Pio atyát a Beneven-i székesegyházban szentelték pappá, 1910 augusztus 10-én Beöltözése után, az első szentmiséje után így fogalmazott: „Jézusom, legnagyobb vágyam életem! Amikor ma a szeretet misztériumában remegő kézzel felemellek, hadd legyek Veled együtt és Teérted, ó, Szentséges Főpap, a világ számára út, igazság, élet – és tökéletes engesztelő áldozat”.
Amikor Pio atya szentmisét mutatott be, mindenki érezte, hogy Krisztussal valójában átéli a szenvedését és keresztre feszítését.
Az Úr Jézus egy magánjelenésben így beszélt róla: „Az én hatalmamat birtokolja, mert én, Jézus, benne élek… gesztusai, szavai, tekintete többet adnak, mint egy nagy szónok szónoklata. Mindennek, ami tőle származik én adok értéket. Az irgalmam remekműve ez. Elhalmoztam őt a Lelkem összes ajándékával. Ő az én követőm, ostya, én oltárom, áldozatom, ő benne kedvem telik, ő az én dicsőségem!”
A Pálos szerzetesrend generálisa: Jerzy Tomzinski atya, 1962 szeptember 21-én részt vett a Pio atya által bemutatott szentmisén. Emlékezve erre az eseményre azt mondja, hogy amit legjobban átélt akkor, az az átváltoztatás: „Pio atya úgy viselkedett, mintha látná Kisztust. Az oltárhoz támaszkodott, kezét úgy formálta, mintha a keresztet ölelné és nézte az Ostyát.
Látta, hogy az Úr Jézus szenved, haldoklik.
Az Ostyában látta Őt, ez tükröződött az arcán. Ez nem volt mindennapi esemény…
Nem a szentmisét bemutató papot láttam, hanem az Úr Jézus szenvedését a Golgotán. Láttam, ahogy az Úr Jézus szenved és haldoklik, folyik a vér. Pio atyának köszönhetően láttam és átéltem a mennyet az oltárnál.”
„Pio atya igazi arca” c. könyvében, Maria Winowska ismert író így ír az Eucharistiáról: Az arca megváltozott, amikor megállt az oltár lépcsőinél. Nem kell tudósnak lenni ahoz, hogy megértsük, Pio atya más világba került, számunkra elérhetetlenbe. Ráeszméltem, hogy az általa bemutatott mise tömegeket vonz, lebilincsel és felemel. Az első pillanattól kezdve, hirtelen a titkok mélyére vonz.
Mint látástalanok, akik körbe vesszük a látó embert. A valóság határain kívül álló vakok vagyunk. Ez, misztikus küldetés. Életre kelnek belső szemeink, amelyeket elvesztettünk , melyek a vakító világosság látására szolgálnak. Olyan világosság ez, amely hatalmasabb a földi halandó szeme által látott fénynél… Magamtól annyit tudok mondani, hogy a San Giovanni Rotondoban a szentmise áldozatban felfedeztem a szeretet és fény mélységét, ami azelőtt észrevehetetlen volt számomra. Ez a pillanat nagyon fontos… Feladata nem az, hogy csináljak mást, vagy jobban, mint mások, hanem megértés, átélés, a világ egyetlen áldozatának, a szentmisének magunkba szívása. Vaknak kell lenni ahoz, hogy ne vegyük észre az oltárnál a szenvedő embert. Lépése nehéz és bizonytalan. Nem könnyű átlyukasztott talpon lépni! Kezei nehezen támasztják az oltárt, amikor megcsókolja.
Úgy viselkedik, mint aki a sérült kezei miatt meggondol minden mozdulatot.
Végül a fejét emelve nézi a keresztet. Akaratom ellenére elfordítom fejemet, félve hogy meglátom a szeretet titkát. Azelőtt jókedvű, udvarias kapucinos arca megváltozik. A meghatottság hullámai mennek át rajta, láthatatlan erők feltöltik őt aggodalommal, örömmel, szomorúsággal, félelemmel és fájdalommal. Vonásai párbeszédet tükröznek. Ellenkezik, nemlegesen rázza a fejét, választ vár.
Az egész teste csöndes könyörgésben görcsöl. (…) Az idő megállt. Inkább: az idő nem számít. Úgy tűnik, hogy az oltárhoz szegezett pap, más dimenzióba vezet be minket, ahol az idő múlásának jelentősége megváltozik.
Hirtelen nagy könnyek törnek ki a szeméből, vállai zokogástól reszketnek a nehéz súly alatt. Mint a villám, eszembe jut a háború emléke: halálra ítéltek az ítélet kihirdetésének pillanatában. Az arc izmai nem remegnek, de a test eltolódik, összezsugorodik. Ez a lassú haláltusa, a halál megtapasztalása, szembenézés a kivégzési osztállyal. Krisztus drámája, Padre Pio saját drámája. Krisztus és ő közte lévő távolság eltünt. „Vivo ego iam non ego…” (Élek, de már nem én…)
Az Úr vajjon ezért ismétli a vér nélküli áldozatot, hogy ne felejsük el az Ö Vére árát?
Minden mise buzdít bennünket a megváltás szenvedésében való részvételre, mert Ő él, szenved és haldoklik, misztikus testében. Nem vagyunk vajjon a megváltás munkatársai? A mise számunkra nem az átváltoztatás helye, melyben Krisztus által átvett szenvedéseink örökkévalók? (…) Egyik pénteken tanúja voltam annak, hogyan lélegzik, mint a birkózó az erő feleti küzdelemben, megpróbálva magától eltólni az akadályt, amely nem engedi neki kimondani az átváltoztatás szövegét.
Közvetlen küzdelem következett, amelyből győztesen, de megsérülve került ki.
Máskor a Sanctustól kezdve gyöngyöző verejték folyt a homlokáról, bántva a zokogás görcseivel tépett arcot. Akkor a fájdalom igazi megszemélyesítője volt a haláltusa küzdelemben. Voltak napok, mikor az átváltoztatás szövegét mondva szenvedett, mint egy vértanú… A végén felemelt kezében tartja a szent Ostyát – Istent. Ujjain vékonyan folyik a vér. Egy rövid pillanatra a vonásai lágyulnak és az arca sugárik. Időnként mosoly jelenik meg az ajkán, tekintetével gyöngéden dédelgeti az Ostyát. Nem tudom, milyen mélységekbe ereszkedik az ő hite, de biztos vagyok abban, hogy láttam, ahogy tekintetével mélyen átlyukasztotta a látszat burkát.
Aki nem hiszi Isten valóságos jelenlétét a szentmisében, annak Padre Pio atya miséjén kell részt vennie. Nem gondolom, hogy a hit, amely kegyelem, mindenki számára azonnal és automatikusan eléhető lenne. De bízom benne hogy ugyanazt a kérdést bárki feltenné magának, amit az a barátom tett fel, akit elküldtem San Giovanni Rotondoba: „Vagy én vagyok idiota, vagy a Padre szent!”
Az első mellett tartok ki!
Tetszik a weboldalunkon megjelenő tartalom?
Támogass minket!