A Szeressétek Egymást! előző két számában cáfoltuk a homoszexualitásról elterjedt mítoszokat. Tisztáztuk, hogy mi a homoszexualitás, és mi nem az. Most közösen átgondoljuk, hogyan lehet a homoszexualitást legyőzni.
Számos jellemhibát és gyöngeséget, köztük a rendezetlen homoszexuális vagy heteroszexuális szokásokat is le lehet győzni. De ez, sajnos, nem gyakran fordul elő. Ennek fő oka egyszerű: túlságosan kevesen hajlandóak teljes szívükkel, elszántan vállalni a hosszú belső küzdelmet, mely elengedhetetlen a cél eléréséhez. Ez részben azért van, mert senki sem buzdítja erre őket, de azért is, mert nem tanulták meg, hogyan cselekedjenek, mivel nem találtak jó vezetőt vagy segítőt, egyedül pedig nem képesek rá. Részben pedig azért, mert valójában nem is akarják. Bár radikális belső változásra vágynak, kisebb-nagyobb mértékben továbbra is folytatják a szokásaikat. Az esetek többségében ugyanis a (szexuális vagy egyéb) hibák önmagukban kellemesek, még szomorú és elkeserítő következményeik ellenére is. Ami a homoszexuális irányultságot illeti, az érintettnek készen kell állnia véglegesen szakítani az ezzel kapcsolatos élvezetekkel. Határozottan szakítani kell mindennel, ami azonos neműekkel szexuális kielégülést nyújt.
Nem szabad a homoszexuális kapcsolatokat vagy a homoszexuális színezetű barátságokat fenntartani; nem szabad az interneten, a televízióban vagy a sajtóban pornót nézni, nem szabad önkielégítést végezni, az azonos nemmel kapcsolatban fantáziálni vagy álmodozni. Továbbá el kell távolítani minden más olyan emocionális élvezetet is, mely az éretlen énközpontúságot támogatja, ebből születnek ugyanis a homoszexuális vágyak. Idetartoznak többek között a narcisztikus élvezetek, pl. a gyerekes „öndicséret” különféle formái, a figyelem utáni vágy, a túlzott önmegerősítés (self-affirmation), az önsajnálat és a sérelmek dédelgetése.
Kezdjük az érzéki élvezetekkel. Azoknak a saját nemükhöz vonzódó férfiaknak és nőknek, akik mindig is tisztaságban igyekeztek élni, nem nehéz teljesen lemondaniuk a szexuális élvezetekről. De a többség számára ez nehéz és kemény harcot jelent, sikerekkel és vereséggel tarkítva. Ez különösen azokra az emberekre érvényes, akiknek az önkielégítés megrögzött szokásuk lett. Közülük sokan azt gondolják, hogy ha elutasítanak minden érzéki, homoszexuális színezetű kielégülést, akkor megfosztják magukat az egyetlen élvezettől az életben, ugyanis magányosnak érzik magukat, depresszív gondolataik, aggályaik vannak, nyugtalanok, és nem látnak perspektívát a személyes életükben.
Az önvigasztalás foglyai; saját elképzelt, érzéki-érzelmi kapcsolatra irányuló boldogtalan képzelgéseik világába menekültek, éppúgy, ahogy más, depresszióban szenvedő emberek az alkoholban vagy a kábítószerekben keresnek gyógyírt a fájdalmukra (itt meg kell említenünk, hogy homoszexuális és leszbikus körökben nem ritka a kábítószerek használata). Leszokni a homoszexuális aktivitásról és képzelgésekről hasonló dolog, mint leszokni a túlzott alkoholfogyasztásról: át kell menni az elvesztés frusztráló szakaszán, és panaszkodás nélkül el kell fogadni az azzal járó kellemetlenséget, hogy lemondanak arról, ami után forrón vágyakoznak, s ami nagyon hiányzik nekik.
Olyan ez, mint a zuhanás a semmibe vagy mint ugrás a sötétbe. Rendszerint azonnal előjönnek a különféle hamis kifogások az efféle „szigorú” eljárás ellen. Éppen ezért, aki ki akar tartani, annak sok-sok hónapon át kell rendszeresen éltetnie és megújítania magában az eltökélt szándékát. Ha valaki elszántan harcol, és minden bukás után azonnal feláll, erőfeszítése rövid időn belül elnyeri jutalmát: szabadabbnak és boldogabbnak érzi majd magát, nyugodtabb lesz az elméje és a lelkiismerete, még akkor is, ha azelőtt soha nem tudatosította, hogy ez a probléma a lelkiismeretét is érinti, s hogy az érzéki engedékenység kerekedett benne felül, fokozódó nyugtalanságot, idegességet és depresszív hangulatot eredményezve.
Az önszeretet, az énközpontúság és az önzés a homoszexuális személyiség homoszexuális, éretlen (gyermeki, kisfiús) részét élteti. Erről az előző részekben is írtunk. Az azonos nem iránti vonzódás nem szerelem, hanem a szeretet utáni fiatalkori vágy, az idealizált barát érzelmeiért való esedezés — akit az ilyen ember többnyire úgy érzékel, mint olyasvalakit, akinek megvan az, ami neki, „szegénynek” nincs meg, vagy amire szüksége van: a férfiasságra vagy a nőiességre egészében véve. A homoszexuális szerető eljátszhatja a gyengéd és gondoskodó ember szerepét, de végső soron mindez az önszeretetből fakad, és célja a másik ember szeretetének megvásárlása. Tehát a homoszexuális gesztusok mindkét partnernél folyton a saját énjük körül forognak. A homoszexuális hajlam elleni küzdelemben nagy segítséget jelent, ha felismerjük, hogy az azonos nem iránti vonzódás, a homoszexuális fantáziálás és viselkedés mélyén az énközpontúság rejtezik. Így azt is megérthetjük, hogy miért vannak az effajta kapcsolatok sikertelenségre és hűtlenségre ítélve: mert az ilyen ember olyasmit akar elérni, ami csak a fantáziájában létezhet. Azt gondolja, hogy elképzelt barátja osztatlan figyelmének és szeretetének ő a kizárólagos tárgya. A másik csak annyira és addig attraktív, míg beleillik ezekbe a megálmodott képzelgésekbe; az, hogy ki ő a valóságban, nem számít.
Önismeret erkölcsi szempontból
Az, hogy a homoszexuális hajlamú ember felismeri-e az elméjében uralkodó öntelt és önző indítékokat, erkölcsi önismeret kérdése. Minél inkább erkölcsi gyöngeségnek, hibának ismeri el valaki a gondolataiban, vágyaiban és indítékaiban jelen lévő infantilis énjét, annál inkább képes lesz felvenni ellene a harcot. Az éretlen önszeretethez való kötődést, mely érzelmileg a kamaszkorba húz vissza, fel kell váltania az érzelmi érettségnek. Az érzelmi érettség elérése tulajdonképpen az énközpontúság elhagyása, az egyéni feladatok és felelősség felfedezése és vállalása a másokkal közvetlen kapcsolatban élt konkrét, mindennapi életben. Mivel az erkölcsi érettség attól függ, hogy szeretünk-e másokat, a homoszexualitás kezelését célzó bármely értelmes terápiának vagy öngyógyításnak, ugyanúgy, mint a neurotikus és szexuális érzékenység egyéb formái esetében, a szeretetre és a szolgálatkészség fejlesztésére kell irányulnia. Más szóval annyiban lehet pozitív változást elérni, amennyiben az illető képes legyőzni saját emberi és erkölcsi korlátait és hiányosságait, és gyakorolni az emberi és erkölcsi erényeket.
A hibák ellen küzdeni kell, mert a tisztátalanság, az őszintétlenség, a gyávaság, a jellemgyöngeség, a lázadozó természet, az önsajnálat, valamint a panaszkodásra való hajlam és a mártírkodás, a megkeseredettség, az arrogancia és a beképzeltség, az önmagunkkal szembeni engedékenység és az élvhajhászat valamennyi formája mind a gyermeki egót erősítik. Ellenben az olyan erények, mint a becsületesség, a bátorság, a hősiesség, a tisztaság, a jóakarat, a hála és az öröm, az alázat, a felebaráti szeretet stb., megszabadítják az embert az éretlen kényszeres gondolatoktól, és lehetővé teszik, hogy az érett személyisége növekedjen, fejlődjön. Tehát érvényes, hogy a gyermeteg önmagunkra figyelés ellentétben áll az érett és felnőttes másokra és a kötelességekre való odafigyeléssel; az örökké elégedetlen és panaszkodó gyerek ellentétben áll az érettebb felnőttel, aki örül az életnek, és aki képes elviselni az élet nehézségeit és szerencsétlenségeit anélkül, hogy önsajnálatba merülne és áldozatnak érezné magát. Ugyanígy a „belül élő” gyerek vagy kamasz, aki sajnálatra méltónak és férfiasságában/nőiségében sérültnek érzi magát, ellentétben áll az érett férfival vagy nővel, aki örömmel elfogadja férfiúi vagy női természetét.
A természetes férfiasság/nőiség fejlesztése
Az, hogy az ember érzelmileg felnőtté válik, kétségkívül azt jelenti, hogy megerősödik benne a veleszületett nemi identitástudat. A saját férfiasságához vagy nőiségéhez való eltorzult viszony következtében számos homoszexuális problémákkal küzdő ember kerüli vagy elutasítja a férfias/nőies viselkedést, feladatokat, érdeklődési köröket, hozzáállást és tevékenységeket, mivel félnek a vereségtől, megszégyenültnek érzik magukat, vagy hiányzik belőlük a bátorság. Ezért az ilyen embernek két irányba kell fejlesztenie a fejletlen nemi identitását.
Először arra kell törekedni, hogy sikerüljön leküzdeni a belső önlealacsonyító hozzáállást (ami gondolat és érzés is egyszerre): „Nem vagyok olyan férfias (olyan nőies), mint mások.” Lényegében ez az önmagát sajnáló ember kamaszkorból visszamaradt identitása. Az ember fokozatosan megtanulja felismerni és legyőzni mindazt, amiben e belső hozzáállása megnyilvánul a cselekedetein és a reakcióin, gondolatain és az érzésein keresztül. Ebben a harcban hasznos fegyver az önsajnálat ellen irányuló önirónia, továbbá a bátorság gyakorlása, mely a hamis szégyenérzetet és a vereségtől vagy kigúnyolástól való félelmet keltő feladatok és helyzetek előli menekülési hajlamot ellensúlyozza. Nem kis jelentőséggel bír az is, ha megértjük, mi az az érett, egészséges férfiasság és nőiség, ha elgondolkodunk azon, hogy mik a természetes feladatok a nemek közti kapcsolatokban, valamint az azonos nemű emberek közti normális kapcsolatokban és barátságokban, és mik a lényeges elemei egy érett apa és anya feladatainak.
Másodszor le kell küzdeni a belső ellenállást, hogy erősödjön a férfias/nőies természet a férfias/nőies viselkedés kerüléséhez való görcsös ragaszkodás helyett, és el kell vetni azt a kifogást, hogy „számomra ez semmit sem jelent”. Ez kisebb-nagyobb változásokat kívánhat az öltözködési szokásokban, a hajviseletben, a hétköznapi társadalmi viselkedésben, az emberekhez való hozzáállásban, de a modorban, a gesztusokban és a hanghordozásban is. Ezenkívül az embernek olyan dolgokban kell részt vennie, melyeket azelőtt elkerült vagy elutasított, mert arra a nemre jellemzőnek találta őket, amelyet félt elfogadni. El kell hagyni a férfiatlanságot/nőietlenséget erősítő viselkedést is. Ez a folyamat a férfias/nőies természetre vonatkozó önmegfigyeléssel és önelemzésével kezdődik, ha lehetséges, egy alkalmas barát, instruktor, terapeuta vagy tanácsadó segítségével. Ha az ember elkezdi megfigyelni, hogy mikor és hol kerüli a saját nemének feladatait, akkor más problémákra is automatikusan fény derül.
A cél az, hogy zokszó és fenntartások nélkül elfogadjuk a férfi és a nő természetes szerepét, e szerepnek megfelelően éljünk, és legyünk érte hálásak. Egy férfi minél inkább férfinak érzi magát természetes és nem erőltetett módon, annál inkább felébred benne a veleszületett szexuális ösztön, és könnyebben észreveszi az ellenkező nem nőiességét és vonzerejét. Ugyanez érvényes arra a nőre is, aki a női mivoltával való teljes „azonosulás” útját járja. Tehát a másik nem iránti hozzáállás megváltozásának (infantilisról érettre) és vonzereje felfedezésének spontán módon kell bekövetkeznie, a növekvő férfias/női önbizalom eredményeként.
A heteroszexuális fantáziaképek vagy érzelmek „gyakorlása” természetellenes és haszontalan, mivel az semmilyen módon sem érinti az állítólagosan rosszabb férfiassággal/nőiséggel azonosuló éretlen öntudatot, és nem a megfelelő tárgyra összpontosít. Először az éretlenséget és az önzést kell csökkenteni, mivel ez az érett szexuális ösztön megszerzésének elengedhetetlen feltétele.
Felelősségvállalás a saját viselkedésért
Sok jóakaratú homoszexuális hajlamú ember számára nagy segítséget jelent, ha megtudják, hogyan alakul ki az irányultságuk, s ha megértik a kisebbrendűségi komplexusukat. De ahhoz, hogy ez a pszichológiai önmegismerés gyümölcsöt hozzon, egy mélyebb és alapvetőbb felismeréshez kell vezetnie — ahhoz, hogy az ember fokozatosan elismerje, hogy többé-kevésbé önközpontú vagy egyenesen egoista gyerek vagy kamasz maradt. Ennek fokozatosan el kell fordítania az embert attól, hogy tudat alatt folyton tragikusan önmagára koncentrál — vagyis az „áldozati bárány” szerepétől. Függetlenül attól, hogy az érzelmi életére és személyiségére mennyire volt hatással a nevelés, a szülőkkel, testvérekkel, kortársakkal való kapcsolat vagy a gyermekkori szenvedés és frusztráció, irányultságának gyökeres változása attól függ, megérti-e, hogy jelenlegi érzelmi állapota a felfokozott önzés következménye, mely a gyermek- és kamaszkori traumatizáló körülményekből és tapasztalatokból fakad. Nem arról van szó, hogy az erős énközpontúság önmagában nem lenne normális: a gyerekek és a fiatalok a tiszteletlenség, szeretetlenség és elutasítás fájdalmas tapasztalatára általában túlzott önszeretettel, énközpontúsággal és túldramatizálással reagálnak.
Az a lényeg, hogy a felnőtt ember, aki észrevette, hogy még mindig ezek az érzelmek és vágyak uralják, felvegye ellenük a harcot, és teljes körű felelősséget vállaljon a jelenlegi viselkedéséért. A homoszexuális érzelmekkel rendelkező férfi intellektuális értelemben „kihúzhatja magát”, ha megérti, hogy jelleme egyes vonásai a túlzottan gondoskodó vagy domináns, esetenként vele mindig kivételező vagy őt imádó anyától való függés eredményeként alakultak ki, és hogy az apával való elégtelen kapcsolat következményeként a fiúk között bizonytalanul és idegenül érezte magát, a testi hiányosságok, a gúnyolódás vagy a kortársai zsarnokoskodása pedig kamaszkorában elszigetelte őt a többi fiútól.
Ezért tudatosítania kell, hogy a jelenlegi érzelmi nehézségeinek és homoszexuális vágyainak az oka az, hogy még mindig a kamaszkori személyiségre jellemző énközpontúság működik benne. Az önmegismerést valóban kereső leszbikus képzelettel rendelkező nő irányításra és támogatásra lelhet, ha megérti, hogy azért vágyik bizonyos fiatal nőkkel való érzelmi kötelék kialakítására, mert rosszabb lánynak érezte magát, az imponáló apa vagy a bátyja fiúként bánt vele, az anyja meg érzelmileg távol volt, stb. Tehát az ilyen nőnek, bár fájdalom árán, meg kell értenie, hogy az autonóm, kamaszkori érzelmességben való megrekedés akadályozza őt az érzelmi érettség és az érett boldogság elérésében.
Ha vállalja a felelősséget az életünkért, akkor ez megnyitja az ajtót ahhoz, hogy végre nem fog a fiatalkorára és a családjára panaszkodni, nem fogja a gyerekkorát vagy a szüleit okolni a hibáiért és kudarcaiért, és ha állandó harag, keserűség vagy dac volt jelen, meg fog tudni bocsátani a szüleinek vagy másoknak. Ezenkívül előkészíti az utat a szüleivel és másokkal való gyermeki kapcsolat átalakulására, az önmagára való irányultságtól a mások iránti nagyobb figyelem felé.
A homoszexualitással kapcsolatos jellemhibák
Nem ritka, hogy a homoszexuálisok önmagukkal szemben nagyon engedékenyek, gyöngék és sok szempontból passzívak. Bár a személyiségnek ez az aspektusa a kora gyermekkorban alakul ki, és ezért nagyon nehéz megváltoztatni, mégis jelentősen meg lehet gyöngíteni, ha rendszeresen és türelmesen küzdünk ellene, gyakorolva az állhatatosság erényét, vagyis kitartóak és fegyelmezettek vagyunk a munkánkban és a mindennapi kötelességeink teljesítésénél, egyre többet várunk el maguktól, féken tartjuk a panaszkodásra, az önsajnálatra, a kudarcok és a sikertelenség pillanataiban ránk törő túlzott csüggedésre való hajlamunkat; kezdeményezővé válunk; nem másokra hagyatkozunk, hanem önálló döntéseket hozunk; bátran felvesszük a harcot akkor, amikor ezt a körülmények megkívánják; felhagyunk önmagunk engedékeny ajnározásával.
Ha a fiúk és a férfiak megtanulnak önmagukhoz keményebbek és a kötelességeik teljesítésében felelősebbek lenni, jelentősen meggyöngül a férfiúi kisebbrendűségi érzésük, megerősödik személyes érettségük és az önmaguk, a férfi mivoltuk iránti tiszteletük. A férfiak homoszexualitását kísérő hibák másik fontos kategóriáját a gőg különféle formái alkotják, például a dicsőségvágy a küllem vagy az elért sikerek miatt, a figyelem középpontjába kerülés utáni vágy; az önmagát másoknál többre tartás és ebből kifolyólag az öndicséret; annak eljátszása, hogy különleges, érdekes, elbűvölő ember, bohóc stb. A hibák az erényekhez hasonlóan összefüggnek egymással.
A fent felsorolt gyarlóságok a gyerekesség és a túlzott önközpontúság megnyilvánulásai. Ezek ajánlott ellenszere az alázat és a felebaráti szeretet erényeinek gyakorlása (gyakorolni kell a másik iránti érdeklődést és az áldozatkészséget a legtisztább értelemben). Visszatérve még a színjátszásra: ez a becstelenség megnyilvánulása, hiszen az ember így hamis képet alakít ki magáról. Figyelemre méltó, hogy a meleg életstílust folytató férfiak közül soknak a személyiségét és a kapcsolatait a hazugság és a megbízhatatlanság jellemzi.
A leszbikusok körében nem ritka a túlzott önigazolás a kemény, független vagy domináns nő szerepében (akinek nemegyszer keménységével és sikereivel kell bizonyítania a férfiakkal szembeni felsőbbrendűségét). Az ilyen nő ezenkívül nőiességében fogyatékosnak érzi magát, ezért azt elutasíthatja vagy megvetheti, de ebben nagyon sokszor erősen jelen van a harag, a sérelem és a dac eleme. Ebben a nehéz belső problémában a nőnek általában az alázat, az őszinteség és az engedelmesség erényeinek gyakorlása segíthet.
Végül, azoknak a jóakaratú embereknek, akik igyekeznek meggyógyítani sérült nemi identitásukat és szexualitásukat, személyes buzdításra, megértésre és segítségre van szükségük. A magány és a depresszióra való hajlam következtében olykor kisfiús álmodozásokba menekülnek, vagy olyan kapcsolatokba, melyek csak elmélyítik az elidegenedésüket. Ezért nagy segítségükre lehetnek az utóbbi időkben megalakult konstruktív segítőcsoportok (pl. a Courage nevű katolikus szervezet).
Megelőzés
Aranyszabály a szülők számára, akik jelentősen csökkenteni akarják a homoszexualitás előfordulásának kockázatát a gyerekeiknél, hogy minden fiúra úgy tekintsenek, mint „igazi fiúra”, és minden lányra úgy, mint „igazi lányra”, függetlenül attól, hogy a gyerekük rendelkezik-e valami kevésbé fiúsnak vagy lányosnak tűnő testi vagy szellemi tulajdonsággal. Kulcsfontosságú, hogy minden gyermek érezze, hogy elfogadják és pozitívan értékelik a nemi identitását. A szülők mindenki másnál inkább kötelesek megerősíteni a gyermekben a nemiségével kapcsolatos önbizalmát. Az a fiú, akit valamilyen testi fogyatékosság vagy betegség korlátoz az aktív életben, és nem vehet részt egyes sporteseményeken a többi fiúval, egészséges férfiúi magabiztossággal nőhet fel, ha a szülei nem túlzottan gondoskodók, és „igazi fiúnak” tartják őt, elősegítve fiús adottságainak fejlődését.
Az a lány pedig, aki túl sovány, kicsit fiús, és nem olyan szép, mint a többi lány, kifejlesztheti magában az egészséges női önbizalmat, ha a szülei „igazi lánynak” tartják őt. Sok szülővel az a baj, hogy nem képesek „igazi fiúnak”, illetve „igazi lánynak” tekinteni a gyereküket akkor, ha például valamelyik szülő más nemű gyermekre vágyott. Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznánk, soha nem feledkezhetünk meg arról, hogy a gyermeket mindkét szülőnek a természetes nemével összhangban kell nevelnie. Másképp kell bánni a fiúkkal, és másképp a lányokkal. Vannak tevékenységek és feladatok, melyek inkább a fiúknak valók, mások pedig a lányoknak. Nem ajánlatos túlzásba vinni, de természetes módon különbséget kell tenni. Ezenkívül szükséges, hogy az apa a fia példaképe legyen, az anya meg a lánya példaképe. Ha az apa apaként alakítja a kapcsolatát a fiával, az anya pedig anyaként a lányával, akkor ez spontán módon kialakul. A fiúnak éreznie kell, hogy az apához, az ő férfias világába tartozik, s a lánynak is éreznie kell, hogy ő az anyához, az ő nőies világába tartozik. A szülők a férfi- és a női szerep legjobb mintái, ők segítik elő a gyermekeik természetes nemi önazonosságának kialakulását, ha ők maguk is biztosak a nemi identitásukban, és házastársi kapcsolatukat is eszerint alakítják.
A megelőzés további fontos és gyakorlati módszere azzal függ össze, hogyan illeszkedik be a gyermek az azonos nemű kortársainak csoportjába, legfőképpen a kamaszkortól kezdve. Azok a kamaszok, akik szociális értelemben „kívülállók”, és kevés azonos nemű barátjuk van (vagy egy sem), akik nem vesznek részt a barátaik sport- és egyéb tevékenységeiben, segítséget kaphatnak a tanáraiktól vagy az ifjúsági vezetőktől, akik arra buzdítják őket, hogy vegyenek gyakrabban részt a fiúk vagy lányok közösségében. Általánosságban véve támogatni kell a férfiúi vagy női magabiztosságukat. Segítsetek nekik személyes érdeklődésetekkel, és bátorítsátok őket, hogy győzzék le gátlásaikat az azonos nemű társaikkal való baráti kapcsolatok kialakításánál, és ne féljenek a nemükre jellemző módon viselkedni.
Buzdítsátok őket, hogy ne engedjenek a kisebbrendűségi érzésnek, és ne dramatizálják túl a dolgokat, amire a problémákkal küzdő kamaszok hajlamosak. Tanítsátok meg őket kerülni és legyőzni az önkielégítést és az álmodozást. Fordítsátok figyelmüket az Istennel való személyes kapcsolatra, hogy legyen erejük és leljenek békére, miközben igyekeznek legyőzni az őket végső soron lehúzó érzéki illúziókat és kísértéseket. Fordítsátok figyelmüket arra, hogy keressék Isten akaratát a saját mindennapi életükben.
Tetszik a weboldalunkon megjelenő tartalom?
Támogass minket!