Szerettem volna abbahagyni az ivást, visszaszerezni az önbecsülésemet, új életet kezdeni, de tehetetlen voltam.
A családomból hozott vallásosság lett az alapja hitem növekedésének és Istenhez fűződő személyes kapcsolatomnak – ám sajnos csak hosszú, hosszú idő után. Tizennyolc éves koromban mentem férjhez. Azt reméltem, gyönyörű életem lesz szerető férjem és gyermekeim mellett. Sajnos, néhány év boldog házasság után a férjem lobbanékonnyá és agresszívvá vált. A róla alkotott elképzeléseim és a tökéletes házasság képe szertefoszlott. Ennek ellenére mindenáron szerettem volna összetartani a házasságunkat, főleg azért, mert a családunkban senki sem vált el, habár a szenvedés soha nem hiányzott.
Fiatal voltam, és nem értettem, hogyan hagyhatott el a férjem egy még fiatalabb nőért. Egyedül maradtam a két gyerekemmel. A fiam 12, a lányom 10 éves volt. Mindketten nagyon szerették a férjemet, ő volt számukra a legjobb apa.
Sokáig azzal hitegettem magam, hogy vissza fog térni hozzám. Ez a téveszme segített abban, hogy nyugodtan vezessem a háztartást, dolgoztam, neveltem a gyerekeimet. Csak a szívem sajgott a fájdalomtól, mert elárult és elhagyott az az ember, akit szerettem, akiben megbíztam, akinek odaadtam az egész életem… A reményt akkor veszítettem el, amikor a férjem törvényesítette kapcsolatát a másik nővel. A remény hiányában elveszítettem az életkedvemet is. Elmerültem a fájdalomban és az elkeseredettségben. Állandóan azt kérdezgettem: Miért?
Aztán templomba kezdtem járni, bátortalanul, mindig a leghátsó sorokban ültem le. Ott kerestem a fájdalmam enyhülését. Kitartóan imádkoztam a férjem hazatéréséért. A sírás hosszú időszaka következett. Az egész életem széthullott, semmit sem tudtam irányítani. Lassanként abbahagytam az imádkozást és a templomba járást, mert úgy tűnt, hogy Isten nem segít rajtam, nem akar része lenni az életemnek. Sehol sem tudtam megtalálni őt…
A gyerekek hamar kirepültek: a fiam 17 évesen apa lett, a lányom 19 évesen ment férjhez. Amikor egyedül maradtam, nem tudtam magammal mit kezdeni. Arról álmodoztam, hogy bárcsak lenne valaki mellettem, valaki, akivel elbeszélgethetek, akivel kölcsönösen támaszkodhatunk egymásra, akit egyszerűen csak magamhoz ölelhetek. Nagyon magányosnak éreztem magam, elhagyottnak, eltaszítottnak…
Abban az időben egy cégnél dolgoztam, amely a legkiválóbb minőségű szeszes italokat forgalmazta szerte az országban. Elkezdtem találkozgatni az ottani barátaimmal, meg is hívtam őket magamhoz. Mindig megkínáltam őket alkohollal. Fontosnak éreztem magam, mindenhova meghívtak, mert a társaság középpontjának tartottak. Egész héten partikra jártam. Volt pénzem is. Gyakran utaztam külföldre. Nem hiányoztak a férfiak, akik istenítettek. És magamnak is be akartam bizonyítani, hogy nem vagyok én a legrosszabb. Így ment ez néhány évig, és jól éreztem magam, de csak egy ideig…
Egyszerre minden megváltozott. Muszáj volt egyre több alkoholt innom. A barátaim már nem hívtak meg, mert úgy érezték, veszélyt jelentek a családjuk számára. Ezért egyedül kezdtem el inni, sokat, otthon, már kora reggel. Mindenféle kapcsolatot létesítettem férfiakkal az alkohol hatása alatt. Amikor kijózanodtam, szörnyű szégyent és bűntudatot éreztem, ami nem tűrte, hogy estig józan maradjak. Hogy eltompítsam a kellemetlen érzéseket, újra meg újra az üveghez nyúltam. Néha megfogadtam, hogy csak egyetlen pohárral iszom, de szinte mindig megittam az egész üveget. Nem segített sem a fenyegetés, sem a gyermekeim zsarolása. Szerettem volna abbahagyni az ivást, visszaszerezni az önbecsülésemet, új életet kezdeni, de tehetetlen voltam.
Az anyukám nagyon szenvedett emiatt, de soha nem tett szemrehányást. Egész idő alatt buzgón imádkozott értem. És az imái meghallgatásra találtak.
Egy reggel – egy átvirrasztott, félelemmel és szenvedéssel teli éjszaka után – segítséget kértem a plébánostól. Ma már bizonyos vagyok benne, hogy Isten vezérelt el hozzá. Zúgolódás nélkül alárendeltem magam, tisztában voltam vele, hogy egyedül nem tudok magamon segíteni. Megtudtam tőle, hogy létezik egy közösség, az Anonim Alkoholisták, és van egy pap, aki segít a függőségben szenvedőkön és családjukon. Megbeszéltem vele egy időpontot. Nagyon ijedten mentem el a találkozóra, ziláltan, minden remény nélkül. Az atya nem ítélt el, nagyon figyelmesen végighallgatta zűrzavaros emlékeim, és hatalmas lelki nyugalommal megmutatta az utat a józanság felé. Reménnyel töltött el, hogy hitt a jobb holnapban. Azt mondta, minden csak Jézussal együtt, csak az ő kegyelmével lehetséges, és ahogy csak tudott, arra buzdított, hogy vegyek részt az Anonim Alkoholisták gyűlésén. Hittem neki. Akkor megtapasztaltam, hogy nem elég vágyakozni a józanságra, nem jön az el csak úgy magától, hanem csak akkor, ha valaki segítő kezét nyújtja.
Mindez 1993-ban történt. Akkor kezdődött ez a fájdalmas és megterhelő, mégis örömteli utam, melynek célja a józan és méltóságteljes élet volt.
Néhány hónappal később részt vettem az Anonim Alkoholisták országos találkozóján Częstochowában, ahol szenvedélybeteg emberek ezrei gyűltek össze Szűz Mária lábainál, hogy megköszönjék neki a józan életet, és kérték a józanság kegyelmét azok számára, akik még betegek.
Ott mondtam ki először a gyóntatószékben zokogva: „Alkoholista vagyok. Eljöttem felajánlani az életemet a legszentebb Anyának és az ő szeretett Fiának. Egyedül semmit sem tudok elérni. Annyi gyengeség és bűn van bennem…”
Valójában akkor bizonyosodtam meg, hogy jó úton járok; és hogy újra ember lehessek, folytatnom kell az utam – a hit útját, illetve az Anonim Alkoholisták gyűléseinek látogatását, ahol hasonló emberekkel találkozhatok. Nemsokára ismét elmentem egy józansággal kapcsolatos lelkigyakorlatra…
Minden egyes alkohol nélküli napnak örültem. Ez az öröm részben abból származott, hogy találkoztam a barátaimmal, akikkel az Anonim Alkoholistáknál ismerkedtem meg, részben pedig abból, hogy szisztematikusan, kitartó munkával, lépésről lépésre haladtam. Csak az első lépés szól az alkoholról, az összes többi, amit havonta megteszünk, arról szól, hogy méltóságteljesen, felelősségteljesen éljünk. Számomra ez a gyönyörű program lehetővé teszi, hogy felfedezzem emberi mivoltom szépségét, valamint felkészít egy mély találkozásra Istennel és más emberekkel. Szerintem ez nagyon univerzális program, mindenkinek megfelel, aki Istent keresi és vágyik az életszentségre.
A rendszeres lelkigyakorlatok, a találkozók, az önmagamon végzett munka lehetővé tette, hogy visszanyerjem a lelki békémet. Elkezdtem köszönetet mondani az életért, a szüleimért, az egész társadalomért.
Az egyik Szent Ignác-i lelkigyakorlaton felfedeztem, hogy Istennek nem vagyok névtelen senki, hanem egy valóságos személy, akit feltétel nélkül szeret, és akit a nevén szólít. Én vagyok neki a megismételhetetlen, egyedi, alkoholista Roma. Amikor ezt megértettem és átéltem, nagy örömmel fordultam hozzá teljes szívemmel, és megosztottam vele tanácstalanságomat és gyengeségemet.
Sok dolgot megértettem, felfedeztem a szenvedés értelmét. Már nincs bűntudatom, nincs bennem lázadás, nem kérdezgetem: Miért én?
Isten minden bennem rejlő rosszból kihozta a jót. Az alkoholizmusom Istennel való találkozóhellyé változott. Isten azért engedte meg a betegséget, hogy találkozhassak vele, szerethessem őt, és az örök életbe léphessek – és lehet, hogy még más csodálatos terve is van… Teljesíteni akarom az akaratát. Az pedig nem más, mint a másik ember szolgálata. A szívemnek szüksége van rá, hogy találkozzam más emberekkel – nemcsak a gondjaikkal, bajaikkal, terheikkel, hanem akkor is, ha örülnek, hogy józanok. Felfedeztem, mennyi ajándékot kap egy józan ember: jóságot, segítőkészséget, jó cselekedetből fakadó örömet és buzgalmat.
Életemet másokat segítve szeretném élni. Segítettem a függőségben szenvedő családokat a licheńi családsegítő központban. Megosztottam velük a tapasztalatom – hogy a kitartó ima, a szenvedő ember melletti kitartás, a bölcs, kemény, igényes és következetes szeretet az egyetlen út a józanság felé.
2000 óta egy családsegítő központban dolgozom Rokitnóban a Türelmesen Hallgató Istenanya-zarándoktemplomnál. Más emberek is teljesítenek itt szolgálatot, olyanok, akiket közvetlenül érintett az alkoholizmus. Ők a legjobb tanácsadók, mert tapasztalattal rendelkeznek és reményt adnak. Rokitno a józanság fővárosa lett. Rengeteg józansággal foglalkozó lelkigyakorlatot tartanak itt, de papok és fiatalok számára is rendeznek lelkigyakorlatokat. A központba ellátogat számos absztinens mozgalom gyalogos zarándokcsoportja is. Az alkoholfüggő emberek Szűz Máriát szeretik, és ő közbenjár Fiánál a józanság kegyelméért. Az ő közbenjárásának köszönhetem én is a józan életemet.
„Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd, mennyi jót tett veled! Megbocsátja minden bűnödet, és meggyógyítja minden gyöngeséged. Megmenti életed a pusztulástól, kegyelemmel és irgalommal koszorúz. Életed eltölti javakkal” (Zsolt 103, 2 – 5a).
Roma, a nyolc éve nem ivó alkoholista