Szeretném mindenkivel megosztani a kegyelmet, amelyet az irgalmas Jézustól kaptam, és szeretnék mindenkit arra buzdítani, hogy forduljanak hozzá a reménytelen helyzetekben.
Az édesapámat 81 éves korában meg kellett műteni, hogy csípőprotézist ültessenek be. A fájdalmai már annyira kibírhatatlanok voltak, hogy nem bírt járni, és üléskor vagy fekvéskor sem múltak el. A műtét időpontját május 3-ára tűzték ki, Szűz Mária, Lengyelország Királynőjének ünnepére.
Néhány héttel apám műtéte előtt egy hangot hallottam álmomban, mely ezt mondta: „Szükséged lesz az Isteni Irgalmasságra.” Ezekre a szavakra a felébredés után is emlékeztem, de nem tulajdonítottam nekik nagy jelentőséget. Eljött a műtét napja. Aznap három beteget operáltak. Idős korából kifolyólag apu volt az első. A beavatkozás alatt a bátyámmal elmentünk a közeli templomba, ahol épp szentmise volt.
Édesapám a műtét után jól érezte magát. A bátyámmal abban maradtunk, hogy két napig vele maradunk és gondoskodunk róla, aztán meg hazamegyünk. A harmadik napon ugyanis az ilyen beavatkozás után a betegek már képesek egyedül járni. A bátyám már a második napon este elutazott, mert apu jól volt, én viszont maradtam, hogy lássam az első lépéseit. Amikor a harmadik nap megérkeztem a kórházba, az apám valamit mondani akart nekem, de nem értettem. A szájából csak valami értelmetlen hablatyolás hallatszott. Röviddel ezután felduzzadt és megkeményedett a hasa. Azonnal hívtam a nővéreket, és szóltam nekik, hogy az apámmal valami baj van. A nővérek arra kérték őt, hogy álljon fel és tegyen néhány lépést, de amint felállt, elájult.
Az orvosok bélembóliára gyanakodtak. Megijedtem. Bementem a kórházi kápolnába, és ott észrevettem az irgalmas Jézus képét. Abban a pillanatban eszembe jutottak az álmomban hallott szavak, hogy szükségem lesz az Isteni Irgalmasságra. Letérdeltem a kép elé, és könnyekkel a szememben könyörögtem Jézushoz segítségért. Akkortól gyakran eljártam a kápolnába, hogy az Isteni Irgalmasság rózsafüzérét imádkozzam apu gyógyulásáért. Az orvosok nem tudták apu hasát megröntgenezni, mivel a vizsgálat alatt a betegnek állnia kell. Vért kapott, de a hasa továbbra is kemény volt, a belei nem működtek. Nem veszítettem el a reményt, buzgón imádkoztam tovább. A negyedik napon az orvos tudatta velem, hogy az édesapám állapota súlyos, ezért átviszik őt megvizsgálni egy másik kórházba. Ám ez sem változtatott semmin — az orvosok tanácstalanok voltak.
Pénteken, a műtét utáni ötödik napon délután háromkor a bátyámmal együtt elmentünk a kórházi kápolnába. Imádkoztunk az irgalmas Jézus képe előtt, utána visszamentünk a kórterembe. A bátyám ment be elsőnek. Én egy pillanatig még elidőztem más ismerős betegeknél. Ahogy beléptem, édesapámat az ágyon ülve találtam. A bátyám azt mondta, hogy amint belépett a szobába, apu kinyitotta a szemét, és azt mondta, hogy fel akar ülni. Utána járókeretet kért, és mindannyiunk nagy meglepetésére járkálni kezdett a folyosón. A járás semmilyen nehézséget sem okozott neki. A súlyos egészségi állapota váratlanul megjavult, a belei elkezdtek működni, apu napról napra jobban érezte magát, és gyorsan felépült. Néhány nappal később hazaengedték a kórházból.
A betegségének az ideje olyan volt számomra, mint egy lelkigyakorlat: böjtöltem, bűnbánatot tartottam és sokat imádkoztam. A mindennapi életben gyakran megfeledkezünk Istenről, és csak a szenvedést megtapasztalva térünk vissza hozzá, bízva az irgalmasságában. Az ilyen pillanatokban érezzük leginkább Isten közelségét, s én is ezekben a nehéz napokban éreztem meg a jelenlétét.
Ez a tapasztalat megtanított átélnem a szentmisét. Azelőtt csak megszokásból és kötelességből jártam. A szentmise most már az Istennel való rendkívüli találkozás számomra, az Oltáriszentség pedig a legcsodálatosabb ajándék, amit Jézus az embereknek adott. Elolvastam Fausztina nővér Naplóját is, és mindenkit arra szeretnék buzdítani, hogy olvassa el ezt a könyvet, amelyben annyi szó esik Isten Irgalmasságáról.
Beáta
Tetszik a weboldalunkon megjelenő tartalom?
Támogass minket!