A középkorban az Egyház újra meg újra igyekezett biztosítani az önrendelkezését, korlátozva ezzel a világi hatalom azon törekvéseit, hogy uralmukat nemcsak a politikai és a társadalmi, hanem a lelki szférára is kiterjesszék.
Az Egyház és a jogállam eszméje
A nyugati egyház megújítása a 11. században az ún. gregorián reformok keretén belül a pápai és a császári hatalom kapcsolatát is érintette. Az egymás után uralkodó pápák arra törekedtek, hogy a világi hatalom — ez esetben a német királyi címet is magában foglaló császárság — ne formáljon jogot a püspökök kinevezésére (invesztitúra) vagy az egyházfegyelem meghatározására. A kortárs amerikai politológus, Francis Fukuyama, ezt írta: „A 11. században a Katolikus Egyház kinyilvánította a világi hatalomtól való függetlenségét, modern hierarchiát hozott létre, és a nemzetek feletti, európai jogállamiság támogatójává és szószólójává vált. […] Az invesztitúraharc és annak következményei nélkül a jogállamiság nem eresztett volna ilyen mély gyökereket Nyugaton.”
A tudós ebből azt a következtetést vonja le, hogy „a középkori egyház mint újkor előtti intézmény hozta létre a gazdaság modernizálásához leginkább hozzájáruló két alapvető intézményt: a döntéshozatal egyéni szabadságát a társadalmi és a tulajdonosi viszonyokban, valamint az egyértelmű és előre meghatározott jogrend által korlátozott politikai hatalmat”.
Az Egyház pásztorai nemegyszer magas árat fizettek ezért. Szent VII. Gergely pápának, akit a történelem leggyakrabban a IV. Henrik császárral és az általa kinevezett ellenpápákkal szembeni megalkuvás nélküli állásfoglalásával köt össze, el kellett hagynia Rómát, és 1085-ben száműzetésben halt meg Salernóban. Előfordult, hogy az olyan püspökök, akik Szent Ambrus példáját követve figyelmeztették az uralkodókat, hogy a hatalmuk nem áll Isten parancsai felett, vértanúhalált haltak.
Az erkölcsi rend védőszentje
Nem lehet itt nem megemlíteni Szent Szaniszló krakkói püspököt, akit 1079-ben Merész Boleszláv király parancsára halálra kínoztak. Az uralkodó így állt bosszút a püspökön, amiért az figyelmeztette, hogy vesse alá magát Isten törvényeinek. II. János Pál pápa ezért Szent Szaniszlót az erkölcsi rend védőszentjének nevezte. 1979. június 5-én így beszélt a Szentatya Jasna Górában: „Az erkölcsi rend védelme, amelyet Szent Szaniszlónak tulajdonítunk, mindenekelőtt az erkölcsi törvény, az isteni törvény általánosan érvényes tekintélyének elismerését jelenti. Ez a törvény mindenkit kötelez, az alattvalókat és az uralkodókat is. Ez Szaniszló ereje: egyetlen törvény mindenki számára. Ez a törvény erkölcsi norma, az ember alapvető értékének kritériuma. Csak akkor leszünk képesek tiszteletben tartani és általánosan elismerni az ember méltóságát, ha a kiindulópontunk ez a törvény, az erkölcs és az elsősége. Az erkölcs és ennélfogva az erkölcsi törvény a társadalmi rend alapvető feltétele.”
Ezt az utat mutatta az Egyház a Nyugatnak a jogállamiság kiépítése során. Az Egyház megalkuvás nélkül hirdette és hirdeti a természeti törvényben meglévő erkölcs elsőbbségét a világi hatalom által rendelt törvényekkel szemben. Ez utóbbiaknak abból a természeti törvényből kell kiindulniuk, amelyet Isten belevésett minden ember szívébe. Nemcsak az alattvalók (állampolgárok) engedelmességét követeli meg a hatalom képviselőivel szemben, hanem a hatalom képviselőit is kötelezi az Egyház autonómiájának és az egyének törvényes jogainak tiszteletben tartására.
Királyok az Egyház élén
Ezt a víziót a 16. században a protestáns reformáció megalkotói radikálisan elutasították. Általánosságban ahol teret nyert a reformáció, ott a világi hatalom — melynek a reformáció első szakaszában döntő befolyása volt arra, hogy a helyi lakosság elfogadta-e Luther és Kálvin tanítását — fölénybe került az egyházival szemben. A protestáns uralkodók először elkobozták az egyházi vagyont, majd kikiáltották magukat az újonnan keletkezett felekezetek vezetőinek.
Tipikus példa erre VIII. Henrik király, aki 1534-ben „az angliai egyház fejének” nyilvánította magát, elszakítva a köteléket az Apostoli Szentszékkel. Így az elkövetkező évszázadokban Nyugaton többször is megpróbálták a gyakorlatba átültetni azt, ami Nagy Konstantin óta a bizánci császárokat motiválta, ők ugyanis „külső püspököknek” tartották magukat, amiből kifolyólag jogot formáltak a döntéshozatalra a vallási ügyekben.
VIII. Henrik nagyon gyorsan élt a saját maga által biztosított jogokkal. Mint az „angliai egyház feje”, érvénytelennek nyilvánította az Aragóniai Katalinnal több mint húsz évvel azelőtt kötött házasságát. Az Egyház nagy vértanúi, Fisher János és Morus Tamás bíborosok, akik nem ismerték el az uralkodó hatalombitorlását, 1535-ben a vérükkel fizettek ezért. Ezzel nemcsak az Isten törvénye iránti hűségükről tettek tanúságot, hanem vérükkel megerősítették az Egyház ősi tanítását a világi és az egyházi hatalom megkülönböztetéséről (nem a szétválasztásáról).
Ugyanezen okból utasította el a 16. században a Katolikus Egyház a cuius regio, eius religio (akié a föld, azé a vallás) elvét, melyet a Német Birodalom protestáns uralkodói vallottak. Ez az elv 1555-ben lépett hatályba. A gyakorlatban azt jelentette, hogy ha az uralkodó protestáns, akkor az alattvalóinak is előbb vagy utóbb protestánsokká kell válniuk. Így akarta a protestáns oldal megvédeni magát a katolikusok evangelizációs tevékenységével szemben, melynek hatására egész közösségek térhettek volna vissza a Katolikus Egyházba.
Zsigmond Ágost lengyel király szavait azt a protestánsok szorgalmazta elvet szem előtt tartva kell értelmezni, hogy a hatalom az ember lelkiismeretével szemben elsőbbséget élvez — mert ide vezetett az „akié a föld, azé a vallás” gyakorlata. A 16. század 50-es éveiben, amikor tetőzött a protestáns befolyás Lengyelországban, arra buzdították a királyt, hogy VIII. Henrik nyomdokaiba lépve hozzon létre egy Rómától független, nemzeti egyházat. A lengyel trónon ülő utolsó Jagelló akkor ezt mondta: „Nem vagyok a lelkiismeretetek királya.” Ezekben a szavakban benne rejlik a világi hatalom vallási és lelkiismereti kérdésekben való illetékességének katolikus elve: a világi hatalomnak tudnia kell, hová nem ér el a tekintélye.
A felvilágosult abszolutizmus
A felvilágosodás időszaka az Egyház autonómiájának eltörlésére irányuló újabb kísérletet hozott magával. Ezúttal a haladás nevében. Bár a felvilágosodást a kinyilatkoztatott vallással szembeni kritikus hozzáállás jellemezte, egyáltalán nem volt kritikus a királyok abszolutista hatalmával szemben. Egy feltétellel: hogy teljhatalmukat a haladás nevében gyakorolják. Hogy mi a haladás, arról a felvilágosodás szalonjai döntöttek. Számukra a haladás mindenekelőtt azt jelentette, hogy először is el kell távolítani az Egyházat a nyilvános szférából, majd ki kell iktatni a szakrális dimenziót az ember politikai és társadalmi tevékenységéből.
Már a francia forradalom előtt sem volt hiány az olyan uralkodókból, akik egyetértettek az ilyesfajta programmal. Az ún. felvilágosult abszolutizmusról van szó, mely számos katolikus országban is meghonosodott.
Ennek a politikának a legmarkánsabb példája II. József császár volt, aki 1780 és 1790 között uralkodott. Nagyon dinamikusan modernizálta az országát, sok új intézményt hozott létre, kibővítette a bürokratikus apparátust és a hadsereget. Kötelességének tartotta beavatkozni az Egyház belügyeibe. Sok szerzetesrendet feloszlatott, főleg a szemlélődő, általa „haszontalannak” tartott rendeket, sőt, beavatkozott az egyházi élet legbelsőbb részleteibe is. Császári rendeletek szabályozták például a gyertyák számát az osztrák templomok oltárain.
Képzeljük el egy fordítottját: a 18. században az Egyház elrendelné, hogy a királyi udvar irodáiban dolgozó tisztviselőknek hány tintatartójuk lehet az íróasztalon! Ezzel természetesen az egyházi hatalom megengedhetetlen és egyben nevetséges módon avatkozna be a világi hatalom hatáskörébe tartozó ügyekbe.
Vagy képzeljük el, hogy a 18. században az Egyház azt követelné, hogy egyes királyi tisztviselők hagyják el azt az országot, ahol dolgoznak, mert szerinte összeesküvést készítenek elő, politikai befolyásra és pénzre áhítoznak. A felvilágosult abszolutizmus épp így járt el a francia forradalmat megelőző 20 évben, amikor különböző országokban (Portugáliában, Spanyolországban, az Appennini-félsziget országaiban és Franciaországban) összeesküvés előkészítésének és államellenes tevékenységeknek a koholt vádjai alapján feloszlatták a Jézus Társaságát.
A francia forradalom felekezeti állama
A francia forradalom új fejezetet nyitott annak a sok évszázados harcnak a történelmében, melyet az Egyház az önrendelkezéséért vívott a világi hatalom monopolisztikus törekvései ellen. A francia forradalmárok ugyanis nemcsak az Egyházat akarták leigázni. A felvilágosult abszolutistáktól eltérően egy új, ún. polgári vallást akartak létrehozni. A forradalmi államot olyan felekezeti államnak tervezték, ahol csak egyetlen vallás engedélyezett: a közelebbről meg nem határozott „Legfelsőbb Lény” kultusza, mely majd felváltja a Szentháromság tiszteletét.
Itt kell megjegyezni, hogy a francia forradalom létrehozóinak célja nem csak a társadalmi rend megváltoztatása volt. A köztársaság hivatott lenni az új egyház, a franciák „buzgó közössége”. Aki nem volt eléggé buzgó, az megismerkedett „Nyaktiló polgártárssal”. A katolikus papság került elsőként sorra. A francia forradalom már a kezdettől fogva támadást intézett az Egyház autonómiája ellen. Azzal kezdte, ami ilyenkor szokásos: kisajátította az Egyház vagyonát. Az egyházi földek államosítását már 1789-ben jóváhagyták.
Az ez irányú sorsfordító döntésre 1790-ben került sor, amikor a forradalmi parlament jóváhagyta a klérus ún. polgári alkotmányát. Ez alapján az állam határozta meg az egyházmegyék határait, mégpedig úgy, hogy azok egybeessenek a megyék határaival. Az állam döntött arról is, hogy ki töltse be az egyházi tisztségeket, a plébánostól egészen az érsekig. Az állam határozta meg a feltételeket azok számára, akik egyházi rangot kaptak: a papoknak esküt kellett tenniük az alkotmányra. Ha ezt nem tették meg, nem gyakorolhatták a lelkipásztori hivatásukat. Az ezt követő években a forradalmi rendszer szigorította a szankciókat azokkal a papokkal szemben, akik nem tették le az esküt: a gyarmatokra száműzték őket, később pedig „a köztársaság ellenségeiként” halálra ítélték őket.
Képzeljük el, hogy az Egyház a kánonjog keretén belül elfogadna egy olyan törvényt, hogy a köztisztviselőket ezentúl a püspökök nevezik majd ki, és ők fogják meghatározni a megyék és önkormányzatok határait is. Azokra a tisztviselőkre, akik nem vetik alá magukat ennek a rendeletnek, száműzetés vagy halál vár. Ezzel az Egyház megkísérelné maga alá rendelni az államot. Ennek a fordítottja történt Franciaországban 1789-től kezdve. A francia forradalom tehát ebben az értelemben a bizánci uralkodók cezaropapizmusának örököse volt.
Tetszik a weboldalunkon megjelenő tartalom?
Támogass minket!