Miért választana pont engem? Egy ilyen gyöngét, bűnöst, kételyekkel telit, akinek egy perc alatt több ezer kérdése támad, és akit hirtelen föllelkesít mindenféle dolog
Amikor a gimnáziumi tanulmányaim elején valaki gúnyosan azt mondta nekem, hogy egyszer szerzetes nővér leszek, csak nevettem. Hamarabb elhittem volna, hogy pilóta leszek, mint hogy apáca, mivel a fehér lovon érkező herceget vártam. Az Úr azonban úgy vezette a lépteimet, hogy ma én vagyok a legboldogabb klauzúrás nővér a világon.
Ajándék és titok
Éveken át harcoltam magammal az életutamat keresve. Én apáca? Valami vonzott a rendi ruha felé, de erősen tagadtam. Mellesleg általában szerelmes is voltam, és folyton a fehér lovon érkező hercegről álmodoztam, egy sereg gyerekről és egy vidéki házról, lovakkal, úgyhogy a szerzetesi élet szóba sem jöhetett. De Jézus egyre jobban vonzott magához, gyöngéd jelekkel hívott, melyeket kezdetben figyelmen kívül hagytam. „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket” (Jn 15,16). Miért választana pont engem? Egy ilyen gyöngét, bűnöst, kételyekkel telit, akinek egy perc alatt több ezer kérdése támad, és akit hirtelen föllelkesít mindenféle dolog. Úgy tűnt nekem, hogy csak egy kis bárányka vagyok, egy homokszem a sivatagban, egy vízcsepp a tengerben… Bár ha meghallottam a szavakat: „kövess engem”, a szívem gyorsabban vert, mégsem tudtam elhinni, hogy ez igaz lehet. Úgy éreztem magam, mint Jónás, aki meghallotta az Úr hangját, de elfutott előle abban a hitben, hogy a hivatás elől el lehet rejtőzni.
Elveszett bárány
Minden könnyebb lett volna, ha nem épp a dackorszakot éltem volna át, és ahelyett, hogy meghallgattam volna Jézus hangját, báránykaként „szabadságra” vágytam, minden pillanatban eltávolodtam tőle, és kerestem a világban azt, amit a világ nem adhatott meg. Kerestem valakit, akiben megbízhatnék, akire támaszkodhatnék, közben meg egyáltalán nem jutott eszembe, hogy Jézus várva vár rám. Bolyongtam, elestem, az Úristen felemelt, vezetett és virrasztott felettem, nehogy túl messzire tévelyedjek. Az első częstochowai zarándoklaton egy velünk tartó szerzetes nővérnek köszönhetően először kezdtem el mélyebben gondolkozni a szerzetesi életről. Az ő életöröme és a szemének ragyogása, ahogy a Vőlegényéről beszélt, hozzájárult ahhoz, hogy a szívem mélyére temetett vágyak fokozatosan a felszínre törtek. Eleinte nem akartam elhinni, hogy az én utam is ez lenne, de elkezdtem közeledni Jézushoz, mert valami elképzelhetetlenül erősen vonzott felé. Valódi átalakulásom kezdete a szentmiséken való gyakoribb részvétel volt, főleg szerdánként, amikor kilencedet imádkoztunk a Mindenkor Segítő Szűz Máriához. Ma tudom, hogy a Szentlélek szüntelenül dolgozott akkor…
Szeretve a végsőkig
Abban az időben lépett be az életembe a Tiszta Szívek Mozgalma — egy valódi klinika a szívem számára. A felajánló ima szavai a mindennapi életem részei voltak, buzdítás a nehéz pillanatokban, elrugaszkodási pont. A TSZM megtanított gyorsan felállni a bukásokból, Jézusnál keresni segítséget a bűnbánat szentségében és bízni az Isteni Irgalmasságban. Az Úr abban az időben megadta nekem a barátság ajándékát — egy olyan ember személyében, aki által megismertette velem a szeretetét, és meggyőzött arról, hogy olyannak szeret és fogad el, amilyen vagyok, minden bukásommal és gyöngeségemmel együtt, melyek ha már meg vannak bocsátva, nem terhelik többé az utunkat… „Puha kötelékekkel vonzottam őket, a szeretet kötelékeivel” — Ozeás könyvének e szavai (Oz 11,4) valósággá váltak számomra, mert Isten határtalan szeretettel szeretett engem egészen a keresztig, azzal a szeretettel, mely elrejtezett az Eucharisztiában, hogy mindig velem legyen. Az életem fokozatosan megváltozott, és nyugtalan szívem egyre jobban megnyílt a szerzetesi élet titkának befogadására. Már nem éreztem elégnek az átlagos keresztény életét — a szívem valami többre vágyott.
Már nem önmagamért élek
A szívem arra vágyott, hogy Istenért és az emberekért éljen, szolgáljon nekik, feltétel nélkül szeresse őket, teljesen átadja magát, a szeretetből és a szeretetért éljen. Valahányszor szerzetes nővérrel találkoztam, a szívem gyorsabban dobogott, az arcom meg mosolyra derült. Keresni kezdtem azt a rendet, amelybe beléphetnék. Még el kellett telnie egy kis időnek ahhoz, hogy a „legyen meg a te akaratod” szavak a szívemből fakadjanak. S hogy abbahagyjam azt, hogy benyújtom Jézusnak a teljesítendő kívánságaim és óhajaim listáját, s helyette egy „fehér papírlapot” adjak neki az aláírásommal, megnyílva az előtt, ami jönni fog. Ez volt az első lépés a valódi bizalom felé, mely még ott reszketett a Jézus iránti szeretetem és a türelmetlenségem, a benső nyugtalanságom között, mivel még mindig nem tudtam, melyik útra lépjek. Ő megtanított várni. Sok vihar és kétely után egy olaszországi zarándoklat során Magliano Sabinában megismertem a klauzúrás redemptorista nővérek közösségét, mely az első keresztények példája szerinti nagy egységben és szeretetben él, s melyből világosság és öröm sugárzik. Ez a látogatás nagyon megszólított. De itt kezdődtek a gondok. Én és a klauzúra? Akkor még nem tudtam, hogy az Istennek és az embereknek való önátadás teljessége, melyre a szívem vágyott, pont egy szemlélődő rendben rejtezik. Harcoltam magammal, egészen addig a pillanatig, míg teljesen át nem adtam magam Isten kezébe. Jól emlékszem az önátadásom személyes imájára, amellyel igent mondtam Jézusnak, és megnyíltam az összes lehetőség előtt: „Bárhová hívsz, bármilyen módon kell teljesítenem a hivatásomat, igent mondok, mint Szűz Mária. Csak add, hogy felismerjem az akaratodat, és vezess engem.” Nem kellett sokáig várnom ennek az imának a gyümölcsére — attól a pillanattól kezdve öröm és valódi béke lett a szívemben. Látszólag semmi sem változott. Továbbra is csak egy dolgot tudtam: hogy egészen Jézusé akarok lenni, mert mérhetetlenül erősen és mélyen éreztem, hogy ő ezt akarja. A hivatásom beteljesítésének módja továbbra is titok maradt előttem, de ez már nem zavarta meg a nyugalmamat. Biztos voltam benne, hogy Jézus vezetni fog — és nem csalódtam.
A szív vágya
Jól emlékszem az egyik olyan pillanatra, amikor világosan megmutatta az utat. Egyszer, amikor a városban sétáltam, betértem a plébániatemplomunkba, ahol a főoltár épp restaurálás alatt állt. Ez okból a szentségházat áthelyezték, így közelebb lehetett menni hozzá, mint általában. Imádkozni akartam, ahogy szoktam, de ehelyett csak mozdulatlanul térdeltem, és valamiféle megmagyarázhatatlan részvét járt át Jézus iránt, aki a világ oly sok templomában elhagyatott és elszigetelt. A szívemben nagy vágy ébredt, hogy szüntelenül Jézussal legyek, kísérjem őt, és engeszteljem minden elhagyatottan töltött napért és éjszakáért. Csak egy rövid pillanat volt ez, de világosan megláttam azt az utat, melyre Jézus hívott. Ennek ellenére eleinte mégis megpróbáltam elhessegetni a szemlélődő élet gondolatát. Lényem egy részét szó szerint emésztette az Istennel való szoros kapcsolat utáni vágy tüze, míg a másik felem tűzoltóként próbálta kioltani ezt a lángot. Győzködtem saját magam, hogy amit érzek, az más módon is megvalósítható. Sőt, megpróbáltam Jézust is meggyőzni arról, hogy mindez csak tévedés, találhat mást, megfelelőbb embert. Igyekeztem valamilyen más kiutat találni ebből a helyzetből, de szerencsére Jézus előbb talált rám.
Mint egy csepp a tengerben
A Szentlélek sugallatára és egy pap tanácsára elmentem Olaszországba, hogy jobban megismerjem a redemptorista nővérek közösségét, és megérintsem azt, amire Jézus hívott. Két nap múlva örömteli szívemből egy ima tört elő, mely, mint később megtudtam, a nemrég boldoggá avatott Maria Celeste Crostarosa alapító anya szavain alapult: „A szentáldozás alatt megmutattad, hogy te vagy a tökéletes és végtelen jóság óriási tengere, én pedig egy vízcsepp vagyok, mely beléd hull, és eggyé válik az óriási tengerrel, melyben elvesztem saját létezésemet, és minden jó óceánjává válok.” Úgy éreztem magam, mint egy ilyen kis csepp, és egész szívemből arra vágytam, hogy belemerüljek a Tengerembe — ebbe a konkrét közösségbe, ebbe a konkrét rendbe, hogy itt teljesen egyesüljek a jó és a szeretet Óceánjával. Mivel azelőtt nem ismertem Boldog Maria Celeste írásait, ez az ima megerősített az elhatározásomban, és megmutatta, hogy a szívem összhangban van annak szívével, aki nélkül a Legszentebb Megváltó családja nem létezne.
A jobbik rész — a klauzúrás hivatás ajándéka
Két évvel ezelőtt végre beléptem az örömöt sugárzó redemptorista közösségbe Olaszországban, a Róma melletti Magliano Sabina városában. Kerestem a szeretetet, és a Szeretet maga talált rám. Igent mondtam a szemlélődő életre szóló meghívásra, és biztos vagyok benne, hogy a „jobbik részt” választottam: a tökéletes szabadságban élt életet — a szeretet tisztaságát, a gazdagító szegénységet, az engedelmességben rejlő igazi erőt, a mély alázatosságot, a legnagyobb szeretetet és a tökéletes örömöt, mert a mi legfontosabb regulánk Jézus Krisztus személye. Éveken át szerelmes voltam, most pedig örök jegyese vagyok a Szeretetnek. Úgy érzem, én vagyok a világon a legboldogabb, mert a szeretetből és a szeretetért igyekszem élni a mennyei Apuka nagyobb dicsőségére és a lelkek üdvösségére.
Anna Mária redemptorista nővér
Monache Redentoriste
Magliano Sabina (RI), Italia
redentoristemagliano@gmail.com
Tetszik a weboldalunkon megjelenő tartalom?
Támogass minket!