Szent Januáriusz csodás vére

Szent Januáriusz 305-ben halt vértanúhalált a Nápoly melletti Pozzuoliban. Azóta ismétlődik a csoda: a szent megalvadt vére friss, oxigéndús vérré változik. Mit akar nekünk Isten ezzel a jellel mondani?

Szent Januáriuszt 305-ben fejezték le a Nápoly melletti Pozzuoliban, nem messze a Solfatara tűzhányótól. Vértanúhalált halt, mert nem akarta megtagadni a Jézus Krisztusba vetett hitét. Az első történelmileg alátámasztott jelentés, amelyik leírja Szent Januáriusz vérének csodáját, 1389. augusztus 17-éről származik. Azóta gazdag dokumentáció halmozódott fel, mely arról tanúskodik, hogy egészen napjainkig minden évben megismétlődik az a csoda, hogy a megalvadt vér folyékonnyá változik, ahogy a tudósok megállapították: élő ember artériás vérévé. Ez a titokzatos átváltozás általában évente háromszor játszódik le: a május első vasárnapja előtti szombaton, szeptember 19-én, vagyis Szent Januáriusz vértanúhalálának napján, valamint december 16-án — a szent liturgikus ünnepén.

A székesegyházi kanonokok által vezetett krónika részletesen leírja az eseményeket. Több évszázad megfigyeléseiből kitűnik, hogy szeptember 19-én majdnem mindig és azonnal folyékonnyá változik a megalvadt vér. A többi dátumot illetően nincs semmiféle szabály: néha a megalvadt vér rögtön folyékony vérré változott, máskor hosszan várni kellett, sőt, volt olyan is, hogy az átváltozás egyáltalán nem történt meg. Szent Januáriusz vérét egy ereklyetartóban őrzik, amelyben két ódon üvegampulla van. A nagyobbik ellipszis alakú, és 75%-át tölti ki a vér. A kisebbik henger alakú, és csak kis mennyiségű vért tartalmaz. A szakértők szerint mindkét ampulla a 4. századból származik.

Próbára tett tudomány

Szent Januáriusz vére „újjáéledésének” szokatlan jelensége próbára teszi a modern tudományt. A tudósok nagy talány és titok előtt állnak, melyet nem képesek megérteni és megmagyarázni. Az alvadt emberi vér, melyet egy bátor keresztény asszony 305. szeptember 19-én, Szent Januáriusz lefejezésekor ampullákba fogott fel, váratlanul folyékony halmazállapotúvá szokott változni. A tanúk saját szemükkel láthatják, hogyan változtatja a vér a színét, az állagát, a tömegét és a térfogatát. Ez az elképesztő jelenség időpontoktól, emberek jelenlététől, hőmérséklettől függetlenül megy végbe. A vér halmazállapota szilárdból cseppfolyóssá válik, akár 5 °C, akár 32 °C a hőmérséklet a székesegyházban. A jelenség független a székesegyházban éppen imádkozó emberekben lévő feszültségtől. A vértanú vére ugyanúgy megváltoztatja a halmazállapotát akkor, amikor sok ember van jelen, mint akkor, amikor csak néhány személy, vagy esetleg senki sem. Olyan esetek is megtörténtek, hogy a vér már akkor folyékony állapotban volt, amikor kinyitották az ereklyetartót őrző páncélszekrényt. Tehát Szent Januáriusz vére halmazállapotának megváltozása nem függ az emberi elvárásoktól, a hőmérséklettől vagy egyéb külső tényezőktől. Például 1976-ban Szent Januáriusz ereklyéjét nyolc napra nyilvánosan kiállították. Bár e napokban sokan imádkoztak buzgón és vártak feszülten a csodára, mégsem történt semmi Szent Januáriusz vérével.

Fizikus és hematológus szakemberek egyöntetűen állítják, hogy a jelenség a tudomány előtt rejtély, tudományosan megmagyarázhatatlan, hogy a vér 305-től mostanáig morfológiailag változatlan állapotban maradt fenn, alvadtból folyékony halmazállapotúvá változik, és ezzel együtt megváltozik a térfogata és a tömege is, hogy aztán visszatérjen az eredeti, megalvadt állapotba. A jelenség megismétlésére irányuló valamennyi laboratóriumi kísérlet kudarcba fulladt. A jelenlegi tudomány semmilyen módon sem képes megmagyarázni ezt a titokzatos jelenséget.

Néha Szent Januáriusz megalvadt vére a folyékonnyá válás során olyannyira megnöveli a térfogatát, hogy kitölti az egész ampullát, máskor meg éppen hogy jelentősen csökken a térfogata. A tudósokat megdöbbenti, hogy a vér tömege is változik. Változáson megy át a vér színe is — az élénkvöröstől kezdve a sötétvörösön keresztül egészen a sárgásvörösig. Teljesen megjósolhatatlan a vér halmazállapot-változásának az időtartama is. Néha rögtön megtörténik, máskor eltart néhány percig, óráig vagy egy egész napig. Ehhez hasonlóan alakul vissza a vér alvadt állapotba is. Mindezek a jelenségek ellentmondanak a fizika törvényeinek.

Tudományos vizsgálat

A tudósok nekiláttak megvizsgálni Szent Januáriusz vérét. A vért tartalmazó ampullákat először 1902 szeptemberében prof. Raffaele Ianuario és dr. Gennaro Sperindeo vizsgálta meg spektroszkóppal. A tudósok nem nyithatták ki az ampullákat, mert azok masztixszal, pisztáciafából nyert gyantával vannak lepecsételve. A masztix az évek során úgy megszilárdul, mint a kő, így az ampullákat szét kellene törni ahhoz, hogy hozzájussunk a tartalmukhoz.
1902. december 22-én a vértanú vére még folyékony állapotban volt, ami lehetővé tette a tudósok számára az ampullában levő folyadék spektroszkópiás vizsgálatát. Megállapították, hogy emberi vérről van szó.

1988 őszén Michele Giordano bíboros kérésére egy tudósokból álló csoport Luigi Baima Bollonénak, a Torinói Egyetem ismert professzorának vezetése alatt Szent Januáriusz vérét újabb spektroszkópiás vizsgálatnak vetette alá. Ők megerősítették az 1902-ben végzett kutatások eredményeit. A vért tartalmazó ampullák spektrográfiás elemzése kimutatta, hogy az edénykékben hemoglobin található, tehát ütőérből származó, valódi, tiszta emberi vérről van szó, ami úgy viselkedik, mint az élő ember artériás vére. Ezzel teljesen megcáfolták azt a feltevést, hogy a középkorban Szent Januáriusz vérébe olyan anyagokat tettek volna, melyek előidézik a vér folyékonnyá válásának és megalvadásának jelenségét. Nem lehet tudományosan megmagyarázni az alvadt vér cseppfolyóssá változását és az újra bekövetkező alvadását; még kevésbé lehet megválaszolni azt a kérdést, hogy miért ismétlődik meg ez a titokzatos jelenség évről évre évszázadokon keresztül. Ha Szent Januáriusz vére a természeti törvények szerint viselkedne, akkor már rég teljesen lebomlott és porrá vált volna.

Gastone Lambertini olasz tudós hosszú évek tudományos kutatása után erre a következtetésre jutott: „Az energia megmaradásának törvénye, a kolloidok folyékonnyá válását és megszilárdulását irányító törvényszerűségek, a szerves kolloidok öregedésének elmélete és a plazma alvadására irányuló biológiai kísérletek — mindezek megerősítik, hogy az évszázadok óta tisztelt anyag a természet törvényeinek rejtélye, és próbára teszi azokat, akik Isten természetfölötti működését figyelmen kívül hagyva keresik a magyarázatot. Szent Januáriusz vére olyan alvadék, ami él és lélegzik. Ez az örök élet és a feltámadás jele.”

A feltámadt Jézus tanúja

Szent Januáriusz egyike volt a vértanúk ezreinek, akik életüket adták Krisztusért a Diocletianus-féle keresztényüldözés során. Szent Januáriusz 270 körül született, és már fiatalon Benevento püspöke lett. A történelmi források részletesen leírják a 305. szeptember 19-én Pozzuoliban bekövetkezett vértanúhalálát, míg az életéről és a tevékenységéről szóló híradások rendkívül szerények. Tudjuk, hogy 305-ben a fiatal püspök elhagyta Beneventót, és apostoli körútra indult Campaniában. Ezen a területen már számos keresztény közösség élt, s nekik szükségük volt hitük megerősítésére a kegyetlen keresztényüldözés közepette. Tudjuk, hogy korábban rövid ideig Szent Péter és Szent Pál is élt ott. Szent Péter 42-ben kötött ki Pozzuoliban, és innen folytatta az útját Rómába. Az Apostolok Cselekedeteiből (28,14) pedig azt tudjuk meg, hogy Szent Pál 61-ben jött Pozzuoliba, és pár napot az ottani keresztények között töltött.

Szent Januáriusz vértanúhalála a legkegyetlenebb keresztényüldözés idején, Diocletianus császár uralma alatt történt. Nyolc évvel később, 313-ban, Constantinus császár kiadott egy ediktumot, mely biztosította a keresztények vallásszabadságát. 305-ben azonban még halálbüntetés fenyegetett a Krisztusban való hitért, és csak a pogány isteneknek bemutatott tömjénáldozat révén lehetett megmenekülni.

Diocletianus császárt aggodalommal töltötte el a kereszténység rendkívül gyors terjedése a 3. és a 4. század fordulóján. Uralkodásának idején a Római Birodalom 120 tartományában néhány millió keresztény élt, és már 1800 püspöki székhely volt. 303 és 304 között Diocletianus egy egész sor rendeletet adott ki, melyekben elrendelte az összes keresztény templom és szent könyv megsemmisítését. Elrendelte, hogy tartóztassák le és kényszerítsék aposztáziára (hittagadásra) a püspököket és a papokat, és megfosztotta a keresztényeket minden polgári joguktól. Ezek a legkegyetlenebb keresztényüldözésekhez tartoztak. Ahhoz, hogy egy keresztény megmeneküljön a halálbüntetéstől, nyilvános tömjénáldozatot kellett bemutatnia a római istenek és a császár istenségének tiszteletére, ezzel kifejezve, hogy teljesen aláveti magát a császár hatalmának. Aki ezt teljesítette, az ún. libellust kapott, vagyis igazolást arról, hogy a birodalom lojális alattvalója, és helyes a vallási meggyőződése. Ha valamelyik keresztény nem volt hajlandó tömjénáldozatot bemutatni az isteneknek, azt azonnal halálra ítélték.

A halálbüntetés végrehajtása előtt az elítélteket kegyetlenül megkorbácsolták. A halálbüntetést különféle módokon hajtották végre: lefejezéssel, keresztre feszítéssel, felnégyeléssel, máglyahalállal, vagy az elítéltet az arénában a vadállatok elé vetették. A vértanúk testét általában nem adták át a rokonoknak, hanem folyóba dobták vagy kutyáknak adták eleségül. Azt a néhány keresztényt, aki megúszta a halálbüntetést, szardíniai bányákba küldték kényszermunkára.

Történelmi forrásokból tudjuk, hogy 305 szeptemberében Januáriusz püspök Festus diakónussal és Desiderius lektorral együtt Beneventóból Pozzuoliba indult, hogy támogassák az ottani buzgó Krisztus-hívők nagy közösségét. A zarándokok megálltak Sossus diakónusnál, ahol titokban tanították a helyi keresztényeket. Pár nap múlva egy kém feljelentette őket Dracontius bírónál. A bíró azonnali letartóztatási parancsot adott ki a püspök és társai ellen, ám a katonáknak csak Sossus diakónust sikerült elfogniuk és börtönbe zárniuk. Amikor Januáriusz püspök megtudta, hogy Sossust elfogták, Festusszal és Desideriusszal elment a helyi kormánytisztviselőkhöz, és arra kérte őket, hogy bocsássák szabadon az ártatlanul bebörtönzött diakónust. Ekkor a katonák mindannyiukat letartóztatták. Januáriusz püspök a kihallgatás során habozás nélkül megvallotta hitét Jézus Krisztusban, az igaz Istenben, aki emberré lett, hogy üdvözítsen minket. Dracontius bíró halállal fenyegette meg a püspököt, arra akarta kényszeríteni, hogy tagadja meg a Krisztusba vetett hitét, és mutasson be tömjénáldozatot a római isteneknek.

Januáriusz püspök ezt határozottan elutasította, és kijelentette, hogy inkább meghal, mintsem megtagadja a feltámadott Urat, aki a boldogság és az örök élet egyedüli forrása. Azt mondta: „Krisztussal egyesülve nem félek semmilyen szenvedéstől, amit emberek akarnak okozni nekem.” A letartóztatott társai és saját maga nevében kijelentette, hogy készek vértanúhalált halni. A bíró még egyszer felajánlotta nekik az azonnali szabadon bocsátást, azzal a feltétellel, hogy tömjénáldozatot mutatnak be kifejezve tiszteletüket a római császár isteni mivolta előtt. Januáriusz püspök erre azt felelte: „Mi mindennap a mi mindenható Urunkat, Jézus Krisztust dicsőítjük, nem a ti isteneiteket.” Ekkor a bíró kimondta a halálos ítéletet: vessék a foglyokat az amfiteátrumban a vadállatok elé. De mivel Dracontius nem vehetett részt személyesen ezen a kegyetlen színjátékon, holott maga akarta felügyelni az ítélet végrehajtását, megváltoztatta a döntését: inkább fejezzék le a foglyokat. A halálbüntetés végrehajtása előtt Januáriusz püspök letérdelt, és röviden így imádkozott: „Mindenható Uram, Istenem, kezedbe ajánlom lelkem.” Ezután bekötötték a szemét, s ő mély békével fogadta a halálbüntetést. Egy bátor, jámbor keresztény asszony a lefejezés után két kis edénybe fogta fel a vértanú sebéből kilövellő vért. Azóta Nápoly és a környék lakosai Szent Januáriuszt tartják a fő patrónusuknak. A feltámadt Krisztus nagy jeleket és csodákat tesz a közbenjárására. Minden évben megismétlődik a szent vértanú vérének „újjáéledése”, és ahogy azt a krónikák bizonyítják, mindazok, akik bizalommal könyörögnek az Úr végtelen irgalmáért imádságban, a bűnbánat szentségében és az Oltáriszentség vételével, megszabadulnak a gonosz lelkektől, és testben-lélekben meggyógyulnak.

A feltámadt Krisztus jelenlétének jele

A Szent Januáriusz tiszteletére tartott ünnepségek minden évben szeptember 18-án kezdődnek, tehát a vértanú halála évfordulójának vigíliáján. A nápolyi székesegyház előtt emberek sokasága gyülekezik. Az egész éjszakán át tartó imádságos virrasztás előtt meggyújtják a „hit fáklyáit”. Másnap korán reggel a nápolyi bíboros egy körmenet élén bemegy a kápolnába, ahol Szent Januáriusz vérét őrzik. Az imádság után kinyitják a széfet, és kiveszik belőle a szent vérét őrző ereklyetartót, s a vér általában ilyenkor válik folyékonnyá. Az alvadt vér felületén hólyagocskák keletkeznek, ami azt tanúsítja, hogy a vér titokzatos módon „forrni” kezd. A bíboros fogja a vért tartalmazó ampullákat, és megmutatja őket az egybegyűlteknek. Eközben mintegy tízezer ember tapsol lelkesen. A vér rendszerint folyékony állapotban marad még további 8 napig. Ez alatt az idő alatt az emberek buzgón imádkoznak, szentgyónáshoz járulnak, és szentmisén vesznek részt. A legfontosabb azonban nem a „vércsoda”, hanem az, amikor az Eucharisztiában az ember személyesen találkozik a feltámadt Krisztussal.

Corrado Ursi, nápolyi bíboros érsek azt mondta, hogy Szent Januáriusz vére „újjáéledésének” csodája közvetlenül összefügg Krisztus feltámadásával. Ez Isten működésének különleges jele, mellyel Isten megtérésre hívja az embereket. 1972-ben Ursi bíboros azt írta: „A vértanú alvadt vérének élő emberi vérré való átváltozásával Isten meg akarja értetni velünk, hogy Krisztus feltámadt és itt van velünk, s hogy az ő örök életet adó vére mindenkor él és lüktet azokban a keresztényekben, akik megmaradnak a megszentelő kegyelemben. Miért ne szólhatna hozzánk napjainkban a feltámadt Krisztus Szent Januáriusz vértanú vére által, így sürgetve minket, hogy térjünk meg, és higgyünk abban, hogy ő valóságosan jelen van az Eucharisztiában?” Jézus részesíteni akar minket feltámadásának teljességében, s ezért arra buzdít minket, hogy gyűlöljük meg a bűnt, hogy a bűnbánat szentségében álljunk fel minden bukásból, s hogy szívünk legyen tiszta, és maradjunk meg a megszentelő kegyelem állapotában. Mert csak a tiszta szívű emberek boldogok, vagyis áldottak, és csak ők láthatják meg az Istent (vö. Mt 5,8).

Szent Januáriusz „vércsodája” az örök élet létezésére is rámutat, és arra szólít fel minket, hogy higgyünk az igazságban, hogy Jézus feltámadt, és minden ember teste is feltámad az utolsó ítélet napján, „akik jót tettek, azért, hogy feltámadjanak az életre, akik gonoszat tettek, azért, hogy feltámadjanak a kárhozatra” (vö. Jn 5,29). Szent Januáriusz vércsodája arra is felszólít minket, hogy élő hittel higgyük, hogy az Oltáriszentségben a feltámadt Krisztus van jelen. Jézus így szól hozzánk: „Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. […] Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek. De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon” (Jn 6,51.53—54). Ez a lényege e páratlan jelnek, Szent Januáriusz vércsodájának — hogy élő hittel higgyünk Krisztusnak az Oltáriszentségben való jelenlétében és az örök életben.

Köszönetet mondva Jézusnak Szent Januáriusz „vércsodájáért”, amely a hitünket mélyíti és megtérésre szólít bennünket, imádkozzunk az ősi himnusz szavaival, melyet a csoda megismétlődése során szoktak énekelni: „Mindenható Isten, aki Egy vagy a Szentháromságban, köszönjük, hogy ily nagy szentet adtál nekünk. Szent Januáriusz, Jézus Krisztus harcosa, erősítsd meg bennünk a hitet, hogy az Úr felt