Gyakran hányják az Egyház szemére azt a vádat, hogy állítólag „felekezeti államot” akar építeni.
A liberális-baloldali körök így reagálnak arra, hogy a mesterséges megtermékenyítést, az abortuszt és az eutanáziát érintő törvények elfogadásának kapcsán a püspökök emlékeztetnek arra, mit tanít az Egyház az élet szentségéről. Ugyanezek a kommentátorok arra is rámutatnak, hogy a püspököknek ez a hozzáállása „középkori”.
Ez azonban kétszeresen is abszurd. Először is azért, mert (szándékosan?) összekeverik az Egyháznak az emberi lelkiismeretre (jelen esetben a képviselők lelkiismeretére) gyakorolt hatását a végrehajtó hatalomra gyakorolt közvetlen befolyásával. Másodszor, ezeknek a szemrehányásoknak a szerzői nem vették figyelembe azt, hogy az Egyház a történelme folyamán (a középkorban is) többször is hangot adott annak a vágyának, hogy megmaradjon a világi hatalom és az egyházi tekintély elkülönítésének elve. S ezért nemegyszer magas árat fizetett.
A kereszténység nagy újdonsága
Elmondhatjuk, hogy ennek a megkülönböztetésnek a kezdeményezője az Egyház volt az Üdvözítő tanításához híven: „adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené” (Mt 22,21). II. János Pál 1988-ban az Európai Parlamentben elhangzott beszédében emlékeztetett erre az igazságra az Egyház civilizációs érdemével kapcsolatban: „Krisztus után már nem lehet idealizálni a társadalmat olyan kollektív értékként, mely bekebelezi az egyént és annak elidegeníthetetlen küldetését. A társadalom, az állam és a politikai hatalom a világ változó, állandóan tökéletesíthető dolgaihoz tartozik. Soha semmilyen társadalmi program sem lesz képes létrehozni Isten országát, vagyis az eszkatológiai tökéletesség állapotát a földön.”
Az Istené és a császáré megkülönböztetése, amit a kereszténység hirdetett, az ókorban teljesen újnak számított. Sem a görög városállamok, sem a republikánus, majd a későbbi császári Róma nem ismerte és nem is méltányolta az effajta megkülönböztetést, ahogy ezt az első keresztények vértanúsága mutatja. Túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy azok a vértanúk, akik meghaltak a római amfiteátrumokban, mert nem voltak hajlandók Istenként imádni az uralkodó császárt (vagy annak képmását), bizonyos értelemben koronatanúi voltak ennek az elkülönítésnek. Ebben az értelemben kell felfogni II. János Pál 1991-ben Włocławekben mondott szavait is, hogy „az első három évszázad vértanúi hozták létre az európai kultúrát”.
A világi hatalom túlzott gondoskodása
Hangsúlyozni kell, hogy a világi hatalom arra irányuló erőfeszítései, hogy uralkodjon az Egyházon, nem szűntek meg a milánói ediktum kihirdetésével sem, mellyel Nagy Konstantin császár 313-ban egyenjogúsította a kereszténységet az addigi állami római kultusszal. Ennek a császárnak nagy ambíciói voltak, és nem elégedett meg annyival, hogy a keresztények politikai üldöztetésének leállításával biztosította az Egyház normális fejlődésének feltételeit. A püspökökhöz hasonlóan (a római püspököt is beleértve) feljogosítva érezte magát az Egyház vezetésére, nem csak adminisztratív értelemben. Az első egyetemes zsinatra Niceába összejött püspököknek ezt írta: „Isten püspökké rendelt titeket az Egyház belső életét érintő ügyekben, míg engem a külső ügyekben rendelt püspökké.” Tegyük hozzá, hogy ezeket a szavakat egy olyan császár írta, aki még meg sem volt keresztelve!
Így született meg a bizánci cezaropapizmus hagyománya, vagyis azok a kormányzati formák, melyek az egyházi és a világi hatalmat a konstantinápolyi császár kezében egyesítik. Tiltakoztak ez ellen a keleti és a nyugati egyházatyák és az egyháztanítók is: a nyugati egyházból Milánói Szent Ambrus és Hippói Szent Ágoston, a keleti egyházból Aranyszájú Szent János (a konstantinápolyi pátriárka, aki száműzetésben halt meg) és Alexandriai Szent Atanáz (akit az arianizmust követő bizánci császárok többször is száműzetésre ítéltek).
Megkülönböztetés, nem szétválasztás
Az említett nagy püspökök a cezaropapizmussal szembeállították az állam és az Egyház kapcsolatáról szóló katolikus tanítást. A 4. század végén Szent Ambrus ezt írta: „A császár az Egyházban van, nem az Egyház felett. A jó császár segíteni igyekszik az Egyházat, nem harcolni ellene.” És másutt: „Az Egyház Istené […], és a császárnak nincs joga uralkodni Isten szentélyében.”
Ez a tanítás fennmaradt, és a következő évszázadban Hippói Szent Ágoston afrikai püspök továbbfejlesztette, így tanítva: „Valóban, a császár, bár ember, uralkodik az emberek felett emberi ügyekben, de van egy másik Király is a mennyei ügyekben. Egy király a mulandó életre és egy másik Király az örök életre.” Egy másik helyen így pontosított: „Még ha olyasvalamit kérünk is a császároktól, ami az Egyház hasznára válik, valódi bizalmunkat mégsem beléjük helyezzük.” Az 5. század végén a leendő I. Geláz pápa így írt erről: „A császár az Egyház fia, nem feje. A hitbéli kérdésekben csak tanulhat, nem taníthat.”
Figyeljük meg, hogy az állam és a (Katolikus) Egyház egymáshoz való viszonyát illetően inkább megkülönböztetésről volt szó, mint e két intézmény elkülönítéséről a tartós szétválasztás értelmében, ami a gyakorlatban azt jelentené, hogy az állami (nyilvános) szférát elvi alapon el kell különíteni a keresztény tanítástól. Mint ahogy a cezaropapizmus uralma ellen, ugyanúgy harcolt az első századok egyháza az Egyház és az állam ily módon felfogott elkülönítése ellen is, mely azt jelentette volna, hogy az állami (nyilvános) szférának semmi köze sincs a kereszténységhez.
Ezzel kapcsolatban meg kell említenünk egy részletet I. Geláz pápa 494-ben Anasztasziosz bizánci császárnak írt leveléből: „Természetesen két fő hatalom van, Augustus császár, amely e világot irányítja: a püspökök szent tekintélye és a császár uralma. E kettő közül azonban a papokra nehezedő teher a nagyobb, mert Isten ítéleténél számot kell adniuk a népek felett uralkodó királyokról is. […] Ha a vallási vezetők elismerik, hogy a Magasságbelitől hatalmat kaptál a közjogi kérdések dolgában, és ők maguk is megtartják a rendelkezéseid, nehogy olybá tűnjön, mintha ellenszegülnének a világi ügyekben illetékes döntéseidnek, milyen készségesen kell — kérdem tőled — hallgatni azokra, akik a tiszteletreméltó titkok kezelőinek rendeltettek?”
Isten parancsai nem csak az alattvalókra korlátozódnak
Röviden szólva, az Egyház nem a világi hatalom kötelességeit akarja gyakorolni, de nem feledkezhet meg a saját kötelességéről sem („a papokra nehezedő teherről”), vagyis arról, hogy mindenkinek hirdesse a hitet és tanítsa a keresztény erkölcsöt. Ha az uralkodó — a császár vagy az elnök — megkapja az állam legmagasabb hatalmát, ez nem jelenti azt, hogy az egyik napról a másikra le kell mondania a hitéről és Isten törvényét elutasító ateistává kell válnia. A mindenható Isten minden ember lelkiismeretéhez szól, függetlenül az államban betöltött hatalmi helyzetétől. Az Egyházra nehezedő „teher” része tehát az is, hogy „alkalmas és alkalmatlan időben” (vagyis mindig) figyelmeztetnie kell mindenkit, beleértve a hatalmat gyakorlókat is.
390-ben Szaloniki lakói fellázadtak a császári hatalom helyi képviselői ellen. Az utcai harcok során megölték az ott szolgálatot teljesítő császári katonai egység parancsnokát. Abban az időben Theodosius császár uralkodott, akinek a történelem a „Nagy” jelzőt adta, s aki 380-ban a kereszténységet a Római Birodalom egyetlen államvallásává nyilvánította. Theodosius buzgón küzdött a pogány kultusz maradványai ellen, és szoros kapcsolatot ápolt Szent Ambrussal, birodalma fővárosának, Milánónak a püspökével.
Amikor Theodosius értesült a szaloniki felkelésről, nagyon megharagudott, és a hadseregnek tömeges kivégzésre adott parancsot. A katonaság összegyűjtötte a helyi lakosokat a város amfiteátrumába, majd véres mészárlás következett. Mintegy hétezer ember halt meg. Amikor ennek a drámai eseménynek a híre eljutott Milánóba, Szent Ambrus felszólította a császárt, hogy végezzen nyilvános vezeklést, és ennek során ne járuljon a szentségekhez. Az uralkodónak írt levelében kifejtette az álláspontja indítékait: „Uralkodó, nem azért írtam ezt, hogy megszégyenítselek, hanem azért, hogy más királyok példájától indíttatva töröld le e bűntett foltját királyi méltóságodról. S úgy törölheted le, ha megalázod a lelked Isten előtt. Ember vagy, ezért engedtél a kísértésnek, de most arass győzelmet fölötte. A bűnt csakis könnyekkel és bűnbánattal lehet eltávolítani.”
A császár hallgatott az egyháztanító tanácsára, és nyilvános bűnbánatot tartott, mely nyolc hónapon át, egészen 390 karácsonyáig tartott. A képzőművészet által is megörökített drámai jelenet, amikor Szent Ambrus pontifikális öltözetben megtiltja a császárnak, hogy belépjen a milánói székesegyházba, s ott a legszentebb áldozaton részt vegyen, azt jelképezi, amit az Egyház mindig is hirdetett: a két hatalom — a világi és az egyházi — megkülönböztetését, de nem szétválasztását (elkülönítését).
Ilyen esetből volt bőven a Katolikus Egyház történelme során: IV. Henrik császár Canossa vára alatt, a Vitéz Boleszláv királyt megrovó Szent Szaniszló, Stefan Wyszyński bíboros, aki határozott „non possumus”-t (nem tehetjük) mondott a kommunista hatalom bitorló törekvéseire, vagy Boldog Jerzy Popiełuszko, aki emlékeztetett a népek apostolának szavaira, hogy a rosszat jóval kell legyőzni — mindezek az események arra emlékeztetnek, hogy a világi hatalom nem engedhet meg magának mindent.
Az Egyház szabadságának ára
Ez a meggyőződés lett az egyik pillére annak a civilizációnak, melyet latinnak vagy nyugatinak nevezünk. Nem egy püspök és nem egy pápa a legnagyobb árat fizette ezért a meggyőződésért. Nagy Theodosius császár hozzáállása inkább kivételnek számított.
Amikor a 6. században a bizánci császárok Itáliára is kiterjesztették a hatalmukat, a nyugati egyházat az a veszély fenyegette, hogy a világi hatalom klérus fölötti uralmának elve itt is érvényesülni fog. Abban az időben a pápaság volt az egyetlen intézmény, amely megalkuvás nélkül emlékeztetett arra, hogy meg kell különböztetni azt, ami az Istené, attól, ami a császáré. A világi hatalom követeléseivel való szembeszegülés nem egy pápának a szabadsága elveszítésébe, sőt akár az életébe is került.
A magukat „külső püspököknek” tekintő bizánci császárok ragaszkodtak ahhoz, hogy az egész Egyházra rákényszerítsék a saját hitbeli nézetüket. Nemegyszer olyan nézetekről volt szó, melyek nem voltak összhangban az Egyház tanításával és hagyományával. A 4. század közepén a császárok az arianizmus hatása alá kerültek, és a római püspököt is arra próbálták kényszeríteni, hogy elfogadja ezt az eretnekséget. Felháborodtak azon, hogy a pápa az arianizmus elleni harcban az alexandriai pátriárkát, a katolikus hit fáradhatatlan védelmezőjét, Szent Atanázt támogatja.
II. Constantius császár ezért a hozzáállásáért 355-ben száműzetésbe küldte Libériusz pápát Trákiába (a mai Észak-Görögországba). Ebből az alkalomból jelentős eszmecsere zajlott a pápa és a császár között, aki azt állította, hogy „az én akaratom a törvény”. Mikor II. Constantius megkérdezte: „Ki vagy te az egész világgal szemben, hogy védeni merészelsz egy istentelen embert [Nagy Szent Atanázt], megzavarva ezáltal a világ és a Római Birodalom békéjét?”, Szent Libériusz így válaszolt: „Attól, hogy egyedül vagyok, nem lesz kisebb a hit ügye.”
545—555-ben Vigiliusz pápa börtönbe került, mert nem akarta elfogadni azt, hogy Nagy Justinianus császár beleavatkozzon az egyház belügyeibe. Még drámaibb volt I. Szent Márton pápa (649—655) sorsa, aki rendületlenül védte a katolikus hitet a Konstans bizánci császár által támogatott monothelétizmus ellen. 653 júniusában a bizánci hadsereg Rómában letartóztatta a több mint 80 éves, beteg pápát, és hordágyon elvitte Konstantinápolyba (az út három hónapig tartott), hogy ott „árulás” vádjával elítéljék. Az útmutatásnak megfelelően a bíráknak nem volt kétségük afelől, hogy a monothelétizmus elutasításával a pápa „elárulta” a császárt (aki az eretnekséget támogatta). E miatt a vétség miatt a pápát halálra ítélték, de később a büntetést a Krím félszigetre való száműzetésre változtatták. Az ítélet végrehajtása előtt a pápát nyilvánosan kigúnyolták és megalázták. Levetkőztették liturgikus ruháiból, és mezítelenül vitték végig Konstantinápoly utcáin. A vértanú pápa így imádkozott: „Dicsőség Istennek mindenért!” I. Márton pápa nem élte túl a krími száműzetést. 655. szeptember 26-án halt meg. „A nyugati egyház szabadságának a vértanúja” megnevezéssel emlegetjük őt. Egyike ő a nyugati civilizáció vértanú építőinek, akikről Szent II. János Pál beszélt.
Tetszik a weboldalunkon megjelenő tartalom?
Támogass minket!