A Szeressétek Egymást! 22. számában leírtuk, mi nem a homoszexualitás, és egyúttal cáfoltuk azokat a téves nézeteket, melyek sajnos egyre terjednek, és melyeket széles körben népszerűsítenek. Az igazság így hangzik: a homoszexualitás nem örökletes és nem genetikai eredetű; nem a hormonháztartás fölborulása okozza, és nem is az agy rendellenességei.
Semmilyen alapja sincs annak, hogy azt állíthassuk, hogy a homoszexuális életet folytató férfiak és nők biológiailag vagy fizikailag különböznének a többi férfitól és nőtől. Ha ezek az emberek gyermek- vagy fiatalkorukban nem lettek volna káros pszichológiai tényezőknek kitéve, normális heteroszexuális férfiak és nők lettek volna belőlük, ugyanolyanok, mint az emberek túlnyomó többsége (a populációnak csak a 2%-a rendelkezik valódi homoszexuális hajlamokkal). Tehát a homoszexuális irányultság a gyermek- vagy fiatalkori pszichológiai deformáció következtében eltorzult érzelmi vagy személyiségfejlődés következménye.
Először ennek az érzelmi deformációnak a lényegével fogunk foglalkozni, utána fontolóra vesszük az utat kikövező gyermekkori környezet (a család, a kortársak) hatását. Szögezzük le: nem tekintjük homoszexualitásnak a fiatalkorban, tehát a szexuális érlelődés korában előforduló, az azonos nemhez való vonzódások és az elferdülések többségét, mivel ezek általában átmenetiek. Ezek előfordulhatnak a tizenévesek szexuális fejlődésének kezdeti szakaszában, amikor a szexuális ösztön még nincs kifejlődve. De miután a fiatal felfedezi szexuális ösztöne természetes tárgyát — vagyis a másik nem szépségét —, ezek a hajlamok elmúlnak. Csak akkor beszélhetünk homoszexuális „irányultságról”, ha a felnőtt ember továbbra is érzi az azonos nem iránti vonzódás erős vagy uralkodó hajlamát, amit az ellenkező nem iránt csak ritkán vagy soha nem érez. A népszerű „meleg” szóval a gyakorló homoszexuálisokat jelölik, de használják arra is, hogy valaki homoszexuális, azaz eltérő szexuális természetű, ez viszont nem igaz. Ugyanilyen félrevezető „meleg gyerekekről” beszélni. Vannak fiúk, akik nem annyira fiúsak, mint a többiek, és vannak lányok, akik kevésbé lányosak, mint a többi lány. Ezeknél a gyerekeknél fennáll annak a veszélye, hogy helytelen irányba fejlődnek, de ettől még nem „melegek”. A gyermek vagy a serdülő ilyesfajta megjelölése nagyon igazságtalan, sőt, hozzájárulhat ahhoz, hogy valamiféle kisebbrendűségi érzés alakuljon ki benne, mely végső soron homoszexuális hajlamot is kialakíthat.
A serdülőkor jelentősége
A homoszexuális érzések kialakulása és (fokozatos) megszilárdulása szempontjából kulcsfontosságú a serdülőkor és az azt közvetlenül megelőző időszak. A jellem és a személyiség alapjai kétségkívül a gyermekkorba nyúlnak vissza, ami azt jelenti, hogy számos jellemző szokás a viselkedés, a gondolkodás és az érzések terén már kora gyermekkorban kibontakozik. Viszont számos fontos személyes tulajdonság, főként az adott ember érzelmi életének jellemző vonásai és uralkodó motívumai csak a nemi érés időszakában vernek véglegesen gyökeret, többé-kevésbé a 10. és a 18. életév között. Ez előtt az időszak előtt a gondolkodás és cselekvési szokások terén sokkal könnyebb a változás, mint a biológiai felnőttkor küszöbének átlépése után. Ezt különösen is szeretném kihangsúlyozni, mert Freud óta propagálják azt a nézetet, hogy az azonos nem iránti vonzódás már a kora gyermekkorban visszafordíthatatlanná válik, s hogy a nemiség már a negyedik életév körül végérvényesen kiformálódik. Ez csak mítosz. Egyes szokások és állásfoglalások, melyek valószínűsítik a homoszexualitás későbbi kialakulását, megnyilvánulhatnak a kora gyermekkor formálódási időszakában, de szexuális kibontakozásuk sokkal később játszódik le, és a serdülőkor végső szakaszában, sőt a kora felnőttkorban sem zárul le végleg. Ezek az esetlegesen előfeltételt kialakító személyes tulajdonságok megváltozhatnak mind a gyermekkorban, a nemi érés időszaka előtt, mind az érés időszakában. Például sok egyértelműen nőies fiúnak végül nem lesznek homoszexuális hajlamai, és a fiús hobbikat űző lányok túlnyomó többségéből, sőt azokból a lányokból is, akik sokáig inkább fiúk szerettek volna lenni, végül normális heteroszexuális nők lesznek. Az, hogy a nőiesség a fiúknál vagy a fiús megnyilvánulások a lányoknál végül az azonos nem iránti vonzódáshoz vezetnek-e, bizonyos feltételektől vagy tényezőktől függ, többek között attól, hogy milyen a kapcsolat a serdülő és a kortársai, barátai között; hogyan nevelik, hogyan vezetik be a felnőttkorba a szülők, a tanárok és mások; és végül — bár nem kizárólagosan — a saját akaratától és a lelki és erkölcsi döntéseitől.
A nemi kisebbrendűség komplexusa
Az azonos nem iránti átmeneti vonzódás és a szexuális kísérletezés nem szokatlan a még nem érett szexualitás időszakában, vagyis a szexuális érlelődés ideje során. Normális esetben az azonos nem iránti ilyesfajta érdeklődés nyomtalanul eltűnik, de a serdülők nagyon kis részénél fennmarad. Ezek a fiatalok nem lépnek át a következő fejlődési szakaszba, mely az ellenkező nem erotikus felfedezésével kezdődik. Erotikus érzéseikben — de az élet más területein is — valójában megrekednek a kamaszkorban vagy a korai serdülőkorban. Homoszexuális hajlamaik később, idősebb korukban még intenzívebbekké válhatnak. Miért? Mert esetükben ezeket a hajlamokat a nemi identitásukkal kapcsolatos kisebbrendűségi komplexus generálja és kényszeríti ki belőlük. Ezek a fiatalok attól a képzettől (önértékeléstől, érzéstől) szenvednek, hogy mások, mint a barátaik — negatív értelemben mások, vagyis rosszabbak vagy kevésbé értékesek a férfi vagy női mivoltukban. Így fejezhetnénk ezt ki: érzik, hogy nem tartoznak a barátaik férfi-,
illetve női világába, hogy nem tartoznak közéjük. A kívülállóság érzése erősítheti bennük a „valahova tartozás” vágyát — és épp ez a vágy, hogy tagjai legyenek a fiúk, illetve lányok közösségének, gerjeszti bennük a homoszexuális (leszbikus) fantáziálást, miközben a kamaszkori erotikus érzelmek még éretlenek. Minél kevésbé biztos a kamasz a saját férfiasságában, illetve nőiségében, minél kevésbé fogadják el őt a saját neme világában, minél kevesebb barátja van, minél magányosabb, annál erősebbek lehetnek az azonos neműekkel kapcsolatos erotikus képzelgései. A későbbiekben részletesebben is foglalkozunk az összetartozás utáni rendkívüli vággyal, most azonban szenteljük a figyelmünket annak, hogy a homoszexuális hajlammal rendelkező felnőtteknél megmarad a nemi kisebbrendűségi érzés és a belőle fakadó vágy az azonos neműek szerelme iránt. Érzelmi szempontból, de sok más tekintetben is, ugyanazok a frusztrált, sóvárgó gyerekek vagy 14-16 éves kamaszok maradnak. Személyes fejlődésük valahol ebben a korban rekedt meg. Még ha 30, 40 vagy akár 60 évesek lettek is, személyiségük nagyrészt az egykori gyerek vagy kamasz szintjén maradt.
Akkor beszélünk kisebbrendűségi érzésről, ha az az érzés, hogy rosszabb vagyok, már automatikus a gondolataimban, tehát erős és uralkodó. Más kisebbrendűségi érzésekhez hasonlóan a specifikus nemi kisebbrendűségi érzés sem a semmiből jön létre. Az esetek többségében a fiú prehomoszexuális személyiségének férfioldala nem fejlődik ki, mint ahogy a preleszbikus lányoknál a női önazonosság. A férfi- és a női tulajdonságok rögtön a nemi érés kezdetén nagyobb jelentőséget kapnak, amikor a fiatal a korábbiaknál sokkal alaposabban hasonlítja össze magát az azonos nemű barátaival a férfiasság és a nőiség fizikai és pszichikai vonásai terén. Ezért a férfi vagy a női mivoltukat érintő kisebbrendűségi érzés forrását mindenekelőtt a serdülőkorban vagy az azt közvetlenül megelőző időszakban kell keresni. A későbbi homoszexuális ugyanis ekkor tudatosította, hogy fiúként hiányzik belőle a fiús jellem, a férfias harci szellem, a bátorság, a „keménység”, a kitartás vagy a népszerűség mint „a srácok egyike”. Az a nő pedig, akinél leszbikus hajlamok mutatkoznak, a többi lánynál kevésbé vonzónak, kevésbé lányosnak és kevésbé közkedveltnek érezte magát. A nemi kisebbrendűségi érzése már hamarabb is megnyilvánulhatott, bár kisebb intenzitással. A 10. és a 18. életév között viszont annyira megnövekedhet, hogy a fiatal felnőtt önértékelésének vagy identitásának állandó részévé válik.
Önsajnálat és az alacsonyrendűség érzése
Most vizsgáljuk meg a nemi alacsonyrendűség érzésének egy fontos elemét, vagyis a homoszexuális hajlamú ember egész személyiségét megjelölő frusztrált, a „múltból belül fennmaradt” kisfiút. Természetes, hogy a gyerekek és a fiatalok erősen önmagukra koncentrálnak. Az ő egójuk a világ közepe. A fiatalkori normális érzelmi érlelődés alapvető eleme a fokozatos áttérés a gyerekkorra jellemző önmagára való koncentrálásról, az önmagára való irányultságról a másokhoz való odafordulásra. Az érett emberben fejlett a mások iránti szeretet érzése, és az a képesség, hogy az életét eszerint szervezze. Ez megkívánja az adott esetben a felelősség felismerését és vállalását, valamint a kötelességek és feladatok határozott tudatosítását. Tehát az érlelődés kéz a kézben jár az egyre csökkenő énközpontúsággal, önzéssel és az egyén saját fontosságának érzetével. A kisebbrendűség érzése azonban gátolja az egészséges érlelődést, vagy legalábbis nagyban akadályozza. Hatására ugyanis a fiatal a serdülőkor előtti önimádó énjéhez kötődik, tehát az arra az időszakra jellemző frusztrált érzésekhez, gondolatmenetekhez és viselkedéshez. Ez általánosságban érvényes a kisebbrendűségi érzésekkel küzdő emberekre, és azokra is, akik a saját nemük iránt vonzódnak. Megismétlem: ezek „felnőtt kamaszok”, de boldogtalan kamaszok. Az önmagukra való koncentrálás és az önmagukkal való foglalkozás a boldogtalan kamaszoknál a spontán keletkező érzések és reakciók hatására szomorúsággá erősödik.
A gyerekek és a fiatalok nehezen tudják relativizálni magukat és a fájdalmas tapasztalataikat, különösen akkor, ha a méltóságukon esett csorba. Le vannak törve, és ezt a korukra jellemző módon élik meg — sajnálják magukat. Az önsajnálat ösztönös reakció abban az esetben, ha a gyereknek vagy a fiatalnak az az érzése, hogy bántották, hogy megtagadták a jogait, elutasították, egyszóval a fiatal úgy látja, részvétet érdemel. A gyermek- és serdülőkori önsajnálatot valóban egoista dramatizálásnak nevezhetjük, mivel a fiatal ego egyedülállónak érzi magát a szenvedésében, áldozatnak, tragikus kisembernek, egyenesen vértanúnak.
Az önsajnálat úgy hat, mint az önvigasztalás, ugyanúgy, ahogy a szenvedő embernek az együttérzés vigasztalást, melegséget, megkönnyebbülést jelent. Az önsajnálattal viszont az a gond, hogy nagyon könnyen megszokássá válik. Ez az önzés kielégítésének egy formája, mely egyrészt segíthet legyőzni és „megemészteni” a traumát okozó tapasztalatokat, főleg az ego megsértését (a sírás és a panaszkodás megkönnyebbüléssel járhat), másrészről azonban az önsajnálat krónikus rossz szokássá, sőt függőséggé válhat. Általánosságban érvényes, hogy a kisebbrendűségi komplexussal küzdő embereknek is ilyen érzéseik vannak („én szegény…”). Sokan közülük hajlamosak a panaszkodásra — akár a sorsuk, akár az élet, a múlt vagy a jövő, akár a lehetőségeik, testi adottságaik, a teljesítményük, a hibáik stb. miatt. Mivel áldozatnak érzik magukat, igazolást keresnek arra (mintha létezne erre igazolás), hogy sajnálatra méltónak érezhessék magukat, olyannak, akit mások megbántottak vagy megvetettek. Az önsajnálatra való hajlamot — mely olyan erős is lehet, hogy nem túlzás „panaszkodási betegségnek” nevezni — harag és lázadás kísérheti. A felnőtt emberben megbúvó, kisebbrendűségi érzésekkel teli „kamasznak” valószínűleg az a benyomása, hogy rosszul bántak vele vagy megsértették őt; úgy tekint magára, mint a „megbántott ártatlanságra”, és görcsösen ragaszkodik ehhez az elképzeléshez, melynek következtében krónikusan haragos, lázadozó és dühös. Azok, akiknél megjelenik a kisebbrendűségi érzés, beleértve a homoszexuálisokat és a leszbikusokat is, a szívük mélyén gyakran „igazságtalanságok gyűjtői” (ugyanis mindig találtatik valami, amivel igazolhatják, hogy valóban megbántották őket).
Az azonos neműek iránti vonzalom
A homoszexuális vonzódást a kamaszkori önsajnálat és dramatizálás szítja fel. Szomorú, tragikus sóvárgás ez, mely nagyon messze áll a reményteli és optimista vágytól. Az a kamasz, aki magányosnak érzi magát a férfiak csoportjában, a többi fiútól és fiatal férfitól eltérően hajlamos csodálni azokat, akik szerinte rendelkeznek a belőle hiányzó tulajdonságokkal: a bátorsággal, a küzdőszellemmel, a férfias megjelenéssel, a férfiszépséggel stb. Irigyli őket. Esetleg elkezd arról fantáziálni, hogy ezek a „bálványai” észreveszik őt, hogy ő lesz az egyetlen közeli barátjuk. Ez azt jelentené számára, hogy elismerik és elfogadják a „férfiak”, hogy közéjük tartozik. Ám ezek a vágyak csak még jobban megszilárdítják a meggyőződésében, hogy ő sajnálatra méltóan kisebb rendű. Ezek a képzelgések valójában az önző önsajnálatát táplálják, és akadályozzák az esetleges egészséges próbálkozásokban, hogy részt vegyen kortársai tevékenységében.
Itt pedig könnyen felbukkanhat a szexuális elem is. A serdülés időszakában a valódi vagy elképzelt azonos nemű bálványoknak, azok viselkedésének és testi kinézetének csodálata hasonlít a szerelemhez, és könnyen erotikus aláfestést kaphat, ugyanis itt szentimentális szeretetvágyról van szó. Minél magányosabbnak és tragikusabb sorsúnak érzi magát a gyermek, annál erősebbek a vágyálmai, a „hallucinációi”, s a gyermek nagyon is hajlamos a valóságból az álomvilágba menekülni (hasonlóképp van ez a preleszbikus lányok esetében is). Csakhogy mindez egyáltalán nem kárpótolja őt azért, hogy nem tartozik a fiúk, férfiak csoportjához. Épp ellenkezőleg, férfiatlan érzéseket és drámai vágyakat ébreszt benne.
Amszterdamban a melegpropaganda hatására felállítottak egy ún. homoemlékművet. Erre az egyszerű kőre egy homoszexuális költő egyik sorát vésték, mely találóan fejezi ki az azonos nemű személy iránti vágyat: „A barátságnak, e határtalan vágynak”. Nagyon világosan kifejezésre jut e vágy szomorú, drámai aspektusa, s a „határtalan” kifejezés szintén nagyon ideillő. Az azonos neműt szerető ember lelki vágyakozásának beteljesülése valóban pusztán illúzió, ezért soha nem is teljesülhet be. Ennek következtében a homoszexuális kapcsolatok lényegükben instabilak, nem tartósak és hűtlenek, mert mindkét fél egy kimérát, egy önző vágyálmot hajszol. Mindketten önmagukba zártak, gyermeki vagy kamaszkori énjükbe, önközpontúságukba. „Szerelmük” valójában nem igazi szerelem, hanem kisfiús szentimentalizmus, lényegében éretlen egoizmus és önzés, minden látszat ellenére. Talán ez egyeseknek keményen hangzik, de a valóságot nem szabad hamis részvéttel elkendőznünk. Sőt, azoknak az őszinte és jó szándékú embereknek, akiket a homoszexualitás problémája érint, és akik nem akarnak a meleg életmód mellett dönteni, hanem változásra vágynak, sokkal inkább segít, ha szembesülnek a valósággal és a valódi belső helyzetükkel. Minden konstruktív változás feltétele az, hogy belenézünk az önmegismerés tükrébe.
A serdülőkor egyik legsúlyosabb problémája az önkielégítés. A 20. század hatvanas éveitől kezdve többek között Alfred C. Kinsey (1894—1956) — látens homoszexuális, aki szó szerint át volt itatva a perverz szexuális viselkedéssel, és az önkielégítés rabja volt — destruktív gondolatainak hatására az intenzív propaganda következtében ez az egoista tevékenység úgy szerepel a fiatalok szexuális nevelésében, mint valami ártatlan és egészséges dolog. Ez azonban pszichológiai és erkölcsi szempontból is szemenszedett hazugság. Még a liberális, nem keresztény pszichiáterek is, mint pl. Freud lánya, Anna, rosszallták a jellemszilárdságra és általában az önfegyelemre gyakorolt negatív következményeit annak, ha a fiatal nem küzd az önkielégítésre való késztetés ellen. Főleg a kis önértékeléssel rendelkező, illetve a szerencsétlen vagy instabil szociális vagy családi környezetben élő fiatalok, továbbá mindazok, akik kizárólagos érzelemre és vezetésre vágynak, ami nagyon fontos a személyi fejlődésnek ebben az időszakában, válhatnak a szexuális önkielégítés szinte kényszeres szokásának áldozataivá, s ez még inkább erősíti bennük az énközpontúságot. E rizikós csoportba tartoznak a prehomoszexuális serdülők, és azok, akik megtapasztalják az első azonos nemű iránti „szerelmet”. Az idealizált barátságokról és az azonos nemű barátokról való álmodozást csak egy kis lépés választja el a velük való képzeletbeli vagy fizikai közelségtől. Az azonos neműekkel végzett önkielégítést érintő képzelgéseknek sok olyan kamasz és fiatal férfi rabja, aki már a homoszexualitásra vezető úton jár. A magány, a depresszív állapotok és a kisebbrendűségi érzés arra készteti őket, hogy fokozatosan önmagukba húzódjanak vissza, ahol az azonos neműekre irányuló vágyaikat dédelgetik, míg egy pillanatban ellenállhatatlan vágyat éreznek arra, hogy a valós életben is keressék az ilyen kapcsolatokat. S hogy milyen a hatása az interneten könnyen hozzáférhető pornográfiának, az összes éretlen elképzelés erőteljes ösztönzőjének, azt nem kell részleteznünk.
Családi tényezők
Ahogy azt a cikk elején elmondtuk, a férfiassággal vagy a nőiességgel kapcsolatos kisebbrendűségi érzés gyakran a családon és a korcsoporton belüli konkrét hatásokra és viszonyokra adott reakciókkal fejlődik ki. A férfi homoszexuálisok túlnyomó többségének fejlődési folyamatában az anya pszichológiai szempontból túlságosan fontos volt, az apa pedig túlságosan hiányzott, esetenként nagymértékben negatív hatással volt. Ennek az alapképletnek sokféle variációja van. Az anya lehetett túlzottan gondoskodó, túl féltő, aki a gyerekén kívül semmi mással nem törődött, szinte istenítette őt; domináns volt, túlságosan beleavatkozott mindenbe; túl elnéző volt, vagy ellenkezőleg, túlságosan szigorú.
Az apa pedig valószínűleg túl gyönge és határozatlan volt (a férfi gyönge szerepének modellje), vagy nem nagyon érdeklődött a fia iránt, túlságosan kritikus volt vele szemben, sőt, olykor egyenesen elutasította őt. Ennek következményeként a fiú túlzottan az anyjához kötődött, az apjához viszont alig. Normális esetben a fiúnak éreznie kell, hogy inkább az apja, mint az anyja világába tartozik, mert épp ez alakítja ki benne a férfiúi önbizalmat. Az esetek többségében a prehomoszexuális fiúk nem tapasztaltak sok ilyen érzelmet, sokan inkább úgy éreztek, mint az anya, és inkább őt utánozták, mint az apát. A homoszexuálisok anyja sokszor túlzottan magához láncolta a fiát — személyes gyengeség, korlátoltság vagy kiegyensúlyozatlanság miatt, házasságon belüli problémák miatt, vagy mert a fiuk testileg fogyatékos volt, esetleg egyéb körülmények miatt. Ténylegesen sok apa elhanyagolta az apaságát az adott gyermekkel való kapcsolatában: mert már idősebbek voltak, mert a fiúgyerek nevelését az anyára hagyták, mert túl elfoglaltak voltak, válás után, mert a gyerek házasságon kívül született, és számos egyéb ok miatt. A szülői hatások ilyen kombinációja miatt nem fejlődött ki a fiúban a férfiasság és a fiús (vagy férfias) önbizalom. Személyiségét gyakran olyan tulajdonságok jellemezték, mint a bátorság és a természetes agresszivitás utáni vágy, a félénkség, a gyöngeség, a túlzott függőség, az önmagukkal való gyengédség, a gyermeteg szokások, a túl nőies viselkedési formák. Ezekből kifolyólag nem jött ki jól a kortársaival, és „magányos farkas” lett. Az „anyuka kedvence” és a túlzottan félénk fiú ezenkívül a barátok gúnyolódásának, csúfolódásának és zaklatásának tárgyává válhat. Ezek a tényezők vannak azon esetek többségének hátterében, amikor a fiatal úgy érzi, hogy hiányzik belőle a férfiasság, és hogy nem tartozik a fiúk és férfiak világához, más szóval kialakul a fent leírt nemi kisebbrendűség specifikus komplexusa.
A preleszbikus lánynak pedig nagyon gyakran nincs bizalmas kapcsolata az anyjával. A lányoknál elsősorban az anyák stimulálják a női természet, ösztön és magabiztosság fejlődését. Olykor a lányok nevelésénél túl nagy szerepe volt az apának, míg az anya pszichológiailag távol volt. Más esetekben az apa nagyon kevéssé tisztelte a nőket, minimális érdeklődéssel volt a lánya iránt, a fivéreit részesítette előnyben. E tényezők hatására a lány fiús szokásokat vesz fel, fiús kedvtelései vannak (mert így érzi értékesnek magát). S ami még fontosabb, mindez megelőlegezi azt, hogy úgy értékelje és érzékelje magát, hogy más, mint a többi lány, nem „igazi kislány”. A női bizonytalansághoz még hozzájárulhat a „csúnya vagyok” komplexus. Az ilyen lány nem érzi magát testileg elég vonzónak, csinosnak, vagy testileg túlságosan „férfiasnak” érzi magát. A női önbizalom hiánya következtében nem azonosul a női szereppel (vagyis a veleszületett női természetével), mint ahogy az emberek általánosságban elutasítják az olyan viselkedést és feladatokat, melyek a kisebbrendűség fájdalmas érzetét keltik bennük. A preleszbikus lány a serdülőkorban magányosnak érzi magát, nem olyan, mint a többi lány, és gyakran nehézségei vannak a baráti kapcsolatok kialakításában, ezért idealizált barátnőkről kezd álmodozni, vagy egy kicsit idősebb lányokról, akik az anyjára emlékeztetik őt; lányokról és érzelmi kapcsolatokról fantáziál, erotikus aláfestéssel.
Az önmagukat „homoszexuálisnak” vagy „leszbikusnak” jelölők
Azokat a fiatalokat és fiatal felnőtteket, akiknek intenzív és ismétlődő azonos neműekre irányuló képzelgéseik vannak, az a gondolat kísérti, hogy ha engednének a vágyaiknak, és azonos neműekkel létesítenének kapcsolatot, ez a boldogságra vezetné őket. Sokan a könnyebbik, de a rossz utat választják a kínálkozó két lehetőség közül: vagy elismerik a nyilvánvaló igazságot, hogy az álmodozásuk nem természetes és erkölcsileg nem is helyes, s hogy igyekezniük kellene ellenállniuk neki; vagy, talán a kétségbeesésükben, elnyomják az értelem és a lelkiismeret hangját, és azzal áltatják magukat, hogy egy másik embercsoporthoz tartoznak, a „melegekhez”. Ezután magukra ragasztják ezt a címkét, és követelik a jogot, hogy a „természetük” szerint élhessenek. Valójában ez a belső hazugság a szexfüggőséghez, az egyre növekvő frusztrációhoz, a felszínességhez és az ürességhez vezető útra állítja őket; mindezt attól függetlenül, hogy egyesek milyen ügyesen fogják színlelni azt, hogy kellemes az életük. A lelkiismeretük sohasem nyugodt. Az életük egyhangú: rövid ideig tartó eufória és szórakozás, de az egyik kapcsolatuk a másik után esik szét; kényszeres szexualitás és rendkívüli szexuális csapodárság, magány és depresszió, pszichoszomatikus panaszok; gyakran alkohol- és kábítószer-függőség, nemi betegségek, HIV-fertőzöttség, öngyilkosság… Az átlagéletkoruk alacsonyabb, mint a társadalom többi tagjának. Idősebb korukban általában egyedül élnek, barátok nélkül — mindegy, mennyi szeretőjük volt fiatal korukban. Igaz, hogy a leszbikus kapcsolatok a férfiak közötti meleg kapcsolatokkal összehasonlítva hosszabb ideig tartanak, de még így is rövidebb ideig, mint a normális heteroszexuális kapcsolatok, és sokkal rövidebb ideig, mint a házasságok (még manapság is). Ezek a kapcsolatok tele vannak konfliktusokkal, irigységgel, hűtlenséggel és a normálisnál sokkal gyakoribb dühkitörésekkel. Minden homoszexuális kötelék érzelmileg éretlen és instabil. A homoszexuális életmód belülről egyáltalán nem csodálatos, nem is irigylésre méltó. Fokozatos, gyakran nagyon gyors zuhanás a pszichikai, erkölcsi és lelki nyomorúságba.
A homoszexuális személyiség jellemzői
Azokat a fő jellemvonásokat, melyek a homoszexuális hajlamokat kísérik, s melyek túlnőnek a személyiség érettebb és egészségesebb részén attól függően, hogy az illető mennyire adta át magát a homoszexuális életmódnak, néhány egymással összefüggő pontban foglalhatnánk össze: kifejletlen férfiasság vagy nőiesség, ami a mentális szokásokat és beállítottságot illeti; nemi kisebbrendűségi komplexus; a kamaszkori érzelmesség fennmaradása és az ezzel összefüggő kisfiús vagy gyerekes viselkedés; hajlamosság az önsajnálatra (dramatizálás, az áldozat szerepe, szokássá vált panaszkodás); feldolgozatlan harag, lázadás; túlzott önközpontúság (egoizmus), csökkent szeretetképesség. Orvosi terminológiával élve a homoszexualitás a neurózis egy fajtája, egyúttal szexuális neurózis. Az ilyen hajlamokkal rendelkező emberek a valóságban konstruktív segítségre szorulnak. Azoknak, akik akarják és készek elfogadni az ilyen segítséget, hozzá kell hogy férhessenek. Ezért fontos, hogy ne legyünk passzívak, és harcoljunk a normális dolgokért: minél fiatalabb korban, minél hamarabb kezdjük, annál jobb. Ez lesz a következő, befejező rész témája.
Tetszik a weboldalunkon megjelenő tartalom?
Támogass minket!