A protestáns reformáció (2. rész)

A szentmise elutasítása

A protestáns reformáció teljesen elvetette a szentségekkel kapcsolatos katolikus tanítást. A reformáció kiötlői csak a keresztséget hagyták meg, míg a többi hat szentséget, melyekről az Egyház tanít, elutasították. Beleértve az Oltáriszentséget (Eucharisztiát) is, mely az Egyház lelki életének „forrása és csúcspontja” (Szent II. János Pál). Luther Mártonnak már katolikus papként gondjai voltak azzal, hogy elfogadja, amit az Egyház a szentmiséről tanít, főleg ami Krisztus valóságos jelenlétét illeti a kenyér és a bor színe alatt. Már 1517 előtt elhanyagolta a katolikus pap legfontosabb kötelességét, vagyis a szentmise bemutatását (holott ebben a kiváltságban még az Isten trónjánál álló angyalok sem részesülnek).

Luther Márton és a protestáns reformáció többi alapítója, mint Ulrich Zwingli és Kálvin János, elvetették azt a katolikus tanítást, hogy a szentmise áldozati jellegű, vagyis azt az igazságot, hogy az oltáron nem véres módon megjelenítődik Krisztus áldozata, melyet Krisztus egyetlen alkalommal véres módon meghozott a Golgotán. Ehelyett csak az utolsó vacsorára való emlékezést hangsúlyozták, az eretnekekre jellemző módon csupán egyetlen részletére redukálva az egész katolikus tanítást. Az Egyház azt tanítja, hogy a szentmise alatt megjelenítődnek az utolsó vacsora eseményei (erről tanúskodnak a pap szavai az átváltoztatáskor), de ezenkívül azt is tanítja, hogy a szentmise a legszentebb áldozat. Ezt a kifejezést nem találjuk meg sem a lutheránus, sem a kálvinista, sem más, belőlük származó protestáns felekezeteknél. Nem létezik protestáns szentmise, mivel Luther és Kálvin utódai nem ismerik el azt az igazságot, hogy Krisztus áldozata csodálatos módon megjelenítődik a pap által, aki úgy áll az oltárnál, mint alter Christus (másik Krisztus).

A reformáció megalapítói elutasították az átlényegüléssel (transzszubsztanciációval) kapcsolatos katolikus tanítást is. Az átlényegülés abban a pillanatban történik, amikor a pap kimondja a konszekráció szavait a kenyér és a bor felett. Az Egyház tanítása szerint ilyenkor a kenyér és a bor szubsztanciája (lényege) teljesen átváltozik Krisztus testévé és vérévé, a kenyérnek és a bornak csak a külső tulajdonságai maradnak meg (a kinézetük és az ízük). Az Oltáriszentség mindkét színe alatt az egész Krisztus van jelen. Miután Luther Márton elhagyta a Katolikus Egyházat, elutasította a transzszubsztanciációról szóló katolikus tanítást, és azt a saját elméletével helyettesítette: a konszubsztanciációval, vagyis azzal a meggyőződéssel, hogy a konszekráció után egyszerre van jelen a kenyér szubsztanciája (lényege) és Krisztus teste, illetve a bor szubsztanciája és Krisztus vére. Kálvin és Zwingli a követőiknek megint másfajta tanítást adtak tovább: elutasították Luthernek az átváltoztatást érintő „kompromisszumát”, és azt állították, hogy Jézus Krisztus csak lelkileg van jelen a kenyér és a bor színe alatt.

Mindhárom reformátor egyetértett viszont abban, hogy a szentségi papságról szóló katolikus tanítást el kell vetni. Elmondhatjuk, hogy ez a szentmise áldozati jellegét érintő katolikus tanítás elutasításának logikus következménye volt. Ahol nincs áldozat, ott arra sincs szükség, aki az áldozatot bemutatja. Krisztus tanítása az Eucharisztiáról, melyet a Katolikus Egyház hűségesen megtart, Luther, Kálvin és mások számára túlságosan nehéz volt, éppúgy, mint ahogy sok tanítványnak is nehéz volt az evangéliumban (vö. Jn 6,60).

Hogy állnak a dolgok a tisztasággal?

A reformáció döntő mértékben hozzájárult a házasság intézményének szekularizációjához (elvilágiasításához), mégpedig azzal, hogy elutasította annak szentségi jellegét. Ebben a kérdésben is Luther Márton volt az úttörő. A szakértők, akik a protestáns reformáció kiötlője tanításának ezen aspektusával foglalkoznak, kihangsúlyozzák, hogy Luther házassággal kapcsolatos véleményét nagyban befolyásolta személyes küzdelme a cölibátussal és a szerzetesi fogadalmakkal, amivel szorosan összefügg a tisztaság erényével kapcsolatos álláspontja.

Már az 1521-es De votis monasticis (A szerzetesi fogadalmakról) című írásában Luther Márton egyre inkább hangsúlyozta azt a meggyőződését, hogy a szerzetesek és a szerzetesnők tisztasági fogadalma, valamint a papok cölibátusa ellentétben áll Isten tervével, mely szerint az embereknek házasságra kell lépniük. A német reformátor szerint Jézus az evangéliumban nem buzdít a cölibátusra. Így hát Luther nem fukarkodik a kritikával számos szent irányában, beleértve a sivatagi atyákat is („őrült szentek, akik a sivatagban meg akarták törni a természetes hajlamaikat”), akik az evangéliumi tanács szerint nőtlenségben és tisztaságban éltek. Az Asztali beszélgetések egyikében például sajnálatát fejezte ki afölött, hogy Szent Jeromos egyházatya, a Szent-írás latin fordításának (Vulgata) szerzője, olyan sok időt „elvesztegetett” a testi kísértések ellen vívott harcban, ahelyett hogy megnősült volna.

Érdekes, hogy korai írásaiban (1521 előtt) Luther pozitívan nyilatkozik arról a küzdelemről, amelyet a keresztény a tisztaság erényének megtartásáért vív az életében. Később viszont radikálisan szakítani kezdett katolikus múltjával ebben a kérdésben is. Idézzük a téma egyik szakértőjének véleményét, aki azt állítja, hogy „Luther nem úgy értelmezte a tisztaság fogalmát, mint szabadságot a tisztátalanság belső és külső bűneitől, hanem mint szabadságot a testi kísértésektől és vágyaktól általában” (Z. Baranowski). Az így felfogott tisztaságot Luther szerint csak a házasságban lehet elérni. A reformáció alapítója azt állította, hogy ezért egy szerzetes, szerzetesnő vagy pap nem lehet tiszta. A probléma lényege ugyanis abban rejlett, hogy Luther Márton elutasította azt a katolikus tanítást, mely úgy értelmezi a tisztaság erényét (vagyis a szüzességet), mint „különösen is hasonlóvá válni Krisztushoz és az ő szűzi anyjához, mint az Istennek való teljes önátadás és áldozatkészség, mint az emberi személy értékének élő bizonyítéka, mint az istenszeretet szüntelen gyakorlásának lehetősége, a tökéletes caritas”. Luther ehelyett a tisztaságot úgy fogta fel, mint „a földi erőfeszítésektől és gondoktól való szabadságot, vagy legfeljebb mint az »evangélium várásának« jobb módját, mely alatt Luther — úgy tűnik — a prédikációs tevékenységet értette” (Z. Baranowski).

A német reformátor felfogása szerint a tisztaság Isten ajándéka, s ez kizárja az együttműködést az ember részéről. Itt tehát annak a lutheri tanításnak a folytatásáról van szó, hogy az ember csak a kegyelem által (sola gratia) igazul meg, tettek nélkül, melyekkel pedig — ahogy azt a Katolikus Egyház Luthertól eltérően tanítja — az ember a kegyelemre válaszol. Luthernek e nézetét híven tükrözik a testi kísértések ellen küzdő szentekről tett fent említett megvető megjegyzései.

A házasság felbonthatatlanságának vége

A házasságról szóló 1519-ben mondott beszédében Luther a házasságból fakadó három jó dologról beszélt: fides (hit), proles (gyermekek) és sacramentum (szentség), azzal, hogy az utolsó fogalmat csak képletesen/metaforikusan kell érteni. Mint ahogy a keresztség szentségében a vízzel való leöntés kifejezi a kegyelmet, úgy a házas állapot is szentség, vagyis „az emberi és az isteni természet Krisztusban való egyesülésének külső jele”. Itt még nem utasítja el kifejezetten a házasság szentségi jellegét doktrinális értelemben, csak kétségbe vonja.

Luther végleg az 1520-ban közzétett De captivitate Babylonica (A babiloni fogságról) című traktátumában utasította el a katolikus tanítást a szentségekről, beleértve a házasság szentségét is. Ugyanebben a szövegben a reformáció elindítója nemcsak felmondja az engedelmességet a pápának és a püspököknek, hanem elutasítja az egészen az apostoli időkig visszanyúló egyházi tanítást is arról, hogy a házasság mint szentség kiváltója és nem csak jelképe Isten kegyelmének. 1520-tól kezdve ennek pont az ellenkezőjét tanította Luther (majd nemzedékeken át az őt követők): hogy a házasság csak szimbolikus jele Isten kegyelmének, nem pedig a kegyelem kiváltó oka a házastársak életében. Ez alapvető különbség.

A házasság szentségi jellegének elvetése következtében a protestantizmusban elveszik a házasság felbonthatatlanságáról szóló igazság is. „Az objektív házasságtörvény a lelkiismeret szubjektív ügyévé válik, melynek alapján bárki felmentést adhat saját magának” (Z. Baranowski). Luther Márton pedig szívesen osztogatott különféle felmentéseket, közben meg zavartalanul kritizálta a pápát (ahogy ő hívta, „az Antikrisztus szolgáját”) azért, mert ugyanezt tette, arra a hatalomra hivatkozva, melyet Krisztus adott Szent Péternek és utódainak. Mint a szentírási könyvek kánoni jelentőségének önhatalmú meghatározását, Luther ezt is ügyesen megmagyarázta: „Amit a pápa pénzért ad, mi is használjuk Isten akaratából.”

Az 1520 után megjelent írásaiban (gyakran írott prédikációkról van szó), melyekben a házasság különféle aspektusaival foglalkozik, Luther többek között azt tanította, hogy például a házasságtörés, sőt akár csak „a házasságtörés jelei” a házastársak egyikénél elegendő ok a válás kimondására és új házasság megkötésére. A házassági ügyek szakértője ezt írja a német reformátor tanításáról: „Luther ezzel a tanításával szakított a régi keresztény hagyománnyal és megrendítette a házasság felbonthatatlanságának építményét” (Z. Baranowski).

Engedély a bigámiára

A Luther által kiadott engedélyek nem csupán általános irányelvek voltak, de konkrét esetekre is vonatkoztak. Az egyik legismertebb Hanau grófjával, Fülöppel volt kapcsolatos, aki azt kérdezte a reformátortól, hogy köthet-e új házasságot anélkül, hogy elválna a jelenlegi feleségétől. Luther engedélyt adott a grófnak a bigámiára, mivelhogy azt állította, hogy a válás rosszabb, mint a poligámia (ez esetben bigámia). Az Ószövetség könyveire hivatkozott, és az izraeli pátriárkák és királyok ott leírt többnejűségére. Nem volt azonban teljesen meggyőződve érvei megalapozottságáról, az 1540-ben írt levelében ugyanis azt tanácsolja Fülöpnek, hogy bigámista kapcsolatát tartsa titokban az alattvalói előtt: „Az elkerülhetetlen hazugság, a segítő hazugság, ilyen hazugságok nincsenek Isten ellen. […] Milyen kár származhat ebből, ha a nagyobb jó érdekében, a keresztény egyházra való tekintettel elkövetünk egy tisztességes, vaskos hazugságot?”

Rotterdami Erasmus, az ismert humanista, akit (joggal) gyanúsítottak a protestáns reformációval való rokonszenvezéssel, szúrósan megjegyezte: „Egyesek a reformációt tragédiának nevezik, én viszont komédiának nevezem, mert az egész, éppúgy, mint a komédiában, házassággal végződik.” E szavakkal A balgaság dicsérete című mű szerzője tán nemcsak Fülöp gróf Luther által jóváhagyott bigámiájáról mond véleményt, hanem magának a reformátornak a személyes életéről is, aki 1525 júniusában feleségül vette a volt apácát, Katharina von Borát.

Ahogy azt már említettük, Luther döntő lépése a házasság elvilágiasításának, vagyis annak szentségi jellegétől való megfosztásának útján annak a katolikus tanításnak a tagadása volt, mely a házasságot szentségnek nevezi. A német reformátor másik „érdeme” ezen a téren az volt, hogy a hierarchikus Egyház tekintélyének elutasításával, beleértve a kánonjogot is, a házasságjog szabályozását a világi (állami) hatalom kezébe helyezte. Már 1521-ben ezt írta: „Ius matrimonii nihil ad evangelium pertinet” (A házasságjog semmiben sem tartozik az evangéliumba). Az 1530-ban megjelent Von Ehesachen (A házasság dolgairól) című traktátumában ezt írja: „Senki sem tagadhatja, hogy a házasság világi dolog, éppúgy, mint a ruha és az étel, a ház és a gazdaság, és a világi hatalom alá tartozik.” Az ezt követő években ez az állítás ismételten megjelent az írásaiban és a prédikációiban.

A házasság intézményének elvilágiasítását, vagyis az ún. polgári házasságokat és a válásokat csak a francia forradalom, majd később Napóleon vezette be az európai törvényhozásba. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy annak a folyamatnak a folytatásáról van szó, mely a reformáció idejében Luther Márton vezetésével kezdődött.

A szent pápa a házasságról

Fejezzük be ezt a cikket pozitív hangvételű szavakkal: idézzük fel, mint tanít a házasság szentségéről a Katolikus Egyház. Nem úgy tekint rá, mint az evéshez vagy a földműveléshez hasonló „világi dologra”, ahogy azt Luther kívánta, hanem úgy érzékeli, mint három személy: a férj, a feleség és a köteléküket megszentelő Krisztus találkozását. Szent II. János Pál erre emlékeztetett 1991. június 4-én Łomżában a házastársaknak mondott beszédében: „Krisztus, a Jó Pásztor, a férfi és a nő között áll ebben a nagy szentségben, mely által ők ketten férjjé, illetve feleséggé válnak, majd gyermekeik szüleivé, vagyis apává és anyává. Aki azt tanítja: »Ne paráználkodj!«, az a Jó Pásztor: Pásztora az emberi szeretetnek, melyet széppé, tartóssá, hűségessé és szétválaszthatatlanná akar tenni. Amikor megígéritek egymásnak: »téged el nem hagylak holtomiglan-holtodiglan«, akkor ő, a Jó Pásztor lesz ebben a szentségben az ígéretetek legnagyobb kezese. A szentség az erkölcsi erő forrása az ember, a férfi és a nő számára, hogy képesek legyenek megtartani az ígéretüket. Hogy ne hagyják, hogy bármilyen divat is eltántorítsa őket. Csupán állhatatosan együtt kell működniük a házasság szentségéből fakadó kegyelemmel, és szüntelenül meg kell újítaniuk!”

Forrás: