Az ő fénye

„Ha egyszer szent leszek, biztosan a »sötétség« szentje leszek. Nem leszek majd a mennyben — hogy fényt vigyek azoknak az embereknek, akik sötétségben élnek” — mondta Teréz anya, akit öt évvel ezelőtt avatták szentté.

Jézus arra kérte Teréz anyát, hogy szeretetének fénye legyen azok számára, akik a bűn sötétjébe merültek. Erre a hivatásra a hit sötét éjszakájával készítette fel őt, és azzal, hogy részesítette őt a Getszemáni-kertben és a Golgotán átélt szenvedésében.

Agnes Gonxha Bojaxhiu (Szent Teréz anya) 1910. augusztus 27-én született Szkopjéban egy gazdag albán családban. 1928-ban, amikor betöltötte 18. életévét, Dublinba utazott, és megkezdte posztulátusát a loretói nővérek (angolkisasszonyok) rendjében. Felvette a szerzetesi ruhát és a gyermek Jézusról nevezett Mária Terézia nevet. Pár hónap után Indiába küldték. A Himalája lábánál, Dardzsilingben kezdte meg a noviciátusát. Két évvel később, 1931. május 24-én tette le az első szerzetesi fogadalmait. Történelem- és földrajztanárként dolgozott egy katolikus leányiskolában a Kalkutta melletti Entallyban. 1937. május 24-én tette le az örökfogadalmat — nagy örömmel adta át magát egész életére Jézusnak a jegyeseként.

Teljes önátadás Istennek

1942 áprilisában magánfogadalmat tett, hogy mindent megad Istennek, amit csak kér tőle: „Semmire sem mondok nemet.” Így írt erről: „Miért kell teljesen átadnunk magunkat Istennek? Mert Isten átadta magát nekünk. Ha Isten, aki semmivel sem tartozik nekünk, kész önmagát adni, mi cserébe adhatunk-e csak maradékot? Ha teljesen átadjuk magunkat Istennek, képesek leszünk befogadni magát az Istent: én Istenért és Isten énértem. Istennek élek és lemondok az énemről, aminek köszönhetően Isten bennem élhet. Ha tehát birtokolni akarjuk Istent, meg kell engednünk neki, hogy birtokolja a lelkünket.”

Teréz anya arra vágyott, hogy a szeretetben teljesen egyesüljön szeretett Jézusával. Meggyőződése volt, hogy az igazi szabadság csak szeretetet ad. A feltétel nélküli önátadás és Isten akaratának teljesítése volt a legnagyobb öröm forrása számára. Még a legapróbb tetteket is szeretettel tette. Ezt mondogatta: „Ne keressetek nagy dolgokat, hanem tegyetek kis dolgokat nagy szeretettel. Minél kisebb dologról van szó, annál nagyobbnak kell lennie a szeretetünknek.” Minden, amit tett, lehetőség volt a szeretet kifejezésére.

Ne félj!

1946. szeptember 10-én vonattal Dardzsiling felé tartott egy lelkigyakorlatra. Amikor útközben imádkozott, először hallotta meg Jézus hangját. Attól a pillanattól kezdve hat hónapon át mindennap misztikus módon találkozott az Úrral. E rendkívüli időszakban Teréz megkapta Isten tapintható jelenlétének és szeretetének meg nem érdemelt ajándékát. A misztikus párbeszéd során Jézus kinyilvánította neki végtelen szeretetét, de az őt emésztő végtelen fájdalmat is, melynek oka az, hogy sok ember elutasítja vagy figyelembe sem veszi őt. Az Úr azt kérte tőle, hogy hagyja el az angolkisasszonyok rendjét, és menjen ki Kalkutta utcáira, hogy a szegények legszegényebbjeit szolgálja. Ezt mondta neki Krisztus: „Indiai szerzetesnőkre van szükségem, a szeretet misszionáriusaira — akik szeretetem tüzévé lesznek a szegények, a betegek, a haldoklók és a kisgyermekek között… Add nekem az utcagyerekek szívét! Nagyon fáj látnom ezeket a szerencsétlen gyermekeket, akiket beszennyez a bűn. Vágyakozom tiszta szeretetük után.”

Egy másik alkalommal Jézus ezt mondta neki: „A menyasszonyom vagy, mégpedig a szeretetem miatt — értem jöttél Indiába. […] Az a küldetésed, hogy szeress, szenvedj és lelkeket üdvözíts; ha megteszed ezt a lépést, beteljesíted szívem veled kapcsolatos vágyát. Ez a te küldetésed.”

Jézus arra kérte Teréz anyát, hogy vigye el őt „a szegények odúiba […], sötét, boldogtalan házaikba”, hogy ott legyen az ő fénye. Jézus vágya, melyet kinyilatkoztatott neki, az volt, hogy a szegények meglássák őt Teréz anya odaadásában és iránta való szeretetében, s így megismerjék és befogadják őt. Jézus arra buzdította, hogy ne féljen új misszióba kezdeni, mivel a kételyei nagyon megbántják őt. Megjövendölte neki, hogy az új küldetése teljesítésénél nagyon fog szenvedni, ugyanakkor biztosította is: „Ne feledd, hogy én veled vagyok. Még ha az egész világ el is utasítana, emlékezz, hogy az enyém vagy, én pedig csak a tiéd vagyok. Én vagyok, ne félj!” Az egyetlen feltétel, amit Teréz anyának teljesítenie kellett, a teljes engedelmesség volt: „Engedelmeskedj nagy örömmel és készségesen! […] Én sohasem hagylak el, ha engedelmes leszel.”

Egy napon Teréz anyának látomása volt: szenvedő és szegény emberek és gyermekek hatalmas tömegét látta. Mindannyian felé nyújtották a kezüket, és arra kérték, hogy vezesse őket Jézushoz. A leendő szent Szűz Mária mellett térdelt, aki szintén kérte őt: „Gondoskodj róluk — ők hozzám tartoznak. Vezesd őket Jézushoz! Vidd el nekik Jézust! Ne félj! Tanítsd meg őket imádkozni a rózsafüzért — a családi rózsafüzért, és minden rendben lesz. Ne félj! Jézus és én veled és a gyermekeiddel leszünk.” Akkor Teréz anya meglátta Krisztust a kereszten. Az Üdvözítő ezt mondta neki: „Én kértelek téged. Ők is kértek, és az én anyám is kért. Elutasítod a kérésemet, hogy gondoskodj róluk és elvezesd őket hozzám?” Teréz anya habozás nélkül felelte: „Jézusom, tudod, hogy kész vagyok most azonnal indulni.”

Miután visszatért a dardzsilingi lelkigyakorlatról, elöljárói Kalkuttából Ászánszolba helyezték őt át. Féléves tartózkodása alatt az ottani kolostorban a Jézussal való egyesülés leírhatatlan örömét élte át. Azt írta, hogy Ászánszolban „Urunk önmagát adta nekem a maga teljességében. A hat hónapnyi édesség, vigasztalás és egyesülés viszont túl hamar véget ért.”

Új küldetés

Teréz anya részletesen tájékoztatta a gyóntatóját és Perier érseket arról, hogy Jézus arra kérte őt, hogy alapítsa meg a Szeretet Misszionáriusai női szerzetesrendet. 1948. augusztus 8-án megkapta az engedélyt a Vatikántól, melyben XII. Piusz pápa engedélyezte neki, hogy elhagyja a loretói nővérek kongregációját, és új szerzetesrendet alapítson. Ez a fehér száriba öltözött aprócska asszony teljes szegénységben kezdte meg új küldetését a szeretet misszionáriusaként. Legnagyobb gazdagsága a hit bizonyossága volt, hogy Jézus betartja a két évvel ezelőtt neki tett ígéretét.

1948. december 21-én ment el először a nyomornegyedbe. Meglátogatta a betegeket, gondoskodott róluk sötét odúikban és házaikban, és segített a Kalkutta különböző részein élő szegényeken. Önkéntesek segítettek neki, és hamarosan pár volt diáklánya is csatlakozott hozzá. 1950-ben a közösségnek már 12 nővére volt.

Teréz anya a nővéreivel gyakran látott utcán haldokló hajléktalanokat, ezért házat keresett, ahol gondoskodhattak róluk, és méltó halált biztosíthattak a számukra. Kalkutta önkormányzata nekik ajándékozott egy zarándokházat, amit Nirmal Hridajnak (tiszta szív) neveztek el Szűz Mária Szeplőtelen Szívének tiszteletére. Ezt a haldoklóknak fenntartott házat 1952. augusztus 22-én nyitották meg. Teréz anya a kongregáció kincsének tartotta. Ezt írta: „A szeretet áldozatot kíván. De ha egész a fájdalomig szeretünk, Isten megadja nekünk békéjét és örömét. A szenvedés önmagában semmi, de a Krisztus kínszenvedésével együtt átélt szenvedés csodálatos ajándék.”

A hit sötét éjszakája

Attól a naptól kezdve, hogy Teréz anya teljesíteni kezdte küldetését a szeretet misszionáriusaként, olyan borzalmas sötétséget kezdett átélni, mintha minden meghalt volna. Ezt írta: „Olykor oly nagy a fájdalom, hogy úgy érzem, mintha minden szét akarna szakadni. […] Nem tudtam, hogy a szeretet ekkora szenvedést okozhat.” Ez a nagy szenvedés abból fakadt, hogy nem érezte szeretett Istene jelenlétét, de közben vágyakozott utána. A Perier érseknek írt levelében ezt írta: „Kérem az imáit, mert minden jéggé fagyott bennem. Egyedül a vak hit segít kitartanom, hiszen valójában minden sötétség a számomra.” A nehéz tapasztalatok ellenére is teljesen átadta magát Krisztusnak: „Forró vágyam — fájdalommal teli vágyam, hogy minden legyek Istenért — hogy szent legyek, hogy Jézus teljes mértékben élhesse az életét bennem. Úgy akarom őt szeretni, ahogy még soha senki sem szerette, de mégis megmarad bennem a tőle való elszigeteltség mély érzése — szörnyű üresség, Isten jelenlétének hiánya.

Teréz anya imát kért, hogy Isten legalább pár napra szétoszlassa lelkének sötétségét. Így írt róla: „Időnként oly nagy e szenvedés agóniája és oly mély a Távollévő utáni vágyam, hogy az egyetlen ima, amit képes vagyok kimondani, ez: Jézus Szentséges Szíve, bízom benned, enyhíteni fogom a lelkek utáni szomjadat.”

Az érzések szintjén úgy tűnt neki, hogy Jézus elfordult tőle. Mély magányt élt át, és rendkívül fájt neki az érzés, hogy el van távolodva Istentől és azoktól az emberektől, akikben különösképpen megbízott.

A lelki sötétség és az Isten utáni vágy olyan nagy fájdalmat okozott Teréz anyának, hogy már-már úgy tűnt neki, hogy a poklot tapasztalja meg. Ezt írta: „Kicsit értem a pokol kínjait — az istennélküliséget. Nincsenek szavaim, hogy kifejezzem, amit mondani akarok, de a legutóbbi elsőpénteken önként és szabadon átadtam magam a Szent Szívnek, hogy akár egy örökkévalóságot is kibírok ebben a borzalmas szenvedésben, ha ez legalább egy kicsivel több örömöt ad neki — vagy szeretetet legalább egyetlen léleknek.” Hozzátette: „Nem találok szavakat arra, hogy kifejezzem ennek a sötétségnek a mélységét. Mindezek ellenére az ő kicsiny gyermeke vagyok, és nem azért szeretem, amit ad, hanem azért, amit elvesz.”

Az egyik imájában az alábbi szavakat mondta Jézusnak: „A szeretet után vágyakozó szív magánya elviselhetetlen. Hol van a hitem? Még mélyen, egészen bent sincs más, csak üresség és sötétség. Istenem, milyen fájdalmas ez az ismeretlen fájdalom! Szüntelenül fáj. […] Ám ez a sötétség és üresség mégsem olyan fájdalmas, mint az Isten utáni vágy. Érzem, hogy ez az ellentmondás megfoszt a kiegyensúlyozottságomtól. Istenem, mit teszel egy ilyen kicsinnyel? Azt kérted, hogy belevéshesd szenvedésedet a szívembe. Ez a válasz? Ha ez megdicsőít téged, ha egy kis örömöt szerez neked, ha hozzád vonzza a lelkeket, ha a szenvedésem enyhíti szomjadat — itt vagyok, Uram, örömmel elfogadok mindent életem végéig, és mindig mosolyogni fogok elrejtett arcodra.”

Nem szabad elfelejteni, hogy a lelki sötétség az Istennel való örömteli egyesülés hosszú időszaka után lépett be Teréz anya életébe. Ezért a lelki üresség, Jézus és az ő szeretete távollétének érzése nagyon mély fájdalmat és szenvedést okozott neki. Lelkivezetője segítségének köszönhetően megértette, hogy ezzel a szenvedésével részese Krisztus szenvedésének és haláltusájának, mely a betegekben és a haldoklóban válik jelenvalóvá.

„A mi fájdalmaink nehezedtek rá”

Jézus a lélek sötét éjszakájának rettentő szenvedése által bevezette Teréz anyát a kereszten lejátszódott haláltusájának titkába. Jézus Krisztus, valóságos Isten és valóságos ember, magára vett minden szenvedést és bűnt minden ember történelméből. „[…] a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá […]. Igen, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze […]” (Iz 53,4—5). Jézus, aki teljesen ártatlan volt, a kereszten megtapasztalta, hogy milyen szörnyű szenvedést jelent a bűn. Mondhatjuk úgy is, hogy a keresztre feszítéskor ő maga lett bűnné (vö. 2Kor 5,21), magára vége minden ember bűnét, a szenvedést és a halált. Amikor haláltusája közben felkiáltott: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46), szenvedése akkor érte el a tetőfokát. Ő, a valóságos Isten és valóságos ember, emberi tudatában megtapasztalta az emberek bűneinek rémületes következményét — az Atya távollétének érzését. Ez a legnagyobb szenvedés: megtapasztalni a teljes sötétséget, ürességet, magányt és szeretethiányt.

Egyetlen ember sem képes olyan szenvedést átélni, amilyet Isten Fia élt át kínszenvedésében és halálában. Szent Edith Stein azt írta, hogy „egyetlen emberi elme sem képes behatolni a haldokló Emberfia elhagyatottságának titkába. Ám Jézus az ő kiválasztottainak olykor megengedi, hogy megízleljék ezt a belső keserűségét. Ez leghűbb barátainak osztályrésze, szeretetük utolsó próbája. Ha nem hátrálnak ki ijedten, hanem hagyják magukat bevezetni ebbe a sötét éjszakába, akkor ez az éjszaka a vezérükké válik: »Ó, éj, utamra vittél, ó, virradatnál is gyöngédebb éjjel, ó, éj, egyesítettél Vőlegényt kedvesével, s lányt egyformává téve Vőlegénnyel!« (Keresztes Szent János: A lélek sötét éjszakája, ford. Takács Zsuzsa). Ez a kereszt mély átélése: belső elhagyatottság, de ebben az elhagyatottságban ugyanakkor egyesülés is a Megfeszítettel. […] A kereszt és az éjszaka út a mennyei világossághoz: ez a kereszt örömhíre” (A kereszt tudománya).

Jézus haldokolván felkiáltott: „Szomjazom!” (Jn 19,28) Teréz anya elmagyarázta, hogy Jézus „a mi szeretetünkre, gyöngédségünkre és iránta való mély odaadásunkra szomjazik, és arra, hogy vele együtt átéljük kínszenvedését. […] A szó: »szomjazom« jelentését veszti, ha nem adok át Jézusnak mindent teljesen.”

Örvendezem a szenvedésben

A szörnyű lelki elhagyatottságban, ürességben és fájdalomban Teréz anya a Megfeszítettel csak az akarata döntése révén egyesült. Imádkozott, és személyes kapcsolatot alakított ki az Úrral a mindennapi szentmise, a szentségimádás, a Szentírás fölötti elmélkedés, a rózsafüzérima és a szegények legszegényebbjeinek szolgálata által. Szenvedésében egyesült Krisztus keresztjével, és fájdalmát felajánlotta a szegényekért, akiket szolgált. Lelkének sötét éjszakája nem gyöngítette a hitét, az Isten iránti bizalmát, sem a missziós buzgóságát. A lelki szenvedést úgy fogadta, mint a Krisztus szenvedésében való részesedés ajándékát a bűnösök üdvösségéért. Teljesen átadta magát Isten szent akaratának.

A nagy szenvedés közepette is úgy döntött, hogy szent lesz Jézus szelíd és alázatos Szívének példája szerint, és az öröm apostola lesz.

1958 októberében egyértelmű jelet kért arra vonatkozólag, hogy Isten elfogadja a szeretet misszionáriusainak munkáját. A válasz csodálatos volt. Ahogy maga írja: „Azonnal eltűnt a hosszan tartó sötétség, a veszteségből és a sötétségből fakadó fájdalom, a tíz éven át tartó különös szenvedésből fakadó fájdalom. Ma a lelkemet szeretet tölti be, leírhatatlan öröm — zavartalan szeretetteljes egyesülés.”

Ez a vigasztalás egy hónapig tartott. Amikor a hit sötétsége újra visszatért, Teréz anya ezt írta Perier érseknek: „A mi Urunk belátta, hogy jobb lesz nekem, ha alagútban leszek — így hát újra elment és magamra hagyott. Hálás vagyok neki az egy hónapnyi szeretetért, amit adott.”

Teréz anya tudta, hogy a lelki sötétség és a belőle fakadó nagy szenvedés által részese Jézus kínszenvedésének, halálának és feltámadásának. Így az átélt lelki sötétség a szeretet titokzatos kötelékeként Jézushoz fűzte őt, Jézusnak a világ üdvösségéért vívott haláltusájában.

Isten nagy kegyelmet adott neki. Egyesülése a Megfeszítettel nagyon boldoggá és mindig mosolygóssá tette őt. Bár a belső sötétség nem lett kisebb és a fájdalom nem enyhült, a feltámadás örömében is részesült. Szent Pállal együtt mondta: „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára” (Kol 1,24). Nővéreinek elmagyarázta, hogy „annak öröme, hogy szeretjük Jézust, abból az örömből fakad, hogy részesei vagyunk a szenvedésének. Ezért ne engedjétek, hogy erőt vegyen rajtatok a gondterheltség és a szomorúság, hanem higgyetek a feltámadás örömében! Mindannyiunk életében Jézus életéhez hasonlóan el kell jönnie a feltámadásnak, fel kell ragyognia a húsvéti örömnek.”

A barátnőjének címzett levelében pedig ezt írta: „A szomorúság és a szenvedés nem más, mint Jézus csókja — annak jele, hogy nagyon közel vagy Jézushoz, és meg tud csókolni. Örüljünk hát, ha Jézus lehajol hozzánk, hogy megcsókoljon.”

A Krisztus szenvedésében való részesedésnek köszönhetően Teréz anya és nővéreinek műve Krisztus művévé, a megváltás részévé lett. Az általa alapított Szeretet Misszionáriusai szerzetesrendnek ma több mint 5000 tagja van, akik 127 országban több mint 600 helyen dolgoznak a legszegényebbek között.

Soha semmire sem mondtam nemet neked”

1989 végén Teréz anya egészségi állapota jelentősen leromlott, és szívritmus-szabályozót ültettek be neki. A halála előtti utolsó években engedélyt kapott rá, hogy a szobájában tartsa az Oltáriszentséget. A nagy szenvedés pillanataiban a lehető legközelebb akart lenni Jézushoz. Pár nappal a halála előtt ezt mondta: „Jézusom, soha semmire sem mondtam nemet neked.” A testi szenvedés ellenére szeretet és öröm sugárzott belőle. A nővéreinek ezt mondta: „Ne  aggódjatok! Az anya sokkal többet tehet értetek, ha a mennyben lesz […]. Kérlek titeket, hogy egyre inkább váljatok hasonlóvá Jézushoz szelídségetekkel és az alázatosságotokkal, és úgy szeressétek egymást, ahogy Jézus szeret titeket, mert csak akkor szeretitek Jézust, ha szeretitek egymást.”

1997. szeptember 5-én este 8 óra után erős hátfájdalom és légzési nehézségek jelentkeztek nála. A nővérek papot és orvost hívtak. A szeretet misszionáriusa fél 10-kor ment el az Atya házába.

„Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik” (1Kor 2,9). Teréz anya életének példája azt mutatja, hogy ha a testi-lelki szegénységben, Isten nélkül élő embereket segíteni akarjuk az üdvösség felé vezető úton, akkor magunkra kell vennünk a szenvedésük egy részét, és egyesülnünk kell velük. Akkor el tudjuk majd vezetni őket Istenhez.

Közben pedig emlékezzünk arra, hogy az Istennel való kapcsolatunkat az akaratunk és nem ez érzéseink határozzák meg. Ha nincs kedvünk imádkozni, ajánljuk ezt fel Jézusnak a többi szenvedéssel együtt, és imádkozzunk. Szent Teréz anya mindannyiunknak mondja: „Szeresd az imát — napközben gyakran indítsd fel magadban az ima szükségletét, és tényleg imádkozz. Ha jobban akarsz imádkozni, gyakran kell imádkoznod. Az ima kitágítja a szívedet, s az így képes lesz helyet adni Isten ajándékának, vagyis magának Istennek.”