Az erkölcsi engedékenység, az élvhajhászat és a sekélyesség ideológiája, melyet a legtöbb tömegtájékoztató eszköz hirdet, azt az illúziót kelti, hogy az életünk célja, az örök üdvösség játszva, egyéni erőfeszítés és lemondás nélkül is elérhető.
A tömegkommunikációs eszközök a bűnös megtérésére türelmesen váró, irgalmas Isten képét eltorzítva azt állítják, hogy Isten irgalma mindent megenged: „Tégy, amit akarsz, hiszen Isten irgalmas, így nem csinál nagy ügyet a bűneidből.” Ezért egyesek Istent úgy képzelik el, mint egy jóságos öregembert, hosszú, szürke szakállal, akinek mindegy, hogy mit csinálunk. Egyes hívők, sőt teológusok is úgy vélekednek, hogy minden ember üdvözülni fog, azért, mert Isten annyira toleráns és irgalmas. Ezzel viszont nem fogadják el Jézus egyértelmű szavait, például azokat, melyekkel arra szólít fel, hogy radikálisan szakítsunk a bűnnel és a bűnre vezető alkalmakkal: „Ha kezed megbotránkoztat, vágd le. Jobb csonkán bemenned az életre, mint két kézzel a kárhozatra jutni, az olthatatlan tűzre. Ha lábad megbotránkoztat, vágd le. Jobb sántán bemenned az életre, mint két lábbal a kárhozat olthatatlan tüzére kerülni” (Mk 9,43—45). Nem fogadják el Jézus szavait a szűk kapuról, az önmegtagadásról és a kereszthordozásról sem.
Napjainkban az üdvösség stresszmentes eléréséről szóló hazugság a soron következő, talán legveszélyesebb, dinamikusan fejlődő eretnekség. Ennek oka a világi szellem kritikátlan elfogadása, aki maga a „hazugság atyja” (Jn 8,44). Megesik, hogy már egyes katolikusok sem hisznek Krisztus tanításában, ezzel szemben sziklaszilárdan hisznek a Krisztus és az Egyház ellen harcoló liberális folyóiratokban megjelenő állításoknak.
Megtérés nélkül nincs üdvösség
A fenti jelenséget csak egy példával illusztrálom, bár tengernyi van. Egy magát katolikusnak tartó jelentős pozíciót betöltő német személyiség kijelentette: „Vegyünk például két homoszexuálist, akik 35 éve együtt élnek, és az életük utolsó szakaszában is törődnek egymással. Hogy mondhatná valaki, hogy ennek semmilyen értéke sincs?” Ennyi. Ezekkel a szavakkal igazolja és megszenteli két férfi együttélését. A temetésükön meg azt kiáltjuk: „Santi subito!”?
Az elején meg kell jegyezni, hogy egy ilyen esetet be kellene jegyezni a Guinness-rekordok könyvébe. A statisztikák ugyanis azt mutatják, hogy egy homoszexuálisnak egyetlen év alatt átlagosan 12 partnere van, vagyis jut egy minden hónapra. A csúcstartók több mint ezer partnerrel is büszkélkedhetnek az általában rövid (és eltékozolt) életük során… Ezek ketten meg 35 éve együtt vannak! De még ha így is van, a gond ebben az esetben is az, hogy halálos bűnről van szó, ebben élnek 35 éve. Ez a kölcsönös gondoskodás?
Nézzünk más példákat: az olasz maffiózó példásan gondoskodik a „családjáról”, a magánbankszámlákat kifosztó hacker tisztességes alkalmazottja a cégének, a terrorista anyagilag segíti a szegény jemeni rokonait. Hogy is mondhatná valaki, hogy ezek nem értékes dolgok? Ugye milyen arcátlanul hangzik a kérdés?
Két férfi, akik 35 éve kölcsönösen támogatják egymást a halálos bűnben való megmaradásban, elérkeznek az életük utolsó szakaszához. A kérdést: „Hogy mondhatná valaki, hogy ennek semmilyen értéke sincs?” egy gondos lelkipásztor mással helyettesítené: „De vajon elég-e ez az üdvözüléshez?” És azonnal válaszoljunk: „Sajnos nem!” Nem tagadhatjuk a jót, de mennyire irgalmas dolog félrevezetni ezt a két férfit és nem figyelmeztetni őket a halálos veszélyre? Az igazság talán árthat?
A világi tekintélyek azt állítják, hogy az aktív homoszexuálisok semmi rosszat sem tesznek: hisz senkit sem öltek meg, senkit sem raboltak ki, fizetik az adót, szeretik egymást, sőt, az Oltáriszentséget is magukhoz akarják venni. Csakhogy Isten igéje mást mond: „Ne ámítsátok magatokat: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem kéjencek, sem férfiakkal paráználkodó férfiak, sem tolvajok, sem kapzsik, sem iszákosak, sem átkozódók, sem rablók nem részesülnek Isten országában” (1Kor 6,9—10). És egy másik helyen: „Aki tehát test szerint vet, testéből is arat majd romlást” (Gal 6,8).
Ez egészen világos és egyértelmű. Szent Pál helyesen látta előre, hogy egyesek eltévelyednek majd. Tudjuk, hogy a „férfiakkal paráználkodó férfiakra” nyomorúságos sors vár, még akkor is, ha törődnének egymással. Ugyanis az üdvözüléshez nem elég csak „valami jót tenni az életben”, hanem Isten parancsolatait is be kell tartani. Ez azt jelenti, hogy az ilyen embereknek már nincs esélyük? Egyáltalán nem! Isten mindig megbocsát, ha a bűnös beismeri a bűnét, szakít vele, és megvallja a bűnbánat szentségében. Isten így nyilvánítja ki a végtelen irgalmát. Ez az út azonban sok erőfeszítést, önmegtagadást és lemondást igényel, de ha az örök életünk megmentéséről van szó, akkor megéri nehéz dolgokat is megtenni.
Isten végtelenül irgalmas a megtérő bűnösökkel. Nemcsak megbocsát nekik és életre támasztja őket, hanem meg is gyógyít, megújítja bennük azt, amit a bűn elpusztított, új szívet és új lelket ad nekik. Ő a lélek és a test első orvosa! Számos erőteljes tanúságtételünk van arról, hogyan működik Isten a megtérő bűnösök életében, beleértve a homoszexuálisokat is (például a Courage közösségből).
A megtérésre való felhívás és a bűnbánókkal szemben tanúsított irgalmasság a Szentírás alapvető témáihoz tartozik. Egyike a klasszikus szövegeknek a szerető atyjához visszatérő tékozló fiúról szóló példabeszéd (Lk 15,11—32). Vagy íme két másik idézet: „Amikor a bűnös elfordul a bűntől, amit elkövetett […], megmenti életét. Magába szállt és elfordult elkövetett bűneitől, azért életben marad és nem hal meg” (Ez 18,27—28). „Térjetek meg […]! Vessetek el magatoktól minden bűnt, amit ellenem elkövettetek, szerezzetek magatoknak új szívet és új lelket! Miért is halnátok meg […]? Nem lelem én örömömet a halálban […]. Térjetek hát meg és éljetek!” (Ez 18,30—32)
Üdvözítheti-e az Isten azt, aki nem kér bocsánatot, és nem akar szakítani a bűnnel, sőt, „büszke” a bűnére, és ezt a „büszkeséget” nyilvánosan is kifejezi nagyvárosok utcáin tartott istenkáromló felvonulásokon? Krisztus ezt mondja az Egyházon keresztül: „Isten senkit nem rendel eleve arra, hogy a pokolba jusson; ehhez ugyanis az Istentől való szándékos elfordulás (halálos bűn) és a mindvégig való megátalkodottság kell” (KEK 1037).
Másképp szeretni
De térjünk vissza a két homoszexuális félbehagyott történetéhez. Gyanítjuk az idézett kijelentés célját: „elfogadni és elismerni a homoszexuális orientációt”, vagyis elfogadni a bűnt, és hozzászokni. Ezt a fejlődést akarják a homoszexuálisok és a „világ”? Ennek a hozzáállásnak a védelmezői szerint a bűnösöket mindig szeretni kell. Akkor is, ha nem akarnak megtérni. Ha nem akarnak, ne térjenek meg! Játsszunk a kezükre! Miért kellene bonyolítanunk az életüket? Fogadjuk el és törvényesítsük a bűnt, és a probléma megoldódik. Így gyorsan, könnyen és kényelmesen megszabadulunk sok más (sőt minden) problémától, amellyel a hívők szembesülnek: a vadházasságban élők szentáldozása, fogamzásgátlás stb.
Isten azt akarja, hogy „elfogadjuk és elismerjük” a homoszexuális viselkedést?
Isten igéje ezt mondja: „Ezért szolgáltatta ki őket Isten a saját gyalázatos szenvedélyeiknek. Asszonyaik a természetes szokást természetellenessel váltották fel. A férfiak hasonlóképpen abbahagyták az asszonnyal való természetes életet, egymás iránt gerjedtek vágyra, vagyis férfi férfival űzött ocsmányságot. De meg is kapták tévelygésük megszolgált bérét” (Róm 1,26—27). Az idézett részben és a Szentírás más szövegeiben a nyomát sem találjuk a követelt elfogadásnak. Hogy is fogadhatnánk el a „gyalázatos szenvedélyeket” és a „természetellenes tévelygést”?
Mindannyiunknak vannak különféle rossz hajlamai, vágyai és kísértései, melyek az áteredő bűntől megsebzett természetünkből fakadnak, vagy más ok áll a hátterükben. Jézus azonban kínszenvedésével és halálával megmutatta nekünk a bűn valódi következményeit. Elfogadhatunk-e és elismerhetünk-e olyasmit, ami a legnagyobb szenvedés okozója? Hiszen éppen Krisztus szenvedése miatt fordul el sok homoszexuális hajlamú ember a bűntől — önmegtartóztatásban élnek és boldogok. A boldogság ugyanis Isten akaratának teljesítéséből fakad, nem pedig az Istennel és az emberi természettel ellentétes vágyak gondolattalan kielégítéséből. Szent Pál figyelmezteti azokat, akik legalizálni szeretnék a bűnt: „Azt mondom tehát, sőt figyelmeztetlek titeket az Úrban, ne éljetek úgy, mint a pogányok, akik hiúságokon járatják az eszüket. Sötétség borult elméjükre és elidegenedtek az istenes élettől tudatlanságukban, amely szívük megátalkodottságának következménye. Lelkileg eltompulva kicsapongásokra adták magukat, és kapzsiságból mindenféle ocsmányságot űznek. Ti azonban nem ezt tanultátok Krisztustól” (Ef 4,17—20). Maga Jézus kemény szavakkal figyelmezteti a bűnösöket: „Miért nem értitek a beszédemet? Azért, mert nem vagytok képesek meghallani a szavamat. Az ördög az atyátok, és atyátok kedvére igyekeztek tenni, aki kezdettől fogva gyilkos, nem tartott ki az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor hazudik, magából meríti, mert hazug, és a hazugság atyja” (Jn 8,43—44).
A halálos bűn elfogadását és elismerését kétségkívül a „hazugság atyja” sugallja. Nem a bűnös iránti szeretetről van szó, hanem árulásról Jézussal és azokkal szemben, akik az életükben Isten akaratát akarják teljesíteni. Szeretni a bűnöst azt jelenti, hogy megmondjuk neki az igazat a bűnről: hogy a végső következménye a pokol; és az igazat Isten végtelen irgalmáról, mely megbocsát minden bűnt, ha az ember bűnbánatot tart és a jóra törekszik.
Hallgatni vagy figyelmeztetni?
A felebarát iránti szeretet, amely az Isten iránti szeretet mellett a keresztény ember alapvető kötelessége, a felebaráttal való törődést jelenti. Ha Isten megteremtette a világot, és Jézus személyében legyőzte a halált, akkor ő biztosan jobban tudja, hogy mi a jó. Mit tudhat a másik ember életéről az az ember, aki még a legegyszerűbb élő sejtet sem képes létrehozni? Mit tudhat a halálról és az utolsó ítéletről az az ember, aki sosem tért vissza a „túloldalról”? Ezért ne tegyünk úgy, mintha az ateista média jobban tudna mindent Istennél. Csak Isten tud mindent egészen bizonyosan, és ő sohasem téved. A felebaráttal való törődés többek között a figyelmeztetésben nyilvánul meg. Ugyanis nem akarjuk, hogy testvérünk megmaradjon a rosszban, mert a bűn megsebzi, megalázza, tönkreteszi és megöli őt. Hallgatni tehát annyit jelent, mint egyetérteni és társfelelősnek lenni. Ezért Jézus világosan megparancsolja nekünk: „Ha vét ellened a testvéred, fedd meg” (Lk 17,3). Figyelmeztetnünk kell egymást — finoman, okosan, de figyelmeztetni. Ha például a feleség hallgatna, és nem figyelmeztetné a férjét a túlzott alkoholfogyasztás miatt, hozzájárulna annak fokozatos leépüléséhez, és bűnrészes lenne. Ugyanez a helyzet minden bűnnel.
Jézus nemcsak beszél nekünk arról, hogy figyelmeztessük egymást, hanem ő is így tett. Amikor vámosokkal és bűnösökkel találkozott, és együtt evett velük, nem bólogatott mindenre, és nem igyekezett mindent diplomatikus mosollyal elsimítani. Jézus nem ilyen volt! Tanácsolhatja-e nekünk azt, hogy elfogadjuk és helyeseljük a házasságtörést vagy a hazugságot?
Mi történik, ha a világiasan felfogott „tolerancia” és „szeretet” nevében nem fogjuk figyelmeztetni azokat, akik vétkeznek? Isten igéje erre a kérdésre is egyértelmű választ ad: „Ha az igaz eltér igazságától és gonoszságot művel […] meghal, akkor mivel nem figyelmeztetted, meghal […] de a vérét tőled kérem számon” (Ez 3,20). Az előző vers pedig ezt mondja: „Ha azonban figyelmezteted a gonoszt, és mégsem szakít gonoszságával és gonosz útjával, akkor meghal a bűne miatt, te ellenben megmented életedet” (Ez 3,19). Minden hívőhöz és különösen az Egyház pásztoraihoz szólnak ezek a nagyon erős szavak. Szent Ágoston Ezekiel próféta könyvének szavaira utalva így írt: „Íme, testvéreim, látjátok-e, milyen veszélyes dolog a hallgatás?” (A pásztorok) Miért veszélyes? Mert például a homoszexuálisok meggondolatlan védelmezői stb. ott találhatják magukat, ahol a védenceik, vagyis a pokolban. De a vigasztalás — mindig és mindenkinek — így hangzik: míg élünk, minden pillanatban megtérhetünk.
A tolerancia majdnem minden helyzetben helyes, egyet kivéve: nem fogadhatjuk el és nem tolerálhatjuk a bűnt, mert a bűn az ember legnagyobb szerencsétlensége. A rossz ellen a lehetőségeink szerint tiltakozni és küzdeni kell. A jót hirdetni és tenni kell, a bűnös embert pedig — amennyire csak lehetséges — okosan figyelmeztetni. Az indíték a felebarát iránti szeretet és a saját magunk iránti szeretet. Ha hallgatunk a rosszat látva, akkor az emberek megmaradnak a tévedésükben, pedig megismerhetnék az igazságot, s ennek következtében a rossz nemcsak az egyéneken hatalmasodik el, hanem az egész társadalmon is, és az örök kárhozathoz vezet.
Wojtyła bíboros jóslata
Karol Wojtyła bíboros 1976 augusztusában, az Egyesült Államokban tett látogatása végén meglehetősen megdöbbentő, de — mint ma már nyilvánvaló — prófétai szavakat mondott: „Szemtől szemben állunk az emberiség valaha tapasztalt legnagyobb konfrontációjával. Nem hiszem, hogy az amerikai társadalom vagy a keresztény közösség széles rétegei ezt teljesen mértékben tudatosítanák. Szemtől szemben állunk az Egyház és az Antiegyház, az evangélium és az ellentéte utolsó konfrontációjával. Ez a konfrontáció benne van az isteni Gondviselés terveiben; ez a próbatétel ideje, és az Egyháznak bátran szembe kell vele néznie.”
Ez a már több évtizede tartó, drámai konfrontáció az utóbbi években egyre nagyobb lendületet kapott. A fenti elmélkedések csak egy kis részei a csendes, vértelen, de nagyon is valóságos lelki küzdelemnek. Talán emberek milliói pusztultak már el lelki értelemben (örökre) ebben a küzdelemben. Minden egyes ember lelkéért folyik a harc. A próbatétel ideje folytatódik. Tudjuk, hogy nem győzhetünk a Gonosz ellen a saját erőnkkel. Megmenekülésünket abban találhatjuk meg, ha ragaszkodunk Jézushoz, a világ egyetlen Üdvözítőjéhez, az ő sziklára épült Egyházához és az Úr keresztjéhez. A menekvés csakis Isten irgalmasságának elfogadásában van.
Tetszik a weboldalunkon megjelenő tartalom?
Támogass minket!