A történészek azt állítják, hogy Jézus születésének korát a legnagyobb világtörténelmi eseményre való rendkívül élénk, általános várakozás jellemezte. A választott nép a messiás eljövetelét várta, a pogány nemzetek pedig a világ uralkodójának születését. Mindannyian meg voltak győződve arról, hogy ez Júdeában fog bekövetkezni, Krisztus előtt 6‑ban vagy 7‑ben.
Az általános várakozás történelmi ténye
Josephus Flavius, a zsidó történész azt írja, hogy abban az időben (az 1. században) az izraeli nemzet magától értetődőnek vette, hogy hamarosan megszületik a messiás, a világ uralkodója. Épp ez a meggyőződés volt a legfontosabb indítéka a zsidók fegyveres felkelésének (66—70) a római császárság, az akkori világ katonai nagyhatalma ellen. Az izraeliták az 1. századra várták a messiás eljövetelét, tehát akkorra, amikor Jézus született. Eljövetelének hozzávetőleges dátumát az Ószövetség két szövegrészletének alapján állapították meg.
1. Az a prófétai írás, mely a legerősebb hatással volt a zsidó köztudatra, és meghatározta a messiás eljövetelének dátumát, Dániel könyvéből származik (7,13—14; 9,24). Ebben a próféciában (9,24) található az Ószövetségben a jövendölés beteljesülésére vonatkozó egyetlen igazán konkrét időmeghatározás. A prófétai írásból megtudhatjuk, hogy a Messiásnak „hetven hét” eltelte után kell megszületnie. Minden bibliamagyarázó számára nyilvánvaló, hogy itt nem hetekről, hanem hétéves időszakokról van szó. A shabhuim héber kifejezés ugyanis hétéves időszakot jelent. Tehát a jövendölés azt hirdeti, hogy a messiás Artaxerxész király ediktumának kiadásától (Kr. e. 458—457) vagy mások szerint Kürosz 538-ban kiadott ediktumától számítva hetvenszer hétéves időszak (490 év) eltelte után jön a világba. Egy bizonyos: a prófécia azokra az évekre határozza meg a messiás eljövetelét, amikor Krisztus élt. Különös, hogy az Ószövetségben csak egyetlen alkalommal van meghatározva a messiás eljövetelének hozzávetőleges időpontja, a keresztények számára mégis épp ez lett a messiási időszak kezdete. A kumráni régészeti lelőhelyek azt bizonyítják, hogy pontosan így értették és értelmezték Dániel jövendöléseit a holt-tengeri zsidó szerzetesek, akik a Szentírás értelmezésében egész Izraelben nagy tekintélynek számítottak. Ugyanúgy, más befolyásos izraeli körök is hasonlóképpen számolták ki a messiás, a világ uralkodója eljövetelének idejét. Ez megmagyarázza, miért volt Krisztus korában a zsidók körében olyan élénk és általános a várakozás a messiás eljövetelére. E szerint a meggyőződés szerint a messiási korszaknak körülbelül húsz évvel Krisztus születése előtt kellett kezdődnie. Épp ebben az időben várták a zsidók a titokzatos messiás eljövetelét. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy amikor Jézus Krisztus többször is az „Emberfiának” nevezte magát, arra mutatott rá, hogy a jövendölés az ő személyében teljesedett be.
2. A másik prófétai írás a Teremtés könyvében található: „Nem tűnik el a jel Júdától, sem a királyi pálca a lábától, amíg le nem róják neki az adót, és a népek nem engedelmeskednek neki” (Ter 49,10). Júda Krisztus korában veszítette el a királyi pálcát: akkor uralkodott Nagy Heródes, az utolsó zsidó király, majd a halála után az Izraeli Királyság megszűnt, és nem is létezett egészen 1948-ig. A zsidók Krisztus korában szoros összefüggést láttak a függetlenség elvesztése és a római fennhatóság, illetve Jákob jövendölése (Ter 49,10) között.
Azok előtt a zsidók előtt, akik hittek Krisztusban, nyilvánvaló volt, hogy Jézus a várt messiás. De azok, akik elutasították őt, megváltoztatták a prófécia értelmezését, és azt állították, hogy az az egész zsidó nemzetről szól, nem pedig egy konkrét emberről.
Hát nem elképesztő, hogy a zsidók pont Krisztus korában határozták meg végérvényesen az Ószövetség bibliai kánonját 24 könyvben, ezzel kizárva a bővítés lehetőségét? Ezzel azt fejezték ki, hogy az isteni kinyilatkoztatás elérte a teljességét. Ráadásul 70-ben a jeruzsálemi templomot teljesen elpusztították. Ezzel vége lett az ószövetségi papságnak és az áldozatoknak. A római megszállás elleni zsidó felkelések (Kr. u. 70 és 132) után a zsidók az egész világban szétszóródtak.
A betlehemi csillag titka
Máté evangéliumában ezt olvassuk: „Amikor a júdeai Betlehemben Heródes király idejében Jézus megszületett, bölcsek jöttek napkeletről Jeruzsálembe és kérdezősködtek: »Hol van a zsidók újszülött királya? Láttuk csillagát napkeleten s eljöttünk, hogy bemutassuk neki hódolatunkat«” (2,1—2).
1603 decemberében Johannes Kepler, a híres csillagász megfigyelte a Szaturnusz és a Jupiter konjunkcióját (együttállását), mely nagyon erős fényt sugárzott. Kepler gondos számítások után megállapította, hogy hasonló jelenség következhetett be Krisztus előtt 7‑ben. Meglepetésére a csillagász rábukkant Abrabanel rabbi szentírás-magyarázatára, melyből az a következtetés vonható le, hogy a zsidók úgy hitték, a messiás pontosan akkor jön a világra, amikor a Jupiter fénye átfedi a Szaturnuszt a Halak csillagjegyben. Kiderült, hogy ez egy általános meggyőződés volt az izraeli nép körében. Ezt megerősíti Dániel könyvének egy középkori magyarázata is.
Tudományosan bizonyított tény, hogy az Eufrátesz partján fekvő Szipparban működő híres ókori babiloni asztrológiai iskola azt tanította, hogy Krisztus előtt 7‑től Palesztinában várható a „világ uralkodójának” világrajövetele. Az 1925-ben megtalált és megfejtett szippari ékírásos csillagnaptár megerősíti, hogy a babiloni csillagászok Krisztus előtt 7-ben rendkívüli módon háromszor is megfigyelték a Jupiter és a Szaturnusz jól látható konjunkcióját (május 29‑én, október 1‑jén és december 5‑én). E két égitest együttállása csak egyszer fordul elő 794 évenként. A jelenkori csillagászat megerősíti ezeknek az adatoknak a hitelességét. Berlinben őriznek egy ún. bolygótáblázatot. Ez egy papirusz, melyre az egyiptomi csillagászok gondosan felírták a bolygók valamennyi mozgását Krisztus előtt 17-től egészen Krisztus után 10‑ig. Ezek az egyiptomi megfigyelések megerősítik Kepler számításait, hogy Krisztus előtt 7‑ben bekövetkezett a Jupiter és a Szaturnusz konjunkciója, mely különösen a Földközi-tenger térségében volt látható.
A történészeket bámulatba ejti, hogy Krisztus születésének idejében nemcsak a zsidó nemzeten belül volt jellemző az általános messiásvárás, de más nemzetek is várták a világ fejedelmének közelgő, júdeai megszületését. Történelmi tény, hogy Jézus korában az egész pogány világ figyelme Palesztinára irányult azzal az általános várakozással, hogy pont Júdeában fog megszületni a világ uralkodója. Többek között a római történészek is írtak erről az első és a második század fordulóján: Tacitus a Korunk történetében és Suetonius a Vespasianus életében.
Egyedülálló és megismételhetetlen jelenség
A judaizmus és a kereszténység különlegessége abban áll, hogy a messiás Betlehemben bekövetkező eljövetelét az ószövetségi próféták már húsz évszázaddal a születése előtt megjövendölték. Sem Mohamedet, sem Buddhát, sem Konfuciuszt, sem semelyik más vallásalapítót nem jövendölték meg, és nem is várták őket.
A próféták által meghirdetett messiás — Jézus Krisztus — az Ó‑ és az Újszövetség legfontosabb személyisége. Jézust már a választott nép történelmének kezdete óta megjövendölték, és a mai napig Üdvözítőként, Istenemberként tiszteljük őt. Az, hogy már 40 évszázada tiszteljük a Messiást, túlmutat minden történelmi törvényszerűségen. A judaizmus és a kereszténység egyedülálló és megismételhetetlen jelenség a vallástörténelemben.
A várva várt messiás felismerése a gyermek Jézusban, aki nagy szegénységben született a betlehemi istállóban, rendkívül nehéz volt. De felismerni benne az igaz Istent, aki emberré lett, emberileg nem is volt lehetséges. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a zsidók a transzcendens és leírhatatlan Jahvét tisztelték. Nem tudták elképzelni őt, és nem is volt szabad ábrázolniuk őt, sem a nevét kimondaniuk. Az az állítás, hogy egy ember Isten lenne, az izraeliták számára a legnagyobb szentségtörés és káromlás volt. Ezért Jézus halálra ítélésének a legfőbb oka az volt, hogy emberként Istennek tartotta magát (vö. Mt 26,63—66).
Mohamed és az általa alapított iszlám is a szemita felháborodás, tiltakozás és lázadás megnyilvánulása a kereszténység ellen, mely azt hirdeti, hogy az ember Jézus Isten. Az egyik legfontosabb muszlim szentély, a jeruzsálemi Omár-mecset kupolája körül van egy felirat, mely a keresztények tudtára adja, hogy „Jézus csak Mária fia, ugyanolyan ember, mint a többiek”. Hinni abban, hogy az ember Jézus valóságos Isten, hogy Mária méhében fogant, és ugyanúgy született, mint az összes többi ember, annyira abszurd volt nemcsak a zsidók, hanem a pogányok mentalitása és meggyőződése szerint is, hogy egyetlen szellemileg ép embernek sem fordult volna meg a fejében, hogy Jahve egy konkrét helyen és egy meghatározott történelmi pillanatban megtestesült.
Az általános várakozás, hogy eljöjjön a messiás, aki emberként Isten követe lesz, azt idézte elő, hogy Krisztus idejében sokan messiásnak hirdették magukat. Közéjük tartoztak a galileai Júdás, Teudás, Bar Kohba és mások, akik fegyveres felkeléseket szerveztek Róma ellen. A haláluk és a felkelések leverése után azonban egyetlen követőt sem hagytak hátra, és gyorsan feledésbe merültek. Ezzel ellentétben Jézus csúfos kereszthalála után a zsidó környezetben azonnal megszületett a feltámadásába vetett hit, és az a hit is, hogy ő valóságos emberként egyszersmind valóságos Isten is. Krisztus feltámadását és istenségét rendkívül dinamikusan terjesztették az egész római birodalomban az első hívők, akik zsidók voltak. Azt az igazságot, hogy Jézus valóságos Isten, saját életük kockáztatásával is, azonnal hirdetni kezdték a halála és a feltámadása után, s erről tanúskodnak a megtért zsidó, Szent Pál írásai is: „Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr” (Fil 2,9—11).
Az igazságra nyitott kutatók számára nyilvánvaló, hogy a kereszténység létrejötte kétségkívül az egyik legnagyobb csoda a történelemben, s ezért csak az Isten műve lehet, aki valóságos emberként született meg a betlehemi istállóban, hogy életével, kínszenvedésével, halálával és feltámadásával minden embernek lehetővé tegye az üdvözülést. Csak éppen azok az emberek, „akik az igazságot elnyomják igazságtalansággal” (Róm 1,18), elzárkóznak azelől, hogy ezt elfogadják és elismerjék.
Mikor született Jézus?
Számos zsidó és keresztény szövegből, valamint Tacitus, az ifjabb Plinius és Suetonius római történészek, illetve Josephus Flavius zsidó történész írásaiból következik az a nyilvánvaló tény, hogy Jézus valóban, történelmileg létezett. Az ókor valamennyi történelmi alakja közül Jézus Krisztusnak van a leggazdagabb és legjobban dokumentált életrajza. Jézus akkor született, amikor a római császárságban Octavianus Augustus császár uralkodott (Kr. e. 27 — Kr. u. 14), Júdea királya pedig Nagy Heródes volt (Kr. e. 37—4).
525-ben I. János pápa megparancsolta a szkíta szerzetesnek, Dionysius Exiguusnak, hogy határozza meg Jézus születésének pontos dátumát. Dionysius számításai szerint Jézus Róma alapításától számítva a 754. évben született Betlehemben. Ám a jelenkori számítások azt mutatják, hogy a szerzetes 6-7 évet tévedett. Jézus tehát Róma alapítása után a 747/748. évben született, tehát az új időszámítás előtt 7/6-ban. A tévedés ellenére Jézus születésének a Dionysius által meghatározott dátuma lett az új időszámítás kezdete. Jézus Krisztus az emberi történelem legnagyobb személyisége. Születése kettéválasztotta a történelmet: „régi időszámításra” — Krisztus előttire, illetve „új időszámításra” — Krisztus utánira.
Isten születésének döbbenetes igazsága
A kereszténységet a többi vallástól Isten születésének döbbenetes igazsága különbözteti meg: a valóságos Isten valóságos emberré vált. Védtelen gyermekként született meg Betlehemben, s ezzel áthidalta a minket tőle elválasztó végtelen távolságot, melyet bűneink okoztak. Önzetlen szeretettől indíttatva a Teremtő valódi emberré válik, magára veszi minden ember bűnét, és feltámadásával végleges győzelmet arat az ördög, a bűn és a halál felett, s ezzel lehetővé teszi számunkra, hogy egyesüljünk vele a szeretetben. Nazianzi Szent Gergely így bátorkodott írni: Isten emberré lesz, hogy minden ember Istenné lehessen.
Az Isten és az ember közötti szeretet sohasem kényszer vagy nyomás következtében jön létre, hanem csakis a döntés teljes szabadságában. Ezért mikor Isten megjelent Jézus Krisztusban, az emberi szabadság iránti tiszteletből „rejtőzködő” Isten maradt. Nem akart leigázni minket isteni szépségének mindenhatóságával, s ezért Jézus istensége „rejtve” maradt emberi természetében, és csak a hit által ismerhetjük meg. A gyermek Jézus a szentháromságos Isten alázatos szeretetének és irgalmasságának megnyilvánulása,
és egyúttal az emberi szabadság iránti tisztelet kifejeződése. A mindenható isteni szeretet a betlehemi újszülött védtelenségében és a mások lábát megmosó szolga alázatosságában nyilvánul meg (vö. Jn 13,8), s hogy megnyissa számunkra az utat az égbe, magára vette minden ember bűnét, megtapasztalva a belőlük eredő borzasztó szenvedést és halált. Jézus emberségében felfedezhetjük az Isten titkát, aki egy, de három személyben: Atya, Fiú és Szentlélek. Ezt a titkot csak a hit útján fogadhatjuk el, „amely a szeretetben teljesedik ki” (Gal 5,6). Akkor megértjük Jézus szavait: „aki [engem] lát, azt látja, aki küldött” (Jn 12,45); „én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30). Isten születésének titkában felfedezzük azt az örömteli igazságot is, hogy Isten emberré lett, s így „valamiképpen minden emberrel egyesült” (Gaudium et spes, 22). A megtestesülés titkának köszönhetően minden egyes emberi lénynek végtelen istengyermeki méltósága van, ezenkívül elidegeníthetetlen joga van az élethez a fogantatás pillanatától kezdve egészen a természetes halálig, és joga van a lelkiismereti szabadsághoz is. Az ember méltóságát és értékét nem a társadalmi származás, a bőrszín, az intelligenciaszint vagy az egészségi állapot határozza meg, hanem egyedül az emberi mivolta — s ez szent, mert maga Isten azonosult az emberrel: „amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40). Jézus tehát minden pillanatban egyesül minden emberrel, és át akarja vezetni őt az élet minden helyzetén a mennyei boldogság teljességéig. A probléma csak abban rejlik, hogy az ember egyetért‑e ezzel, és elfogadja‑e a hit szerinti élet mindennapi nehézségeit.
Karácsony titka újra és újra megjelenítődik. Jézus Krisztus — a megtestesült Isten — szüntelenül jön „övéihez”, de sajnos akadnak emberek, akik — mint akkor Betlehemben — ma sem fogadják őt be (vö. Jn 1,11). Csak abban az emberben, aki az evangéliumi értékek szerint akar élni, kitart a mindennapi imában, minden bűnbeesés után felkel a kiengesztelődés szentségében, és magához veszi Jézust az Eucharisztiában „mint mindennapi kenyerét, […] képes mindennap kiteljesedni a karácsony titka, a megtestesült Isteni Ige csodája” (Szent Edith Stein).
Tetszik a weboldalunkon megjelenő tartalom?
Támogass minket!