Mind a Szentírás, mind az Egyház Tanítóhivatala egyértelműen a hit részének nyilvánítja az örök kárhozat lehetőségének igazságát. Az Egyház Tanítóhivatala soha nem jelentette ki, és nem is fogja kijelenteni egyetlen konkrét emberről sem, hogy elkárhozott. Arra viszont felszólít minket, hogy valódi erőfeszítést tegyünk minden ember üdvözülése érdekében.
A bibliai szövegek egyértelmű kijelentései
Az igazság, melyet Krisztus minden ember üdvösségéről kinyilatkoztatott, két szemléletet foglal magába, melyeket a mi korlátolt emberi gondolkodásunk nem képes egymással összeegyeztetni. Megtudjuk, hogy Krisztus „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1Tim 2,4), másrészt pedig azt is, hogy az örök kárhozat egy reális lehetőség. Ez az igazság, mely két, látszólag összeegyeztethetetlen szemléletet foglal magába, kinyilatkoztatott számunkra, és örökre áthatolhatatlan titok marad. Nem lehet felfogni pusztán emberi logikával. Egyszerűen el kell fogadni, és követelményei szerint kell élni. Csak ekkor kezd értelmessé és érthetővé válni, de nem az emberi logika szintjén, hanem a hit engedelmességének síkján.
Vegyük most figyelmesebben szemügyre az Újszövetség örök kárhozatról szóló tanításának azokat a szemléleteit, melyeket Wacław Hryniewicz katolikus pap nagyon szubjektíven értelmezett a Nadzieja zbawienia dla wszystkich (Remény mindenki üdvösségére) című könyvében. Az igaz, amit a szerző ír, hogy az aion és aionios fogalmak az Újszövetségben nem mindig korlátlan időtartamot jelölnek meg (vö. 102. o.). Ugyanakkor azonban arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az egyébként egyértelmű „örökkévalóság” szó kétértelmű felfogásának elkerülése érdekében a „mindörökké” szót használták.
Az örök időtartam világos kifejezésére az Újszövetségben utólag az „örökkön-örökké” héber kifejezést használták, melyben az „örök” szó genitivusban ismétlődik. „(…) itt fog gyötrődni a vadállattal és a hamis prófétával éjjel-nappal, örökkön-örökké.” (Jel 20,10) „Gyötrelmének füstje felszáll örökkön-örökké (…).” (Jel 14,11) Az idézett részekben egyidejűleg használják mindkét formát az örökkévalóság kifejezésére. Ennél pontosabban kifejezni már nem lehet. Nyelvészeti szempontból semmi kétség afelől, hogy ezekben a szövegekben az „örökkön-örökké” kifejezés valódi örökkévalóságot jelez, mely soha nem ér véget. Az utolsó ítéletnél, a kárhozatra ítélés jellemzésénél az aionios melléknév szerepel: „Távozzatok színem elől, ti átkozottak, az örök tűzre.” (Mt 25,41) Ha fontolóra vesszük, hogy itt az aionios a következő összefüggésben fordul elő: „ezek örök büntetésre mennek, az igazak meg örök életre” (Mt 25,46), akkor ez azt bizonyítja, hogy a szó pontos jelentése az örökkévalóság. Ha a vers második részében az aionios melléknév szó szerint az örökkévalóságot jelenti, akkor ugyanezt kell jelentenie az első részében is.
Wacław Hryniewicz aggodalma ellenére, hogy „az örök pokol [szó szerinti értelemben] az egész teremtés rémisztő dualizmusának megkoronázása lenne” (103. o.), a hit azt kívánja tőlünk, hogy elfogadjuk az örök kárhozat reális lehetőségét, hogy az örök büntetés valóban örök, nem pedig ideiglenes, mely végül a megtérésre vezetne (vö. 104. o.).
Jézus Krisztus sokszor használt olyan megfogalmazásokat, melyek egyértelműen az örök élet örömeitől való abszolút és visszavonhatatlan megfosztásról szólnak. A meghívottakról, akik nem mentek el a lakomára, ezt mondja: „Mondom nektek, azok közül, akik hivatalosak voltak, senki sem ízleli lakomámat.” (Lk 14,24) Az abszolút kirekesztésről szólnak Jézus következő szavai is: „Aki hisz a Fiúban, az örökké él. Aki azonban nem hisz a Fiúban, az nem látja meg az életet, az Isten haragja száll rá.” (Jn 3,36) A haszontalan szolgát kidobják „a külső sötétségre” (Mt 25,30). A balga szüzek nem mehetnek be, és ezeket a szavakat fogják hallani: „Bizony mondom nektek, nem ismerlek benneteket.” (Mt 25,12) Akik nem teljesítették Isten akaratát, ezt fogják hallani: „Távozzatok színem elől, ti gonosztevők!” (Mt 7,23)
Szent Pál is ugyanilyen határozottan ír az Isten országából való teljes kizárásról. Számos bűn felsorolása után ezt mondja befejezésül: „Akik ilyeneket művelnek, nem öröklik Isten országát.” (Gal 5,21) „Nem tudjátok, hogy a gonoszok nem öröklik Isten országát?” (1Kor 6,9) „Legyetek meggyőződve, hogy semmiféle erkölcstelennek, tisztátalannak, kapzsinak, más szóval bálványimádónak nincs öröksége Krisztus és az Isten országában.” (Ef 5,5)
A kirekesztéssel kapcsolatos kijelentések az idézett szövegekben abszolút jellegűek: „senki sem ízleli lakomámat”, „nem látja meg az életet”, „nem öröklik”, „nincs öröksége”. Annyira egyértelműek ezek a kifejezések, hogy semmi helyet nem hagynak az apokatasztasziszról szóló vélekedésnek, vagyis annak, hogy a kárhozatnak egyszer véget kell érnie, a kárhozottak megtérhetnek majd, és elnyerhetik az üdvösséget. Ha létezne ilyen lehetőség, akkor az említett kijelentések nem lennének igazak, és arról kellene világosan szólniuk, hogy eljön a pillanat, amikor majd a kárhozottak „megízlelik lakomámat”, „meglátják az életet”, „öröklik”, és „örökségük lesz”.
Krisztus a konkolyról (Mt 13,41 kk.) és a halászhálóról (Mt 13,49 kk.) szóló példabeszédek magyarázataiban Izajás „örök tűz” fogalmát használja (Iz 66,24). Nagyon óvatosnak kell lennünk, ha ezt a kifejezést pusztán metaforikusan fogjuk fel. Nem lehet ugyanis azt állítani róla, hogy nem örökké tartó időt jelent.
Vajon magyarázhatta Krisztus az egyik metaforát egy másik metafora segítségével? Az Üdvözítő e fogalmakat annak a titokzatos szenvedésnek a kifejezésére használja, mely a kárhozottak osztályrésze lesz. Az Újszövetségben az olthatatlan tűz az ember egész egzisztenciális valóságát érinti, testével és lelkével együtt (Mt 10,28). Izajás írásához (Iz 66,24) legközelebb a Mk 9,43–48 áll. Ebben az áll világosan, hogy „a férgük nem pusztul el, és a tüzük nem alszik ki” (48. v.), tehát a titokzatos fájdalom soha nem ér véget. Ugyanúgy az utolsó ítélet elítélő szavaiban Krisztus azt mondja, hogy az „örök tűz” (Mt 25,41) lesz a kárhozottak osztályrésze. A kárhozottak külön lesznek választva az üdvözültektől. A halászhálóról szóló példabeszéd magyarázatában az Üdvözítő világosan kimondja: „Így lesz a világ végén is: elmennek az angyalok, aztán kiválogatják a gonoszokat az igazak közül, és tüzes kemencébe vetik őket. Ott sírás és fogcsikorgatás lesz.” (Mt 13,49–50) Mivel itt a példabeszéd magyarázatáról van szó, ezt nem lehet csak metaforikusan, átvitt értelemben értelmezni. Valóban megtörténik majd a rossz emberek különválasztása a jóktól.
Az Egyház tanítása
Az Egyház Tanítóhivatala világosan megerősítette és hitigazságnak nyilvánította a Szentírás egyértelmű tanítását a kárhozat örök büntetésének létezéséről. Az Egyház Tanítóhivatala az örök kárhozat állapotának létezéséről tanít, mely azoknak lesz osztályrésze, akik az Istennel való ellenséges kapcsolat állapotában halnak meg. Ez az igazság benne volt a Quicumque-hitvallásban.
A konstantinápolyi zsinaton, 543-ban, elismerték a pokol örökkévalóságát, és elítélték az apokatasztaszisz gondolatát. „Ha valaki azt mondja vagy gondolja, hogy időleges a démonok és a gonosz emberek vezeklése, és annak valamikor a jövőben vége lesz, vagy helyreállítása és megújítása lesz a démonoknak és a gonosz embereknek, legyen kiközösítve.” (DH 411) Ennek a zsinatnak a kánonjait Vigilius pápa és a keleti egyház valamennyi püspöke elfogadta. A legfontosabb definíciót a pokol örökkévalóságáról a negyedik lateráni zsinaton fogalmazták meg, 1215-ben. A zsinat ezt mondja ki a halottak feltámadásáról szóló tanításban: „Mindannyian föl fognak támadni a saját testükkel, amelyet most viselnek, hogy megkapják cselekedeteik szerint – akár jók voltak ezek, akár rosszak – az utóbbiak az ördöggel együtt az örök büntetést, amazok pedig Krisztussal együtt az örök dicsőséget.” (DH 801)
XII. Benedek pápa a Benedictus Deus kezdetű konstitúcióban megállapítja, hogy „azoknak a lelke, akik tényleges halálos bűnben halnak meg, közvetlenül haláluk után a kárhozatba kerülnek, ahol a pokol büntetésében gyötrődnek” (DH 1002). A II. Vatikáni Zsinat pedig a szüntelen éberségre buzdít: „Mivel pedig nem tudjuk sem a napot, sem az órát, az Úr intelme szerint állandóan virrasztanunk kell, hogy amikor befejezzük földi életünk egyetlen futamát (vö. Zsid 9,27), beléphessünk vele a menyegzőre, az áldottak közé számláltassunk (vö. Mt 25,31–46), s ne kelljen mint haszontalan és lusta szolgáknak (vö. Mt 25,26) az örök tűzre távoznunk (vö. Mt 25,41), a külső sötétségre, ahol »sírás és fogcsikorgatás lesz« (Mt 22,13; 25,30). Mielőtt ugyanis uralkodni kezdenénk a megdicsőült Krisztussal, valamennyiünknek meg kell majd jelennie »Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megkapja, amit testi életében kiérdemelt, aszerint, hogy jót vagy gonoszat tett« (2Kor 5,10), és a világ végén »előjönnek, akik jót tettek, az élet föltámadására, akik pedig gonoszat tettek, az ítélet föltámadására« (Jn 5,29; vö. Mt 25,46).” (Lumen Gentium kezdetű dogmatikus konstitúció az Egyházról, 48)
E szöveg kidolgozásával a fő szándék az örök pokol létezésének világos megerősítése volt. Éppúgy, mint a Dogmatikus konstitúció az Egyházról, VI. Pál pápa Hitvallása is egyértelműen megerősíti a pokol örök büntetésének létezését.
Mind a Szentírás, mint az Egyház Tanítóhivatala egyértelműen a hit részének nyilvánítja az örök kárhozat lehetőségét. Az Egyház Tanítóhivatala soha nem jelentette ki, és nem is fogja kijelenteni egyetlen konkrét emberről sem, hogy elkárhozott. Arra viszont felszólít minket, hogy valódi erőfeszítést tegyünk minden ember üdvözülése érdekében. Ennek az erőfeszítésnek az imádságban kell megnyilvánulnia, valamint a teljes igazság hirdetésében, melyet Isten nyilatkoztatott ki nekünk magáról: hogy végtelen irgalmában minden bűnöst üdvözíteni akar. Ha bízni fognak benne, és elfogadják szeretetének ajándékát, akkor megtapasztalják minden bűnük megbocsátásának csodáját, és megnyílik előttük a mennyország titka. De ha megátalkodnak bűneikben, és nem akarják elfogadni Isten irgalmasságának ajándékát, akkor az örök pokol szörnyű valósága nyílik meg előttük.