„Ó, Isten Egyháza, te vagy a legjobb Anya. Egyedül te tudod nevelni, s te tudod elősegíteni a lelkek gyarapodását. Ó, mennyire szeretem és tisztelem az Egyházat, ezt a legjobb Anyát!” (Napló, 197).
Jézus Krisztus azért alapította az Egyházát, hogy segítsen az embernek elérni a boldogságot. Az Egyházban szentségileg megbocsátja a bűnöket, meggyógyít minden gyöngeséget, és erőt ad az embernek ahhoz, hogy emberi méltóságának megfelelően éljen. Ezért az Egyház, amelyet a pápa vezet és a püspökök, a papok, a megszentelt életű személyek és a hívő laikusok alkotnak, méltó a szeretetünkre és a hálánkra. A II. Vatikáni Zsinat kihangsúlyozza, hogy minden embernek kellene sentire cum Ecclesia, vagyis érdeklődnie az Egyház dolgai iránt. Ennek feltétlen szükségességét megértette Szent Fausztina is:
„Az Egyház majdnem minden ünnepe Isten mélyebb megismerését és különleges kegyelmét adja nekem. Ezért felkészülök minden ünnepre, s bensőleg egyesülök az Egyház lelkével. Mily öröm az Egyház hű gyermekének lenni! Ó, hogy szeretem a Szent Egyházat s mindazokat, akik benne élnek! Úgy nézek rájuk, mint Krisztus élő tagjaira, aki az ő fejük. Égek a szeretettől a szerető lelkekkel, s szenvedek a szenvedőkkel. Fájdalom jár át a ridegek és hálátlanok láttán. Ugyanakkor olyan Isten iránti szeretetre törekszem, ami jóvátételt nyújtana azokért, akik Őt nem szeretik, s Megváltójukat hálátlansággal sértik” (Napló, 481).
Az Isteni Irgalmasság vasárnapját Jézus Krisztus kívánságára vezették be. Az Egyház ezt egy héttel az Úr feltámadásának ünnepe után üli meg, hogy így terjessze az irgalmasság üzenetét:
„Egyetlen lélek sem nyerhet megigazulást, amíg nem fordul bizalommal irgalmasságomhoz. Ezért kell a Húsvét utáni első vasárnapot irgalmasságomnak szentelni. A papok ezen a napon hirdessék a lelkeknek nagy és végtelen irgalmamat!” (Napló, 570)
Minden kegyelem, melyet Isten az Egyházon keresztül ad az embereknek, Krisztus áldozatából és halálából fakad. Ő a szegletkő és az Egyház feje. Ezért a minket a végsőkig szerető Istenfiú szeretetére a mi válaszunk az Egyház iránti szeretet és a tanítása iránti engedelmesség. Az üdvösség ajándékát, melyet nem kell kiérdemelnünk, melyet Krisztus minden ember számára elérhetővé tesz, mindig az Egyház, az Úr misztikus teste által kapjuk.
„Leányom — tanította Jézus Fausztina nővért —, gondolkozz el Isten életéről, melyet az Egyház rejt magában a lelked megváltására és megszentelésére. Gondolkozz el azon, hogyan használod fel a kegyelemnek ezeket a kincseit, szeretetem erőfeszítéseit” (Napló, 1758).
Az Egyház legnagyobb kincse az Eucharisztia, vagyis maga a feltámadt Krisztus. Jézus Krisztus mérhetetlenül vágyik arra, hogy az emberi szívekbe jöjjön. Ezt mondja: „Egyesülni akarok az emberi lelkekkel. Gyönyörűség számomra összekapcsolódni a lelkekkel. Tudj róla, leányom, hogy amikor az emberek szívébe betérek a Szentáldozásban, kezeim telve vannak kegyelemmel, amit a lelkeknek akarok adni. De ők nem figyelnek rám, egyedül hagynak engem, és mással foglalkoznak. Ó, annyira szomorú vagyok, hogy a lelkek nem ismerték fel a Szeretetet. Úgy viselkednek velem, mint valami élettelen dologgal” (Napló, 1385).
„Ó, milyen fájdalmas számomra, hogy a lelkek a Szentáldozásban oly kevéssé egyesülnek velem. Várom a lelkeket, de ők oly közömbösek irántam. Gyengéden és igazán szeretem őket, s ők nem hisznek nekem. Kegyelmekkel akarom elárasztani őket — s ők nem akarják elfogadni ezeket. Úgy bánnak velem, mint valami holt dologgal, pedig szívem tele van szeretettel és irgalommal. Hogy legalább egy kissé megismerd fájdalmam, képzelj el egy anyát, aki nagyon szereti a gyermekeit, de a gyerekek nem törődnek anyjuk szeretetével. Elmélkedj a bánatán, senki sem vigasztalja meg őt. Ez csak halvány mása szeretetemnek” (Napló, 1447).
Amikor magunkhoz vesszük Jézust az Eucharisztiában, az a Krisztusban hívők egyesülésének látható jele. Ez az egység az Egyház tagjainak életszentsége által növekedhet, míg bűneik megbontják azt. Ezért nincsenek magánbűnök; minden bűn nyomot hagy a hívők közösségén, és szenvedést okoz neki. Szent Fausztina így ír erről: „Nagy tökéletességre törekszem, hogy ezzel hasznára lehessek az Egyháznak. Így erősebbé válik vele a kapcsolatom. Minden egyes lélek szentsége vagy bukása visszatükröződik az egész Egyházban. Ha megfigyelem magam s az engem körülvevő embereket, látom, milyen nagy befolyást gyakorlok más lelkekre. Nem hősi cselekedetekkel, mert ezek önmagukban is feltűnőek. Kis gesztusokkal, egy-egy tekintettel, szóval és sok más dologgal, melyeket nem kívánok most felsorolni. Azonban ezek is hatnak, és visszhangoznak más lelkekben, amit magam is tapasztaltam” (Napló, 1475).
Tetszik a weboldalunkon megjelenő tartalom?
Támogass minket!