Az Eucharisztiában jelen lévő Jézus Isten erejének legnagyobb forrása a földön, ugyanakkor a gonosz lélek szüntelen támadásainak tárgya.
Franco Peradotto atya, a torinói egyházmegye általános helynöke már évekkel ezelőtt aggodalommal figyelmeztetett, hogy Észak-Olaszországban egyre gyakrabban gyalázzák meg az átváltoztatott szentostyákat. Franciaországban, különösen a fővárosban, a papoknak állandóan résen kell lenniük a templomokból átváltoztatott ostyákat lopó sátánista szekták miatt. Ruandában pedig, mielőtt a fegyveres bandák lemészárolták volna a templomokban rejtőzködő nőket és gyerekeket, a géppuskák első lövései a szentségházakat érték. Michel Sabbah jeruzsálemi pátriárka is fájdalmát fejezte ki egy ehhez hasonló megszentségtelenítés fölött, melyet egy izraeli katona követett el az egyik katolikus templomban. Tegyük hozzá, hogy a sátánista rockegyüttesek repertoárjában is vannak olyan dalok, melyek az Eucharisztia titka iránti gyűlöletet és megvetést fejezik ki (az ismertebbek között van a Belphegor együttes a The Last Supper című dalával és a Deicide együttes, mely albumait az ún. fekete miséken veszi fel).
Ha az ördög ilyen agresszív támadásokat intéz az Oltáriszentség ellen, azt nyilván azért teszi, mert miatta érik a legnagyobb vereségek. A már elhunyt Emiliano Tardif atya egyik könyvében leír egy érdekes esetet: „A karizmatikus megújulás kongresszusára egyszer odahoztak egy nőt, aki már húsz éve szenvedett az ördögtől. Egyetlen pszichiáter és pszichoterapeuta sem tudott segíteni rajta. Vagy három órán át imádkoztunk érte, teljesen eredménytelenül. Akkor eszembe jutott, hogy odavezetem őt a szentségházhoz. Megmondtam neki, hogy tanácstalanok vagyunk… Azt mondtam neki, hogy támassza a fejét a kápolna szentségházához, majd felkiáltottam: »Uram, szabadítsd meg, mert nem tudjuk, mit tegyünk vele!« Alig ejtettem ki ezeket a szavakat, a nő térdre esett, mintha villám sújtotta volna, és óriási könnyeket kezdett hullatni. Teljesen megszabadult. A mellettem álló pap felkiáltott: »Most valóban hiszek Jézus valóságos jelenlétében az Eucharisztiában!«”
Szent Bernát sok ízben szabadította meg a gonosz lélek által megkötözött embereket azzal a módszerrel, hogy közelről megmutatott nekik egy átváltoztatott szentostyát. Hasonlóképpen cselekedett Keresztes Szent János is bizonyos Maria Vichés esetében, aki egy ördögi hatás következtében képtelen volt átlépni a templom küszöbét. Ez a karmelita szent elvitt neki egy átváltoztatott szentostyát, s amikor az asszony magához vette az Eucharisztiát, megszabadult. Az Egyház történelme bővelkedik az Eucharisztia csodás erejéről szóló tanúságtételekben. Érdemes még párat felsorolni közülük. Kezdjük Szalézi Szent Ferenccel. Amikor a 17. század elején Genf püspöke lett, kálvinizmus uralta környezetben találta magát, mely ellenségesen állt hozzá ahhoz a hithez, hogy Krisztus valóságosan jelen van az Eucharisztiában. Az idő múltával azonban egyre több gonosztól megszállottat vezettek hozzá. Az Eucharisztiában való hitetlenség nyomot hagyott ebben a keresztény országban. Az egyházmegye pásztora szentáldozásban részesítette ezeket az embereket, mely után nemegyszer látványos megszabadulás történt. Több mint négyszáz ember szabadult meg ezen a módon. Voltak, akik kifogásolták ezt a gyakorlatot, ám ez a kiváló teológus és a lelki élet mestere nagyon egyszerűen megmagyarázta: „Biztosan sok ártatlan lélek fordul hozzám. Én az Oltáriszentséget adom nekik, megáldom őket, és így szólok hozzájuk: »Menjetek örömmel, mert szenvedéstek elmúlt…«” A kitűnő „lelkipásztori ötlet” azonban nem a genfi püspöknek, Chantal Szent Franciska lelkiatyjának fejéből pattant ki. Már Szent Cassianus János († 432) is azt javasolja, hogy részesítsék szentáldozásban a gonosz lélektől megszállottakat. Sőt, az orange-i zsinat (441) világosan helyesli azt a gyakorlatot, hogy a gonosz lélek ereje által uralt emberek (az ún. energumenek) vegyék magukhoz az Eucharisztiát, s így nyerjék vissza szabadságukat.
Külön meg kell említeni egy nem mindennapi eseményt a katolikus hitet a manicheusokkal szemben fáradhatatlanul védelmező Veronai Szent Péter életéből. Ez a szekta, mellyel megtérése előtt Szent Ágoston is szimpatizált, a nevét alapítójáról, Maniról († 277) kapta, aki a keresztény tanítás elemeit régi perzsa mítoszokkal keverte. Szent Péternek szokása volt útjai során megállni egy Milánóban élő barátjánál, aki buzgó katolikus volt. Egy alkalommal azonban ez a barát nagyon hűvösen fogadta őt. A kérdésre, hogy mi az oka ennek a váratlan változásnak, a vendéglátó elmesélte nem régi találkozását egy manicheussal. A manicheus a szemére vetette, hogy házába fogadja Veronai Pétert, egy katolikust, az „igazság ellenségét”. A manicheus azt is javasolta neki, hogy menjen el egy bizonyos templomba, ahol Szűz Mária szájából megtudhatja, hogy kinek van igaza a hit dolgaiban. És valóban: tanúja volt egy gyönyörű asszony megjelenésének, aki az oltár magasságából szólt hozzá: „Fiam, te tévedésben élsz. Nézd, az igaz hit itt van, nem a katolikusoknál. Én, Jézus anyja, mondom ezt neked!” Amikor Veronai Péter végighallgatta ezt a történetet, így felelt: „Menj, és mondd meg a barátodnak, hogy én is manicheussá leszek, ha meglátom a Szűzanyát.” A találkozásnak másnap kellett megvalósulnia. Egy asszony, aki médiumként szolgált, transzba esett, és egyszerre a szemük előtt, az oltáron megjelent egy gyönyörű nő alakja. Abban a pillanatban Szent Péter elővett a kusztódiából egy szentostyát, melyet a reggeli szentmisén változtatott át, felemelte, és így szólt: „Ha valóban Szűz Mária vagy, hódolj a Fiad előtt!” A látomás azonnal köddé vált, füstfelhőt hagyva maga után.
Egy katolikus papnak, Lamy atyának gondjai voltak az ördöggel: a szentmise bemutatása közben zaklatta őt. Saját bőrén tapasztalta, hogy az ördög mennyire gyűlöli az Eucharisztiát és a papságot. „Ha a lélek megszűnik imádkozni — árulta el az ördög a papnak —, már a sajátomnak tartom őt. Hagyd abba az imádkozást, és én abbahagyom a zaklatásodat!” Egyik reggel a szentmise elején a gonosz lélek megjelent neki az oltár másik felén. „Azért jött, hogy egyenesen az arcomba nevessen” — mondta végül türelmét vesztve a pap, majd az ördögre kiáltott: „Ma reggel nem lesz szentmise!” Akkor az Úr hatalmas hangja hallatszott: „Mutasd be a misét!” E „hívatlan látogató” azonnal eltűnt, aztán a jámbor pap így szólt magában: „Mindketten leckét kaptunk!”
Egy kicsit hasonló leckét kapott az eucharisztikus kenyérbe vetett hitről Jacques Verlinde atya, aki néhány éve egy papi lelkigyakorlatot vezetett Częstochowában. A múltban ügyes és sikeres „gyógyító” volt, aki mágiát, ingát és a hazugság atyjától származó egyéb gyógyító segédeszközöket használt. Ráadásul közvetlenül a megtérése után sem hagyott fel pár dologgal, melyet ártalmatlannak tartott, sőt egyenesen hasznosnak ítélt a különféle betegségek gyógyításánál. Egy nap a szentmise közben, amikor szemét az átváltoztatáskor felemelt szentostyára szegezte, utálatos és káromló szavak hirtelen áradatát érezte. Döbbenetében a mise után a paphoz fordult. A vele való beszélgetés során tudatosította, hogy az inga használatával és a mágia praktizálásával az ember fokozatosan a gonosz lélek rabszolgája lesz. Az átváltoztatás pillanata, a győzedelmes Krisztus jelenlétének megnyilvánulása megmutatta neki, hogy még mindig két úrnak szolgál. Ahogy azt Verlinde atya megvallja, ez a tapasztalat vezette őt arra, hogy teljesen véget vessen az inga és a mágia használatának, és felébredt benne a papi hivatás vágya. Krisztus Testének és Vérének ünnepén Verlinde atya már jó pár éve szentségi körmeneteket vezet Dél-Franciaország városainak utcáin. Lelki leányai és nővérei kísérik őt, volt prostituáltak és „gyógyítók”.
Amikor szemét az átváltoztatáskor felemelt szentostyára szegezte, utálatos és káromló szavak hirtelen áradatát érezte
„Ha a lélek megszűnik imádkozni — árulta el az ördög a papnak —, már a sajátomnak tartom őt”
Az Egyház történelme bővelkedik az Eucharisztia csodás erejéről szóló tanúságtételekben
Tetszik a weboldalunkon megjelenő tartalom?
Támogass minket!