Egy évszázadon át próbálták a Lourdes-i jelenések ellenségei elhitetni az emberekkel, hogy a jelenések nem léteznek, Lourdes vallási fanatizmus helye, a katolikus papság által szervezett csalás és illúzió.
Az új ateista dogmák terjesztői azt hirdették, hogy az ember független lényként úgy élhet és gondolkodhat, mintha „Isten nem létezne”. A Lourdes-i jelenések nevetségessé tételére és megcáfolására a legaljasabb módszerekhez folyamodtak: akár még a tényeket és dokumentumokat is meghamisították. A heves támadások eredményeképpen Lourdes az egyetlen kegyhely, mely mellett létrehoztak egy különleges orvosi rendelőt, melyben a leghíresebb orvosok is megfordulnak. Ez a „Bureau médical de N.D. de Lourdes”, egy olyan tudományos intézet, mely a csodálatos és megmagyarázhatatlan Lourdes-i gyógyulásokat vizsgálja. A lelki és fizikai gyógyulások számtalan példáján keresztül Isten szól a mai emberhez. Az evangéliumi csodákhoz hasonlóan, ezek Isten szeretetének látható jelei. Ő ezen a különleges módon próbál bennünket lelki tespedtségünkből feléleszteni, hogy hittel tudjunk az Evangélium útmutatásai szerint élni.
Ahhoz, hogy higgyünk azonban nem elég meglátni a csodát. A rosszakaratú emberek, „akik az igazságot elnyomják igazságtalansággal” (Róm 1,18), félremagyarázzák a csodálatos jeleket. Szomorú példa erre a híres író Emil Zola, a francia pozitivizmus irodalmának fő alakja. 1892. augusztus 20-án egy betegeket szállító párizsi vonaton Lourdes-ba érkezett. A betegek közt volt két haldokló asszony, akik a tüdőbaj végső stádiumában szenvedtek: Marie Lebranche és Marie Lermarchand. Ők utolsó esélyként zarándokoltak Lourdes-ba, Zola azonban azért jött, hogy leleplezze a papok által szerinte elkövetett csalásokat. Különleges élményben volt része: szeme láttára gyógyult meg csodálatos módon a két Marie.
Zola reakciója azonban emberileg megmagyarázhatatlan és döbbenetes volt a teljesen nyilvánvaló csoda láttán. Érthetetlen, hogy miért tagadta, a csodálatos gyógyulás tényét ez a nagy intelligenciájú ember Lourdes című könyvében. Sőt, azt állította, hogy az egyik nő meghalt, pedig az, még évekkel az eset után is Párizsban élt és remek egészségnek örvendett. Az író azonban, nehogy hazugságait leleplezzék, személyesen kereste fel a nőt és próbálta rávenni, hogy költözzön el Párizsból Belgiumba. Meg akart egyszerűen szabadulni a kellemetlen tanútól, hogy továbbra is hirdethesse életfelfogását, melyben nem volt helye se Istennek, se csodáknak („le miracle, ça n’existe pas!”). Annak ellenére, hogy rengetegszer nyilvánosan szembesítették a könyvében írt hazugságokkal, ezekre a vádakra soha sem felelt.
1895-ben megjelent egy cikk a „Civilta Catolica” című lapban, melynek írója azt az ellentmondást fejti ki, hogy hasonlóan a Sátánhoz, aki önmagának ellentmondva végső soron hozzájárul Isten dicsőségéhez, úgy Zola a könyvében hirdetett szabadkőműves eszmékkel is növelte a Lourdes-i Szűzanya kultuszát.
Zola gúnyos művének megjelenése után ugyanis egyre több tudósító és újságíró ment Lourdes-ba, köztük sokan hitetlenek, gúnyolódók, cinikusok. És csak ott, a helyszínen ismerték fel a nyilvánvaló csodákat, melyek gyakran a szemük láttára következtek be. Sokan közülük megtértek, amikor tudatosult bennük Isten szeretetének titokzatos nagysága. Így történt ez a későbbi Nobel-díjas orvos proffesszorral Alexis Carrellel is. A professzor hitetlenként 1903-ban érkezett Lourdes-ba tüdőbajos, haldokló páciense, Marie Ferrand kísérőjeként. Az Oltáriszentséggel való áldás után a Szűzanya Barlangja előtt betege a szeme láttára gyógyult meg. Ez az esemény fordulópont volt Carrel proffesszor életében: felismerte, hogy Isten a tudományos megismerésen és megértésen túl helyezkedik el, s a Hozzá vezető egyetlen út az imádságos, Evangélium szerinti élet. Így írt: „Az értelem homályán keresztül vágyakozó szeretettel jutunk el Hozzá. Csak ekkor tapasztalhatjuk meg Isten odaadó szeretetét, mely leginkább a művészek vagy a szerelmesek érzéseihez hasonlítható”.
Megtérése után Carrel egyetlen boldogsága az imádságban való teljes önátadás és Isten akaratának teljesítése volt. A Lyoni egyetemen, ahol dolgozott, azonban nem tudták elfogadni Carrel életszemléletének ily radikális változását. Felettesei elbocsátással fenyegették ha nem változtat nézetein. Carrel azonban hajthatatlan volt, hitét ugyanis élete legnagyobb kincsének tartotta. Az egyetemen felmondott, Kanadába majd New Yorkba repült, ahol a Rockefeller Intézetben fényes tudományos karrier várt rá, melynek csúcspontján, 1912-ben, Nobel-díjat kapott.
Emil Zola bár látta a csodát, de nem hitt, Alexis Carrel azonban a csodában Isten hívását meghallva megnyílt titokzatos szeretetére. A csodákat csak a jóakaratú emberek tudják megfelelően értelmezni.
Csak a jóindulatú emberek érthetik meg ezeket a jeleket, mint amilyen Alexis Carrelis volt. Aki nem nyitott az igazságra sosem fogja megérteni. Róluk szólnak Isten szavai. „Mert ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, arra a világ teremtése óta műveiből következtethetünk. Nincs hát mentségük… Kérkedtek bölcsességükkel és oktalanná váltak”. És ezért „Isten haragja eléri az égből az embereknek minden istentelenségét és gonoszságát, akik az igazságot elnyomják igazságtalansággal.” (Róm 1, 20. 22. 18).
Mindezek fényében érthetővé válnak a Szentírás szavai: „Nem megmutatta Isten, hogy a világ bölcsessége balgaság? … Isten azonban azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket, s azt választotta ki, ami a világ előtt gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket, s ami a világ előtt alacsonyrendű és lenézett, azt választotta ki az Isten, a semminek látszókat, hogy megsemmisítse azokat, akik valaminek látszanak. Így senki sem dicsekedhet Isten előtt.” (1 Kor 1, 20. 27-29).
Tetszik a weboldalunkon megjelenő tartalom?
Támogass minket!