Dr. Gloria Polo a csodálatos tanúságtételében egy olyan ember szemszögéből meséli el az élményeit, aki a halál küszöbén találta magát, de ezt a küszöböt még nem lépte át.
Isten megadta neki a lehetőséget, hogy megismerhesse a halál alapigazságait, melyeket minden katolikus embernek ismernie kellene. Tanúságtétele, mely tele van sugalmazó képekkel (mert csak ezekkel lehet megpróbálni kifejezni a lelki valóságot), megvilágítja előttünk, milyen mérhetetlenül hatalmas Isten irgalmassága, és mi vár ránk a halál után; beszél a földi életünk megismételhetetlenségéről és a bűn tragikus következményeiről, melyek az embert az örök kárhozatba taszíthatják, s minden bizonyossággal ezek okozzák a tisztítótűz borzalmas kínjait is.
Az ilyen jellegű lelki tapasztalatok esetén fennáll annak a veszélye, hogy a gonosz szellem tévútra sodorja az embert. Mindazonáltal ha összevetjük Dr. Gloria Polo élményeit az isteni jelenésekkel, nyilvánvalóvá válik e tanúságtétel legfontosabb küldetésének hitelessége.
Semmilyen reinkarnáció nem létezik
Gloria Polo buzgón hirdette a reinkarnáció tanait. Mikor azonban a halál utáni élet küszöbén találta magát, nagy fájdalommal és megszégyenülten győződött meg arról, hogy a reinkarnáció csak a sátán alattomos hazugsága. Isten a Szentírásban a tudtunkra adja, hogy csak egyszer élünk a földön: „Ne felejtsd el soha: nincsen visszatérés [az elhunyt számára]” (Sir 38, 21); „az ember számára az a rendelkezés, hogy egyszer haljon meg, és utána ítéletben legyen része” (Zsid 9, 27). Életünk csak egy van, és az megismételhetetlen; az ember csak egyszer hal meg. Ezt mondja nekünk Isten. Ellenben az az állítás, hogy létezik reinkarnáció, csak a gonosz szellem álnok hazugsága, aki azt akarja elérni, hogy az emberek ne törődjenek a bűneik következményeivel, és ne higgyenek az Isten által kinyilatkoztatott igazságban: az örök kárhozat létezésében és a földi életünk megismételhetetlenségében. Egyértelmű, mire tanít minket Jézus az Egyházában: „»Egyetlen földi életünk végeztével« (Lumen gentium dogmatikus konstitúció, 48) további földi életekre nem térünk vissza többé. »Az ember számára az a rendelkezés, hogy egyszer haljon meg« (Zsid 9, 27). A halál után »reinkarnáció« nincs” (KEK, 1013).
Aki hisz a reinkarnációban, az a vallási kérdésekben való komoly tájékozatlanságáról tesz tanúságot, de főként elárulja és elutasítja Krisztus tanítását: „Vigyázzatok, hogy senki félre ne vezessen benneteket bölcselkedéssel és hamis tanítással, ami emberi hagyományokon és világi elemeken alapszik, nem pedig Krisztuson” (Kol 2,8).
Testvérünk, a halál
Nem élhetünk emberhez méltó életet, ha hajlamosak vagyunk megfeledkezni a halál elkerülhetetlenségéről, s nem keressük a választ arra a kérdésre, mi a halál értelme. A halállal szemtől szembe állva az ember megijed, mikor elképzeli az örök semmiséget. Ösztönösen elutasítjuk még a gondolatát is annak a lehetőségnek, hogy a létezésünk teljesen megszűnne, a halál elkerülhetetlen voltával szemben azonban tehetetlenek vagyunk. A halál elleni lázadás valamint a halhatatlanság utáni vágyakozás viszont nem más, mint Krisztus hangja, aki mindannyiunkat arra buzdít, hogy a hittel forduljunk hozzá, mert halála és feltámadása által maga ajándékoz meg minket az örök élet kegyelmével. Halála közeledtével minden ember kénytelen lesz megtapasztalni a teljes tehetetlenséget és a tanácstalanságot azzal az igazsággal szemben, hogy porrá és semmivé lesz, s az élet és a szeretet egyedüli forrása csakis Krisztusban található.
A Szentírásból tudjuk, hogy a halál a bűn következménye (Róm 5, 12) és bűn hatásainak az elszenvedése: „Mert a halált nem Isten alkotta, ő nem leli örömét az élők pusztulásában” (Bölcs 1, 13); „a sátán irigysége révén azonban a világba jött a halál, és akik vele tartanak, azok megtapasztalják” (Bölcs 2, 24).
„Miközben a halál színe előtt semmivé válik minden elképzelés, az Egyház az isteni kinyilatkoztatás alapján állítja, hogy Isten az embert a földi nyomorúság határain túli, boldog célra teremtette. Sőt a keresztény hit tanítja, hogy a testi halál – amit az ember nem ismert volna meg, ha nem vétkezik – vereséget fog szenvedni, amikor a mindenható és könyörületes Üdvözítő föltámasztja az embert… E győzelmet a föltámadott Krisztus vívta ki, aki halálával megszabadította az embert a haláltól” (Gaudium et spes, 18).
Jézus Krisztus, az Istenember, valódi emberi halált halt, s a feltámadásával végérvényesen győzelmet aratott a halál és a sátán hatalma felett. Krisztusnak köszönhetően a halál vele egyesülve az élet teljességének kapujává válik a számunkra. Minden egyes embernek megadatott annak a lehetősége, hogy részesülhessen Krisztus a bűn és a halál felett aratott győzelmében, ha vele egyesülve éli életét, és úgy is hal meg. A keresztény ember számára tehát nem az jelenti a legnagyobb szerencsétlenséget, ha a testből távozik az élet, hanem a hit nélküli élet, a halálos bűnben való megátalkodás – azaz a lelki halál, a megszentelő kegyelem hiánya, az embert az Istennel összekötő élet és szeretet megszakadása. Ezért annak a kereszténynek, aki a hite által egyesül Krisztussal, a test halála az, amikor „vakon Isten karjaiba omlunk, vagyis az új életre születés napja” (Jézusról nevezett Szent Mária Maravillas).
Assisi Szent Ferenc így imádkozott a halála előtt: „Áldjon, Uram, testvérünk, a testi halál, aki elől élő ember el nem futhat. Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak, és boldogok, akik magukat megadták a te szent akaratodnak, második halál nem fog fájni azoknak.”
Halálunk közeledtével ki kell majd állnunk egy kis töredékét annak a szenvedésnek, melyet Jézus is átélt halála pillanatában, mikor így sóhajtott fel: „Istenem, Istenem, miért hagytál el?” (Mk 15, 34. Ezért a haláltól való félelem természetes dolog, mely miatt nem kell szégyenkeznünk, hanem Jézusnak kell felajánlanunk. A Jelenések könyvében olvashatunk azokról, „akik az Úrban haltak meg” (Jel 14, 13). Aki tehát így távozik az élők sorából, azon „nem vesz erőt a második halál” (Jel 2, 11). Ha a keresztség kegyelmében, a bűnbocsánat szentségében és az Oltáriszentségben mindennap meghalunk a bűnnek, hogy Istennek éljünk (vö. Róm 6, 3), akkor a halál pillanatában elnyerjük az örök élet kegyelmét. Szent Pál szerint egész keresztény életünk során újra meg újra meghalva arra kell készülődnünk, hogy az Úrban haljunk meg: „Testünkben folyton-folyvást viseljük Jézus szenvedését, hogy egyszer Jézus élete is megnyilvánuljon testünkön. Életünkben állandóan ki vagyunk téve a halálnak Jézusért, hogy majd Jézus élete is nyilvánvaló legyen testünkön” (2 Kor 4, 10 – 11). Azokat, akik az Úrban haltak meg, a Jelenések könyve boldogoknak nevezi, „mert tetteik elkísérik őket” (Jel 14,1 3).
Szent Fausztina Napló-jában így írta le a mennyországgal kapcsolatos látomásait: „Ma lélekben a mennyben voltam, s láttam azt a felfoghatatlan szépséget és boldogságot, ami a halál után vár ránk… Láttam, mily nagy a boldogság Istenben, amely kiárad minden teremtményre, s őket is boldogítja (777). „A boldogságnak ez a Forrása saját lényében változatlan, bár mindig új, minden teremtmény részére boldogságot sugároz. Most tudom megérteni szent Pált, aki azt mondta: »Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív fel nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt«” (778). „Ó, Istenem! Mennyire sajnálom azokat az embereket, akik nem hisznek az örök életben. Oly erősen imádkozom értük, hogy az irgalmasság egy sugara érje őket is, és hogy Isten atyai keblére ölelje őket. Ó, Szeretet, ó, királynő!” (780). A test halálát, mikor egyesülünk Jézussal, így nevezi a Szentírás: „a sátor levetése”, „levetkőzés”, „megválás a testtől” (vö. 2 Pét 1, 13 – 14; 2 Kor 5, 4. 8).
Amikor Léon Bloy, az egyik legkiemelkedőbb francia író (1846 – 1917) a halálos ágyán feküdt, megkérdezték: „Mit érez ebben a pillanatban?” Ő boldogan válaszolt: „Olthatatlan kíváncsiságot!” Mélyen hívő ember volt, ezért a haldoklást úgy értelmezte, mint a felkészülést, hogy szemtől szemben találkozzon Krisztussal.