30 éves vagyok és Németországban élek. Katolikus családban nevelkedtem. Már kiskoromban megtanítottak imádkozni, szüleimmel jártam vasárnapi misére. Elsőáldozó lettem, majd bérmálkoztam, s aztán ministrálni is elkezdtem. Életem Istenre épült.
Templomba jártam, bár most úgy tűnik nekem, hogy az akkori hitem nagyon felületes volt, misén pedig csak kötelességből vettem részt. 14 évesen abbahagytam a ministrálást, mert egészen más dolgok kezdtek érdekelni.
Elkezdtem bulizni, diszkóba jártam, ahol természetesen mindig volt egy kis alkohol is. Ekkoriban nagyon szerettem a rockzenét, ellazultam tőle, de sokkal ingerlékenyebbé is váltam. Kifejezetten szerettem az alkoholos mámor állapotát, szabadabbnak éreztem magam tőle, roszkedvem elillant, elfelejtkeztem a problémáimról. Lassan az alkohol kezdte az első helyet elfoglalni az életemben, egyre többet jártam bulizni is. Ez az új szokásom persze állandó konfliktust okozott szüleimmel, akiknek nem tetszett az, ahogy viselkedek.
16 évesen elkezdtem kábítószerezni. Rock fesztiválokra jártam, ahol akár három napig is egyfolytában drogos befolyás alatt lehettem. Egyre keményebb zenét hallgattam, ami tulajdonképpen állandóan ott dübörgött a fülemben. Az alkohol és a narkó teljesen eluralkodtak felettem. Még az iskolai szünetben is előfordult néha, hogy a haverokkal beszedtünk valami élénkítő szert.
17 évesen már igazi narkós voltam, életem pedig egy veszélyes játékká vált, ahol a kábítószer körül forgott minden. Egyre gyakrabban kihasználtam a lányokat, és tudatosan fájdalmat okoztam nekik. Még ilyen állapotban is képes voltam néha elmenni templomba, hogy szüleim ne kötözködjenek velem, és a saját lelkiismeretemet is így próbáltam megnyugtatni. Néha fölmerült bennem, hogy vajon mi lesz velem 30 éves koromban, ha már most ilyen „érett” életmódot folytatok, de nem tudtam lemondani az életstílusomról. Gyakran ismételgettem, hogy ki kell használni az élet minden pillanatát, mert csak egy van belőle. E miatt a jelszavam miatt voltak haverok, akik a „karizmatikus” jelzővel láttak el. Én viszont szívem mélyén tudtam, hogy ez a fajta hozzáállás eltávolít a valódi élettől. Voltak, akik számára „nagy ember” voltam, de ez csak egy álarc volt, legbelül elégedetlen voltam és kétségbeesett. Nem tudtam viszont semmit sem kitalálni helyette. Gyakran mondogattam magamnak, hogy nem vagyok egyedül, hiszen sokan élnek úgy, ahogy én.
1996-ban öcsémmel meglátogattuk nagybátyánkat Lengyelországban. Emlékszem, hogy sokat beszélt Istenről, a hitről, a szentekről és a csodákról, mesélt a Medjugorje-i zarándoklatukról is. Nem bírtam hallgatni, mert úgy éreztem, hogy képtelen vagyok megérteni a saját életemet, amelyből kizártam Istent. Anyukám is sokat mesélt Medjugorje-ről, mert nagyon szerette volna, ha öcsémmel egyszer elmennénk oda. Annyit beszélt már róla, hogy végül tényleg elindultunk Medjugorje-ba.
1997 nyara volt. Felszálltunk a fiatalokkal teli buszra, és elhatároztuk, hogy elmegyünk Medjugorje-ba. Útközben sokat imádkoztak, énekeltek. Észrevettem, hogy ezek a fiatalok teljes szívükből örülnek és szinte sugárzik róluk az Isten szeretete. Ez az élmény elgondolkodtatott, kezdtem figyelni az énekek szövegét. Ekkor azt mondtam magamban: Szűzanyám, ha valóban vannak jelenéseid, akkor az én életemet is képes vagy megváltoztatni. Én is részese akartam lenni ennek a zarándok-örömnek és ezért úgy döntöttem, hogy az összes programon részt veszek. Amikor megérkeztünk Medjugorje-ba, bementem a faluba körülnézni és már a megérkezés kisebb örömöt okozott.
Egész héten sokat imádkoztunk, és tanúságtételeket hallgattunk. Megéreztem, hogy radikálisan változtatnom kell az életemen, mert csak Isten tud segíteni a problémáim megoldásában. Az isteni szeretet elkezdett áradni a szívembe, ami a gyónás után még teljesebbé vált. Találkoztam a szerető Istennel, aki elfogadott az összes bűnömmel együtt és ez hatalmas megkönnyebbülést okozott számomra. Nagyon nagy boldogság, hogy megismertem egy ilyen vidám csapatot Medjugorje-ban.
Amikor hazajöttünk az öcsém is meg én is kibékültünk a szüleinkkel, és együtt kezdtük imádkozni a rózsafüzért. Most már merem állítani, hogy szakítottam a régi életemmel, az új pedig egyre inkább az evangéliumra, a hitre és Mária üzeneteire épül. Elmondhatom végre, hogy boldog vagyok és Isten szeretete és boldogsága tölt el. Valamikor tévúton jártam, de látom, hogy a valódi boldogság az, amikor Isten útját követem. Visszanézve úgy látom, hogy elvakított a Sátán a kemény zenével, a narkóval és az alkohollal. Istennek és a Szűzanyának köszönhetően kiszabadultam a Sátán karmaiból. Végül szeretnék azokhoz a szülőkhöz és nagyszülőkhöz fordulni, akiknek gyermekei rossz útra tértek: imádkozzanak értük. Szüleim és ismerőseik egy egész éven át imádkoztak értem és az öcsémért. Imáik meghallgatást nyertek, mint ahogy meghallgatást nyer mindenkinek az imádsága, aki hisz. Én magamon tapasztaltam meg, hogy Isten mindenható és Márián keresztül csodákat tesz.
Martin
Tetszik a weboldalunkon megjelenő tartalom?
Támogass minket!