Krisztus kínszenvedése, halála és feltámadása az emberiség történelmének legfontosabb eseménye. Jézus Krisztus ezáltal győzedelmeskedett a bűn, a halál és a sátán felett. Értünk, a mi üdvösségünkért tette ezt.
„Ne légy hitetlen, hanem hívő!” (Jn 20,27)
Amikor Jézus Krisztus a feltámadása után utolsó ízben jelent meg az apostoloknak, meghagyta nekik, hogy minden embernek hirdessék az evangéliumot, majd hozzátette: „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik” (Mk 16,16). Az ember életének legnagyobb tragédiája az, ha tudatosan és szándékosan elutasítja Krisztus feltámadásának igazságát, és úgy éli az életét, mintha Isten nem létezne. Az Úr Jézus figyelmeztet: „aki nem hisz, az elkárhozik.”
Minden nemzedékben vannak olyan emberek, akik kételkednek, bizalmatlanok, és Tamás apostolhoz hasonlóan feltételeket szabnak: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem helyezem ujjamat a szegek helyére, és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem” (Jn 20,25). A feltámadt Úr megjelent a kételkedő Tamásnak, és ezt mondta neki: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és tedd oldalamba! S ne légy hitetlen, hanem hívő!” (Jn 20,27)
A feltámadt Krisztus napjaink bizalmatlanjainak, keresőinek, kételkedőinek és hitetlenjeinek is világos jeleket ad, melyek megtérésre szólítanak. Ilyen a feltámadás két tárgyi bizonyítéka: a torinói lepel — Jézus halotti leple az ő halott testének lenyomatával, és a manoppellói kendő a feltámadt Krisztus arcának képmásával. A torinói leplen Jézus halotti testének megrázó képe látható, elölről és hátulról. A lenből készült halotti lepelbe göngyölték a keresztről levett testét, s ebben helyezték a sírba. A leplen lévő kép egy háromdimenziós fényképészeti negatív, egyedül a vérfoltok pozitívak. A mai tudomány képtelen megmagyarázni vagy létrehozni ilyen képet. A legapróbb anatómiai részletekbe menően tökéletes, és száz százalékban megegyezik Jézus kínszenvedésének és halálának evangéliumi leírásával. Egy belülről kisugárzó, rejtélyes energiarobbanás következtében keletkezett, mely a képet fényképészeti negatív formájában őrizte meg. 2011 decemberében a Róma melletti Frascatiban lévő Atomkutató Központ tudósai kiadtak egy nyilatkozatot, amelyben kijelentik, hogy öt éven át intenzíven kutattak, és megpróbáltak egy olyan képet kialakítani, mint amilyen a torinói leplen van, ám a jelenkori tudomány ilyen lenyomat létrehozására nem képes. A tudósok kiszámították, hogy a leplen lévő képet kialakító titokzatos energiarobbanásnak 34 billió watt erősségű vákuum-ibolyántúli sugárzásnak kellett lennie. Jelenleg nem létezik a világon olyan berendezés, mely képes lenne ilyen erős sugárzást generálni. A jelenlegi berendezések csak néhány milliárd watt erősségű vákuum-ibolyántúli sugárzást képesek létrehozni.
Mi volt az okozója ennek a hatalmas energiarobbanásnak, mely áttetsző sárga színűre égette a szálak felszínét? A leplen lévő kép tartós, sehogy sem lehet eltávolítani. A törvényszéki orvoslás szakértői a véralvadás folyamatával kapcsolatos ismeretek alapján azt állítják, hogy Jézus testét két és fél órával a halál beállta után göngyölték a lepelbe, és legfeljebb 36 órát volt benne. A halál utáni oszlásnak nyomát sem találták. Ráadásul a leplen sértetlen vérrögök láthatók, és semmilyen nyoma sincs annak, hogy a testet elválasztották volna a lepeltől. Hogyan hatolt hát át a lenszöveten anélkül, hogy annak szerkezetét megsértette volna? Honnan származott az a sugárzás, mely ezt a lenyűgöző, háromdimenziós képet a leplen létrehozta? Egyedül a hit adhat erre értelmes választ: mindez Jézus Krisztus feltámadásának pillanatában történt.
Ma már tudományos tény, hogy az 1988-ban végzett C-14 radiokarbonos vizsgálatot a lepelnek egy olyan mintáján végezték, mely az eredeti ókori lenszövetnek mindössze 40%-át tartalmazta, a szövet fennmaradó 60%-át középkori pamutszálak alkották. A szénizotópos kormeghatározási módszer szakemberei részéről elítélendő mulasztás volt, hogy nem tanácskoztak a kémiához és az ókori anyagokhoz értő tudósokkal és szakértőkkel. Vizsgálatukhoz a lepelnek abból a részéből vettek mintát, melyet a középkorban kijavítottak. Ez volt a fő oka a kormeghatározás hibás eredményének (mely a leplet az 1260 és 1390 közötti időszakra datálta).
A teljes körű tudományos vizsgálatok azt is bizonyítják, hogy a manoppellói istenarc sem lehet emberi alkotás. A tudósok egy bámulatos felfedezést tettek: a torinói leplen és a manoppellói kendőn lévő arc tökéletesen fedi egymást. A szerkezetben és a méretekben meglévő kivételes, százszázalékos egyezés matematikailag bizonyítja, hogy ugyanazon személlyel van dolgunk.
Azzal, hogy Jézus ránk hagyta megkínzott testének képét, valamint arcának képmását a manoppellói kendőn a feltámadás pillanatában, azt mondja a mai „hitetlen Tamásoknak”: „Érintsd meg sebeimet, nézd arcomat, s ne légy hitetlen, hanem hívő!” (vö. Jn 20,27)
Szent II. János Pál a tudósok érveit elfogadva megerősítette, hogy „a torinói lepel a húsvét: a kínszenvedés, a halál és a feltámadás rendkívüli tanúja. […] Ez a lepel az evangélium tükre […] segít megértenünk a szenvedés titkát, melyet megszentelt Krisztus áldozata, az egész emberiség üdvösségének forrása. […] A lepel Isten szeretetének képmása, de egyszersmind az ember bűnének is. Arra szólít, hogy felfedezzük Jézus megváltó halálának legmélyebb okát. Az elképzelhetetlen szenvedés e tanúbizonysága által annak szeretete, ki »úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda« (vö. Jn 3,16), kézzelfoghatóvá válik, felfedve csodálatos titkait. Szemtől szemben ezzel a szenvedéssel a hívő embernek mély megrendültséggel kell felkiáltania: »Uram, nem szerethettél ennél jobban!«, ugyanakkor el kell ismernie, hogy ezt a szenvedést a bűn okozta — minden ember bűne. Krisztus halotti leple mindannyiunkat arra szólít fel, hogy véssük bele szívünkbe Isten szeretetének képét, és vessük ki belőle a bűn undokságát. […] A torinói lepel néma üzenetében az ember Isten szavának visszhangját hallja, és a több száz éves keresztény tapasztalatot: higgy Isten szeretetében, az emberiségnek ajándékozott legnagyobb kincsben, és óvakodj a bűntől, az emberiség történelmének legnagyobb szerencsétlenségétől” (1998. 5. 24.).
Hit a feltámadásban
Jézus feltámadása történelmi tény, konkrét időben és konkrét helyen történt, számos tanú alátámasztotta, ugyanakkor mérhetetlenül túlszárnyalja a történelmi körülményeket. Az evangélium első hirdetői első és legfontosabb igazságként hirdették azt, hogy Krisztust keresztre feszítették, hogy meghalt, és a testét egy sírba temették, de harmadnapra feltámadt a halálból. És hozzátették: „Mi tanúi vagyunk mindezeknek.” A feltámadásba vetett hit már a kezdetektől fogva konkrét emberek tanúságtételén alapult, akik hittek Jézus feltámadásában, miután személyesen találkoztak vele. A feltámadást érintő legrégibb írott tanúságtételben (kb. Kr. u. 50-ből) azt olvassuk, hogy a feltámadt Jézus „megjelent Péternek, majd a tizenkettőnek. Később egyszerre több mint ötszáz testvérnek jelent meg” (1Kor 15,5—6).
Az apostolokat és a tanítványokat olyannyira megrendítette Jézus halála, hogy eleinte nem hittek a híreknek, hogy feltámadt a halálból: „de azok üres fecsegésnek tartották, és nem hittek nekik” (Lk 24,11). Amikor aztán a feltámadt Úr „egyszer csak megjelent köztük és köszöntötte őket: »Békesség nektek!«”, az apostolok azt gondolták, hogy „szellemet látnak”. Hogy félelmüket legyőzze, és meggyőzze őket arról, hogy a teste ugyanaz, mint amelyik kiállta az ostorozás, tövissel koronázás, kereszthordozás és keresztre feszítés kínjait, Jézus ezt mondta nekik: „»Tapogassatok meg és lássatok! A szellemnek nincs húsa és csontja, de mint látjátok, nekem van.« Ezután megmutatta nekik kezét és lábát” (Lk 24,39—40). Érzékeikkel tehát meggyőződhettek arról, hogy Jézus valóban feltámadt a halálból, az azelőtt meghalt és sírba helyezett testben. A Jézus feltámadásába vetett mély hitből fakadt aztán a tanítványok és az apostolok hihetetlen bátorsága hirdetni az evangéliumot, s ezért szinte mindegyikük vértanúhalált halt.
Jézus istenségének végső megerősítése
Krisztus feltámadása annak az igazságnak a végső megerősítése, hogy ő valóságos emberként valóságos Isten is. Földi élete során gyakran mondta magáról, hogy Isten: „Bizony, bizony, mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok” (Jn 8,58). Az „én vagyok” a zsidók számára az Isten iránti tiszteletből ki nem ejthető JAHVE név szinonimája volt. Ne feledjük, hogy Jézus halálra ítélésének fő oka a káromlás vádja volt, az, hogy ember létére Istennek tartotta magát (vö. Jn 10,33). A főtanács mint istenkáromlót ítélte kereszthalálra, mert „Isten Fiává tette magát” (Jn 19,7). Ha valaki Isten Fiának, a 110. zsoltárban és Dániel próféta látomásában (Dán 7,13—14) megjövendölt Messiásnak és Úrnak mondta magát, az Izrael fiai számára a legnagyobb káromkodásnak számított, és halálbüntetés járt érte. A feltámadás alátámasztotta, hogy Jézus tényleg valóságos Isten, az ÉN VAGYOK, aki valóságos emberré vált, hogy megváltson minket.
Jézus Krisztus a feltámadása által a maga teljességében kinyilvánította, hogy Isten, s hogy egyszer s mindenkorra végső győzelmet aratott a bűn, a sátán és a halál felett. Kinyilvánította végtelen irgalmát, mely eltöröl minden bűnt, és az örök élet forrásává vált minden ember számára. „De a végtelenül irgalmas Isten […] Krisztussal életre keltett minket, bűneinkben halottakat is” (Ef 2,4—5).
A végsőkig szeretett minket
Ha hiszünk Jézus feltámadásában, és átadjuk neki magunkat az ő kizárólagos tulajdonaként, akkor a halálnak, a bűnnek és a sátánnak nem lesz hatalma felettünk. Szinte felfoghatatlan, hogy az Úristen mennyire szeretett minket! Jobban már nem is szerethetett volna! Krisztus keresztje „megváltásunk árára emlékeztet minket. Arról beszél, hogy milyen nagy értéke van az embernek Isten szemében — minden embernek! —, ha Isten egész a keresztig szerette: »mivel szerette övéit, akik a világban maradtak, mindvégig szerette« (Jn 13,1).
Milyen sokatmondó ez a »mindvégig«! Így szeret Isten — »mindvégig« szereti az embert, épp Krisztus keresztje a bizonyítéka ennek. Maradhatunk-e közömbösek a szeretet ilyen bizonyítéka előtt?” (II. János Pál, 1995. 5. 22.)
A valóságos Isten a Fiú személyében valóságos, halandó emberré vált, hogy megmentsen minket a végső szenvedéstől, vagyis az örök kárhozattól. Jézus Krisztus valóságos Istenként (s egyúttal valóságos emberként), aki számára nincs múlt és jövő, hanem állandó „most” van, magára vette minden ember életének minden szenvedését és bűnét és az igazi emberi halált is. A Szentírásban azt olvassuk, hogy „a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá […] a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze” (Iz 53,4—5). Jézus Krisztus, az Istenember, bár ő maga bűntelen volt, egyesült a bűn rabságába merült valamennyi emberrel, és megtapasztalta a bűn összes következményét. Szenvedése a kínzatásában és a kereszthalálában csúcsosodott ki. Akkor az Istenember szeretetével behatolt mindenhová, ahol a bűn pusztító ereje dúl. Azóta az ember életében nincsenek többé kiúttalan helyzetek, mert Krisztus mindig velünk van. Arra vár, hogy hagyjuk, hadd emeljen fel minket a legnagyobb bűnökből és gyógyítsa meg a legfájdalmasabb sebeinket. Szent II. János Pál így írt erről: „Szenvedésével ezért töröltetnek el a bűnök, mert csak egyszülött Fiúként vehette magára őket, azzal az Atya iránti szeretettel, amely legyőzi a minden bűn mélyén rejlő rosszat. Így mondhatnánk: az Isten s az emberiség közt fennálló kapcsolat lelki közegében megsemmisíti a rosszat, és helyét jóval tölti be” (Salvifici doloris, 17).
Minden bűnös, aki hisz Krisztusban és személyes kapcsolatba lép vele, ha a kiengesztelődés szentségében megvallja minden bűnét és elfogadja végtelen irgalmának ajándékát, elnyeri minden bűnének bocsánatát, és a halálból átmegy az életbe a feltámadás örömében. Szent II. János Pál kihangsúlyozta, hogy a jó gyónás a legnagyobb öröm forrása.
Tetszik a weboldalunkon megjelenő tartalom?
Támogass minket!