, most viszont kétségbeesésemben belekapaszkodom ruhája szegélyébe, és nem engedem el. Gondolataim visszakanyarodnak egyetemista éveim hőséhez, Karl Stern-hez – aki éppen akkor ment át ezen a lelki változáson, amikor nekünk tanította az emberi elme megismerésének módját –, és eszembe jut, amit a testvérének írt: »Nincs semmilyen kétségem, hozzá futottunk vagy éppen el tőle, de ő mindvégig a mindenség középpontjában állt.«”

Nathanson tudta, hogy rengetegen imádkoznak érte az életvédő mozgalomból. Lelki változása szelíden és természetesen következett be és általa lelki békét és nyugalmat talált. Rendszeresen, hetente találkozott John McCloskey atyával, aki lelki vezetője lett a hit rögös útján. 1994-ben nyilvánosan megvallotta, hogy katolikus hitre tért. 1996. december 6-án keresztelte meg a Szt. Patrik székesegyházban J. O`Connor bíboros. Zsidó barátai örömmel fogadták a döntését. Maga dr. Nathanson mondta: „Krisztust magamhoz véve még jobban tudom értékelni, hogy a zsidó kultúrához, néphez, hagyományhoz tartozom. Így lesz ez mindig és büszke is leszek rá.” Azóta rendszeresen jár szentmisére, gyónik, mély imaélete van, és tudósként könyveiben, filmjeiben és számos beszédében tanúsítja, hogy az emberi élet ugyanolyan szent, mint Isten – aki az élet adója –, és azért soha senki nem jogosult az emberi élet elpusztítására. Bernard Nathanson professzor megtérése minden valószínűséggel a XX. század egyik legnagyobb megtérése, a nagy abortuszprofesszor és keményfejű ateista buzgó katolikussá vált, aki a meg nem született gyermekek érdekeit védi, ahol csak teheti.

Amikor Lengyelországba érkezett, 1996 október 19-én, a sajtótájékoztatóján ezekkel a szavakkal fordult a lengyel képviselőkhöz: „Könyörgöm nektek, ne tegyetek semmilyen megfontolatlan lépést az abortusz liberalizációja érdekében! A történelem ezt nem fogja megbocsátani nektek! Figyelmeztetlek benneteket, ne kövessétek el ugyanazokat a hibákat, amiket mi elkövettünk az Egyesült Államokban! Az abortusz melletti kiállás egyúttal igen az eutanáziára, az öregek meggyilkolására, fogyatékosok, halálos betegek meggyilkolására is. Sőt ez lesz az alapja a génkísérleteknek is, mert ez az első lépés azon a lejtőn, amely az emberi élet teljes leértrékeléséhez, a halál völgyéhez vezet”.