Szent II. János Pál lelki öröksége

Szent II. János Pál pápa gazdag lelki örökséget hagyott ránk: az életszentség példáját és 85 000 oldalnyi pápai tanítást.

Szent II. János Pál pápa rendíthetetlenül hirdette a kinyilatkoztatott igazságot, nem hízelgett a hallgatóinak, és nem akarta ünnepeltetni magát. Nagy bátorsággal és szeretettel adta át mindazokat a hitigazságokat, melyeket a mai világ a leginkább kétségbe von és megvet. Szembement az árral, nem ismert megalkuvást a hit és az erkölcs dolgában. Idézzünk fel néhányat a Szent II. János Pál által tanított isteni igazságok közül.

A leglényegesebb üzenet

Szent II. János Pál a legfontosabb felhívását és üzenetét már a pontifikátusának kezdetén meghirdette: „»Szüntelen kell imádkozni, és nem szabad belefáradni« (Lk 18,1) — mondta Jézus. Imádkozzatok, és formáljátok az életeteket az imádság által. »Nemcsak kenyérrel él az ember« (Mt 4,4), és az ember nemcsak az ideiglenes — anyagi — javak, ambíciók, vágyak beteljesítése által lesz emberré… Nemcsak kenyérrel él az ember, de minden igével is, mely Isten szájából származik. Ha ebből az igéből, Isten igéjéből kell élnünk, nem szabad belefáradnunk az imába! Ez lehet akár szavak nélküli ima is. Mindazokat, akik itt vagy bárhol másutt hallgatnak engem, szólítsa meg a pápa egyszerű és alapvető felhívása: imádkozzatok! Ez a legfontosabb felhívás.
A leglényegesebb üzenet!” (1979. június 7.)

Nincs mentségük

Szent II. János Pál kiemeli: a Szentírás szövegei világosan szólnak arról, hogy „az ember képes értelmével megismerni az Istent: képes valamiféle »istenismeretre«, bár ez nem közvetlen megismerés. Ezért a »hiszek« mellett valamiképp ott van a »tudom« is. Ez a »tudom« Isten létezését, de bizonyos mértékben a lényegét is érinti” (1985. március 20.). Szent II. János Pál rámutat a Szentírásnak azokra a szövegeire, melyek az ateizmus fő okairól szólnak. A Bölcsesség könyvében ezt olvassuk: „Mert természettől balgák voltak mind az emberek, híjával voltak Isten ismeretének, s a látható tökéletességekből nem tudták felismerni azt, aki van, sem művei szemlélésekor nem ismerték fel a művészt […]. Mert a teremtmények nagyságából és szépségéből összehasonlítás útján meg lehet ismerni teremtőjüket” (13,1.5). Szent Pál megállapítja: „Ami ugyanis megtudható az Istenről, az világos előttük, maga Isten tette számukra nyilvánvalóvá. Mert ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, arra a világ teremtése óta műveiből következtethetünk. Nincs hát mentségük” (Róm 1,19—20). Kiknek? Azoknak, akik „az igazságot elnyomják igazságtalansággal” (Róm 1,18). A bűnök oly mértékben képesek leigázni az ember elméjét és szívét, hogy az elutasítja Isten létezésének igazságát. Szent Pál azt írja, hogy bűneik által „belevesztek okoskodásaikba és érteni nem akaró szívük elhomályosult. Kérkedtek bölcsességükkel és oktalanná váltak” (Róm 1,21—22).

Szent II. János Pál ezt így magyarázza: „A Szentírás számára ez az oktalanság az életet fenyegető veszedelem. Az oktalan ugyanis azt képzeli, hogy sokat tud, valójában azonban képtelen tekintetét a szükséges dolgokra fordítani. Ez abban is megakadályozza, hogy rendet tartson elméjében (vö. Péld 1,7), s önmagával és környezetével a megfelelő módon viselkedjék. Mikor pedig odáig jut, hogy kijelenti: »Nincs Isten« (Zsolt 14,1), világossá válik, mily semmitérő a tudása, s mily távol van a dolgok teljes igazságától, eredetétől és rendeltetésétől” (Fides et ratio, 18). „Ha pedig az ember eszével képtelen eljutni a mindeneket teremtő Isten fölismerésére, ezt nem annyira az eszköz fogyatékos voltának kell tulajdonítani, hanem inkább az akadálynak, melyet szabad akarata és bűnei állítanak útjába” (Fides et ratio, 19).

Az 1985. július 17-i katekézisében Szent II. János Pál megállapítja, hogy „számos jelenkori és múltbéli tudós is úgy gondolja, hogy a tudományos kutatás szabályai és az Isten létezésének őszinte és örömteli elismerése nemcsak kéz a kézben járhatnak egymással, hanem tökéletes egységet alkothatnak”. A pápa felidézte azt a kutatást, melyet a világ 398 legjelentősebb tudósa körében végeztek. Ennek kiértékelése után kiderült, hogy „közülük mindössze 16 tartotta magát hitetlennek, 15 agnosztikusnak és 367 hívőnek” (vö. A. Eymieu: La part des croyants dans le progrés de la science, 274. o.). Tehát a legjelentősebb tudósok nagy többségét mélyen hívő emberek alkotják.

Azoknál az embereknél, akik őszintén igyekeznek megismerni az igazságot, az értelem és a hit kölcsönösen kiegészítik egymást és harmonikus egységet alkotnak. Szent II. János Pál azt tanította, hogy az önmagáról a teljes igazságot kinyilatkoztató Isten megismerése a hit síkján történik — a személyes szeretetkapcsolat által. Maga Isten nyilatkoztatta ki nekünk, hogy három személyben egy, hogy „az embereknek Jézus Krisztus, a megtestesült Ige által a Szentlélekben útjuk nyílik az Atyához, és az isteni természet részesei lesznek” (Dei Verbum, 2), hogy arra hív minket, hogy szeretetben egyesüljünk vele. Ezt és az Isten által kinyilatkoztatott többi igazságot csak az értelem által megerősített hit síkján lehet megismerni, a hittel, „amely a szeretetben teljesedik ki” (Gal 5,6).

Szent II. János Pál kihangsúlyozza, hogy „a hit teszi lehetővé mindenkinek, hogy szabadságát a lehető leginkább kifejezze. Más szóval, a szabadság nem az Isten-ellenes választásokban teljesedik be. Valójában hogyan is lehetne a szabadság hiteles használatának tekinteni a vonakodást, hogy az ember megnyíljon az előtt, ami lehetővé teszi teljes kibontakozását? A hitben az ember léte legjelentősebb cselekedetét teszi meg; a szabadság ugyanis eljut az igazság bizonyosságára, és eldönti, hogy benne fog élni” (Fides et ratio, 13).

Istenhitben élni azt jelenti, hogy mindennap rábízzuk magunkat Istenre, határtalanul bízunk benne, és teljesítjük a parancsolatokban, erkölcsi törvényekben, az Egyház tanításában, a Szentírás szövegeiben, a helyes lelkiismeret szavában megnyilvánuló akaratát. A hívő ember mindennap imádkozik, kerüli a rossznak még a látszatát is (vö. 1Tesz 5,22), s ha bűnbe esik, minél hamarabb a kiengesztelődés szentségéhez járul, hogy megtapasztalja Isten irgalmasságának csodáját: minden bűnének bocsánatát.

A lelkiismeret emberének lenni

A Szentatya, II. János Pál a lelkiismeretünk állapotáról is érdeklődött. Emlékeztetett arra, hogy a II. Vatikáni Zsinat a lelkiismeretet az ember legrejtettebb magvának és szentélyének nevezi. „Az ember lelkiismerete mélyén egy olyan törvényt fedez föl, amelyet nem ő ad önmagának, hanem engedelmességgel tartozik iránta, s e törvény hangja — mely mindig arra szólítja, hogy szeresse és cselekedje a jót és kerülje a rosszat — a kellő pillanatban fölhangzik szívében: »ezt tedd, amazt kerüld!«” (Gaudium et spes, 16) „A lelkiismeret minden ember számára alapvető jelentőséggel bír. Ez a mi belső kísérőnk és tetteink bírája. Ezért fontos, hogy a lelkiismeretünk helyes legyen, hogy kijelentései az igazságon alapuljanak, hogy a jót jónak és a rosszat rossznak nevezze. Hogy felismerje, »mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte és mi a tökéletes« (Róm 12,2). […] A lelkiismeret emberének lenni — mondja II. János Pál — mindenekelőtt azt jelenti, hogy minden helyzetben hallgatunk a lelkiismeretünkre, nem nyomjuk el magunkban a hangját, bár ez sokszor nehéz és igényes; azt jelenti, hogy tesszük a jót, gyarapítjuk magunkban és környezetünkben; de azt is jelenti, hogy soha nem értünk egyet a rosszal, ahogy Szent Pál mondta: »Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval« (Róm 12,21). A lelkiismeret emberének lenni azt jelenti, hogy igényesek vagyunk önmagunkkal szemben, felkelünk a bukásainkból, mindig újra és újra megtérünk. A lelkiismeret emberének lenni azt jelenti, hogy részt veszünk Isten országának építésében: az igazság és az élet, az igazságosság, a szeretet és a béke országának építésében a családjainkban, a közösségekben, ahol élünk, és a hazánkban is. Azt is jelenti, hogy bátran felelősséget vállalunk a közügyekért, törődünk a közjóval, nem hunyjuk be szemünket a felebarátaink nyomorúsága és szüksége előtt; az evangélium szellemében: »Hordozzátok egymás terhét« (Gal 6,2).”

A Szentatya arra szólított fel minket, hogy lelkiismeretünk „ne engedjen a demoralizációnak, ne sodródjon az erkölcsi engedékenység áramlatával, legyen képes felfedezni az evangéliumi és isteni törvények felszabadító jellegét, hogy Krisztus figyelmeztetését szem előtt tartva tudjon választani: »Mit ér az embernek, hogy megszerzi az egész világot, ha a lélek kárát vallja? Mert mit adhat cserébe az ember a lelkéért?« (Mk 8,36—37)” (Skoczów, 1995. május 22.)

A legnagyobb kincs

1979. június 2-án II. János Pál pápa arra emlékeztetett minket, hogy a nemzet és az Egyház legnagyobb kincse a Katolikus Egyház, mely „Krisztust adja nekünk, vagyis a kulcsot annak a nagy és alapvető valóságnak a megértéséhez, mely az ember maga. Az embert ugyanis Krisztus nélkül nem lehet teljesen megérteni. Jobban mondva az ember nem képes megérteni önmagát Krisztus nélkül. Nem értheti meg sem azt, hogy ki ő, sem azt, hogy milyen a valódi méltósága, a hivatása és a végső célja. Mindezt Krisztus nélkül nem lehet megérteni… S ezért Krisztust nem lehet kizárni az ember életéből a földkerekség egyik pontján sem.”

A Szentatya azt mondta, hogy mindaz, ami nemzeti hagyományainkban a legjobb és a legértékesebb, Krisztusban gyökerezik. „A vén tölgyfa jól megnőtt, de semmilyen szél sem tudta kidönteni, mivel Krisztus a gyökere” (Piotr Skarga).

II. János Pál szentté avatásakor feltettük magunknak a kérdést: hogyan viszonyulok Krisztushoz és az Egyházhoz?
A kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy Isten, aki Krisztusban valóságos emberré vált, földi életével, halálával és feltámadásával végleg legyőzött minden bűnt, a halált is, és egyesítette önmagával a bűnös embereket, kialakítva így az Egyház közösségét. Az Egyház a közösség különleges fajtája. A Szentírás úgy definiálja, mint Krisztus misztikus testét: „Nem tudjátok, hogy testetek Krisztus tagja?” (1Kor 6,15) „Mert ahogy egy testben több tagunk van, s minden tagnak más a szerepe, sokan egy test vagyunk Krisztusban, egyenként azonban tagjai vagyunk egymásnak” (Róm 12,4—5).

Tehát maga Krisztus „a testnek, az Egyháznak a feje” (Kol 1,18). Mi, bűnös emberek, misztikus testének tagjai vagyunk (vö. 1Kor 12,27). A Katolikus Egyház a feltámadt Krisztus és mi, nyomorult bűnösök, akik rászorulunk az irgalmasságára.

A feltámadt Krisztus közösségre hívja önmagával — az Egyház közösségébe — azokat a bűnösöket, akiknek szükségük van a megváltásra (vö. Mt 9,13). Az Egyház tehát szent, mert Krisztus a feje, de bűnösökből áll, akiket az Üdvözítő megszabadít a bűn rabságából és szentté tesz. Krisztus mindig szereti a bűnöst, de gyűlöli a bűnt, mert az a legnagyobb boldogtalanságba taszítja az embert.

A Krisztussal való egyesülés nélkül nem érhetjük el az emberség és a boldogság teljességét. Ez azonban csak misztikus testében, az Egyházban történhet meg. Egyedül az Egyház közösségében tapasztalhatjuk meg Krisztus mindenható szeretetét a kiengesztelődés és az Eucharisztia szentségében, csak ott találkozhatunk igazán az élő személyével. Aki elutasítja az Egyházat, az Krisztust utasítja el; aki gyűlöli az Egyházat, az Krisztust gyűlöli, holott ő mindenkit szeret és mindenkit meg akar váltani. Krisztus Egyháza a legnagyobb kincs minden ember és az egész emberiség számára.

Az Egyházban az egyes nemzedékek története a jó és a rossz drámai harcának története, a megtérések, a hitért vállalt vértanúság, a hősies hit és az életszentség története, de egyben az emberi gyöngeségek, bukások és bűnök története is. Ne feledjük, hogy mindazok, akik bűnükkel elárulják Krisztust, az Egyház halott tagjaivá válnak. Júdás árulása sokféle módon ismétlődik minden nemzedékben, de Krisztus az ő misztikus testében szüntelenül az üdvösség útjain vezet minket, ígéretéhez hűen: „S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28,20). „Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt” (Mt 16,18).

Semmilyen bűnt sem szabad bagatellizálni, hiszen a bűn a legnagyobb rossz az ember számára, és az Egyház legnagyobb ellensége. De azt is észben kell tartani, hogy az Egyházat Krisztus alapította, és szüntelenül jelen van benne, hogy legyőzzön minden bűnt. Ezért az a kritika, hogy az Egyházban bűnösök vannak, ami az Egyház elítéléséhez, megvetéséhez és elutasításához vezet, kétségkívül az ördögtől származik. Talán elutasíthatjuk Krisztust és az ő misztikus testét, vagyis az Egyházat azért, mert Júdás elárulta?

II. János Pál pápa 1979. június 10-én Krakkóban megkérdezte: „Elutasíthatjuk-e Krisztust és mindazt, amit az emberiség történelmébe hozott? Természetesen megtehetjük. Az ember szabad. Az ember mondhat nemet Istennek. Az ember mondhat nemet Krisztusnak. De felmerül az alapvető kérdés: Szabad-e? Minek a nevében szabad? Miféle észérvet, az akaratnak és a szívnek milyen értékét állíthatja önmaga, az embertársai, a nemzet elé, hogy elvessük, hogy nemet mondjunk arra, amiben több mint ezer évig éltünk? Arra, ami identitásunk alapját kialakította és mindig is a része volt?”

Az Egyház az emberiség, a nemzet legnagyobb kincse, mert Krisztus misztikus teste, melynek feje maga a Megváltó, és mi, bűnösök, a tagjai vagyunk. Csak ebben a közösségben valósul meg az üdvösségünk, minden bűnünk megbocsátása, Krisztus végső győzelme a sátán, a bűn és a halál felett. Az Egyház tehát a mi közösségünk, amelybe tartozunk — a testünk, melynek élő tagjai kell hogy legyünk. Az Egyház elutasítása és az iránta való gyűlölet mindig mély szellemi kórságnak és a gonosz erők hatalmának a jele. A normális ember a saját testét nem gyűlöli, „hanem táplálja, gondozza, akárcsak Krisztus az Egyházat” (Ef 5,29).

Égbekiáltó bűnök

Szent II. János Pál emlékeztet minket arra, hogy „a jó és a rossz, a halál és az élet, a »halál kultúrája« és az »élet kultúrája« közti hatalmas és drámai összeütközés előtt állunk” (Evangelium vitae, 28; a továbbiakban: EV).

1. Abortusz

Szent II. János Pál határozottan hirdette az Isten által kinyilatkoztatott igazságot az emberi élet szentségéről, mely „egyedül Istené: ezért aki ember életére tör, bizonyos értelemben magára Istenre támad” (EV 9). Nyomatékosította, hogy minden ember élete a fogantatás pillanatában kezdődik. Ez tudományos tény, független bármilyen vallási meggyőződéstől vagy ideológiától. Aki ezt a tényt elutasítja, annak elferdült a lelkiismerete, már nem tudja megkülönböztetni a jót és a rosszat. „Sajnos — állapítja meg II. János Pál — a mai társadalom sok szempontból hasonlít ahhoz, melyet Szent Pál ír le a Rómaiakhoz írt levelében. Emberekről szól, akik »megfojtják az igazságot igazságtalansággal« (1,18): miután megtagadták Istent és azt hitték, föl tudják építeni a földi várost nélküle, »belevesztek okoskodásukba« és érteni nem akaró szívük elhomályosult (1,21); »miközben bölcsnek nyilvánították magukat, balgák lettek« (1,22) […]. Amikor a lelkiismeret, a lélek világos szeme (vö. Mt 6,22—23) »a jót rossznak és a rosszat jónak« (vö. Iz 5,20) mondja, már úton van a legnyugtalanítóbb torzulás és a legsötétebb erkölcsi vakság felé” (EV 24).

Szent II. János Pál a művi abortuszt utálatos bűncselekménynek nevezte (EV 58), és kijelentette: „Éppen ezért, azzal a tekintéllyel, amelyet Krisztus adott Péternek és utódainak, közösségben a Katolikus Egyház püspökeivel, megerősítem, hogy az ártatlan emberi élet közvetlen és szándékos kioltása mindig súlyosan erkölcstelen” (EV 57), és „a művi abortusz, bárhogyan hajtják végre, egy ember megfontolt és közvetlen megölése életének kezdeti szakaszában, a fogantatás és a születés közötti időben. […] Akit megölnek, olyan ember, aki jelentkezik az életre, azaz olyan ártatlan, hogy ennél ártatlanabbat el sem lehet képzelni: soha nem tekinthető támadónak, még kevésbé jogtalan támadónak!” (EV 58)

Szent II. János Pál rámutat arra, hogy „az első századokban az emberölést a legsúlyosabb bűnök közé sorolták — a hittagadással és a házasságtöréssel együtt —, és a bűnbánó gyilkost csak hosszú, súlyos és nyilvános vezeklés után fogadták vissza az egyházi közösségbe” (EV 54). „Ezen nem kell meglepődni: embert ölni, akiben Isten képmása van jelen, különösen súlyos bűn. Egyedül Isten az élet ura!” (EV 55)

2. A megfogant gyermekek megölése a mesterséges megtermékenyítés és az orvosi kísérletek során

Szent II. János Pál azt tanította, hogy a mesterséges megtermékenyítés különféle technikái, köztük a lombikprogram, erkölcsi szempontból elfogadhatatlanok, „mert kiszakítják az életfakasztást a házastársi aktus emberi egészéből”, továbbá „ezeknek az eljárásoknak igen nagy hányada sikertelen: nem annyira a megtermékenyülés szempontjából, hanem mert az embrió fejlődése nem történik meg, s ezzel halálveszélynek teszik ki az éppen megfogant életet. Továbbá olykor a beültetéshez a szükségesnél nagyobb számban történik a megtermékenyítés, s az úgynevezett »számfölötti embriókat«  elpusztítják vagy tudományos és orvosi kísérletekhez használják föl; valójában azonban az emberi életet egyszerű »biológiai anyag«  szintjére fokozzák le, amivel szabadon rendelkezhetnek” (EV 14).

A Szentatya határozottan elutasította és az emberi méltóság elleni bűncselekménynek nevezte az emberi embrió vagy magzat orvosi kísérletekben való felhasználását „mint átültetendő szervek vagy szövetek szállítóit”, mivel „az embriót ugyanaz a személynek kijáró tisztelet illeti meg, mint a már megszületett gyermeket és minden személyt. […] ártatlan emberi lény megölése, még ha más javára történik is, minden körülmények között elfogadhatatlan” (EV 63).

3. Eutanázia

A Szentatya kihangsúlyozta, hogy az eutanázia „a »halál kultúrájának« egyik legriasztóbb jelensége”, mely „elsősorban a jóléti társadalmakban terjed: e társadalmakat a hatékonysági gondolkodás határozza meg és elviselhetetlen tehernek érzik az egyre növekvő számú öreget és beteget” (EV 64). A Péternek és utódainak adott krisztusi hatalommal II. János Pál kijelentette, hogy „az eutanázia Isten törvényének súlyos megsértése, mert egy emberi személy szándékos megölése, ami erkölcsileg elfogadhatatlan. […] Az eutanázia ebben az értelemben ugyanolyan rossz, mint az öngyilkosság vagy a gyilkosság” (EV 65).

„Végül az önkényesség és az igazságtalanság akkor éri a csúcsát, amikor egyesek, orvosok vagy törvényhozók maguknak követelik annak meghatározását, hogy ki maradjon életben és kinek kell meghalnia. Így az Édenkert kísértése merül fel újra: olyan lenni, mint Isten »tudván a jót és a rosszat« (vö. Ter 3,5)” (EV 66).

„Senki és semmi nem hatalmazhat föl ártatlan ember megölésére, legyen az embrió vagy magzat, kisgyermek vagy felnőtt, öreg, gyógyíthatatlan beteg vagy haldokló. Ezenfölül senki sem kérhet ilyen gyilkos beavatkozást sem önmaga, sem hozzátartozója számára; és sem kifejezetten, sem hallgatólagosan bele nem egyezhet. Továbbá semmiféle tekintély sem hajthatja végre vagy engedélyezheti törvényesen” (EV 57).

„Az abortusz és az eutanázia tehát olyan bűntettek, melyeket semmiféle emberi törvény nem törvényesíthet. Az ilyen jellegű törvények nem kötelezőek a lelkiismeretre, sőt azzal a súlyos kötelezettséggel járnak, hogy lelkiismereti alapon kell szembeszegülni velük. […] Ha tehát egy törvény természete szerint igazságtalan — pl. az abortuszt vagy az eutanáziát engedélyezi —, soha nem szabad alkalmazkodni hozzá, és nem szabad »részt venni egy ilyen törvényt támogató kampányban, sem rászavazni«” (EV 73).

Mindenki, aki bármilyen módon hozzájárul a megfogant magzatok meggyilkolásához, akár művi abortusszal, akár mesterséges megtermékenyítés által, kiközösítés alá esik. „E kiközösítés mindazokat sújtja — írja II. János Pál —, akik a büntetés tudatában elkövetik ezt a bűnt, beleértve mindazokat a bűntársakat is, akik nélkül az abortuszt nem hajtották volna végre. E megismételt büntetéssel az Egyház ezt a bűnt az egyik legsúlyosabb és legveszedelmesebb bűnnek minősíti, s elkövetőit arra sürgeti, hogy keressék a megtérés útját. Az Egyházban ugyanis a kiközösítés büntetése azt célozza, hogy tudatossá váljék az adott bűn súlyossága és elősegítse az arányos vezeklést és megtérést” (EV 62).