Szent Fausztina így ír a pokollal kapcsolatos látomásáról: „Ma egy angyal levitt a pokol mélyére. Ez nagy kínok helye. Hatalmas nagy a térsége…
A bűnösöknek tudniuk kell, hogy az egész örökkévalóságon át az által az érzékük által fognak gyötrődni, amellyel vétkeztek. Isten parancsára írok ezekről a dolgokról, hogy egyetlen lélek se mentegethesse magát azzal, hogy nincs pokol, és nem volt ott senki, nem lehet tudni, mi van ott.
Én, Fausztina nővér, Isten parancsára jártam a pokol szakadékaiban, hogy hirdessem és tanúsítsam a lelkeknek, létezik a pokol. Most nem beszélhetek róla, mert Istentől azt a parancsot kaptam, hogy írásban hagyjam hátra ezeket. Az ördögök nagyon gyűlöltek, de Isten parancsára engedelmeskedniük kellett nekem. Amit leírtam, az csak gyenge árnyéka a valóságnak, amit láttam. Egyet megjegyeztem: a legtöbb ott szenvedő lélek olyan, aki nem hitte el, hogy van pokol. Midőn magamhoz tértem, nem tudtam a rémülettől rendbe jönni, annyira lesújtott a lelkek szenvedése. Ezért még buzgóbban imádkozom a bűnösök megtéréséért. Szünet nélkül könyörgök értük Isten irgalmához. Ó, Jézusom, inkább haldokolnék a legnagyobb kínok között a világ végezetéig, mintsem megbántsalak a legkisebb vétséggel!” (Napló, 741).
Mit mond a Szentírás a pokolról?
Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1 Tim 2, 4), „nem akarja, hogy valaki is elvesszen, hanem hogy mindenki bűnbánatot tartson” (2 Pét 3, 9). Ezek az idézetek világosan kimondják, hogy Isten minden embert szeret, s az a legfőbb vágya, hogy mindenki üdvözüljön. Minden egyes embernek lehetősége van üdvözülni. Nem létezik tehát olyan ember, aki eleve kárhozatra van ítélve.
Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy bár Isten mindenkit üdvözíteni akar, van az embernek szabad akarata is, mellyel elutasíthatja Isten üdvözítő szeretetét. Maga Jézus gyakran beszélt arról, hogy aki Istent megtagadja, elkárhozik – tehát a hitetlenek végérvényesen ki lesznek zárva az örök életből, és el lesznek szakítva Krisztustól: „Távozzatok színem elől, ti átkozottak, az örök tűzre, amely a sátánnak és angyalainak készült” (Mt 25, 41). Mindazok, akik nem engedelmeskedtek Isten akaratának, ezt fogják hallani: „Távozzatok színem elől, ti gonosztevők!” (Mt 7, 23). „Aki hisz a Fiúban, az örökké él. Aki azonban nem hisz a Fiúban, az nem látja meg az életet, az Isten haragja száll rá” (Jn 3, 36). Végérvényes mindazoknak az elutasítása, akik nem fogadták el a meghívást: „azok közül, akik hivatalosak voltak, senki sem ízleli lakomámat” (Lk 14, 24). Krisztus aratásról szóló példabeszéde nem metafora: „Ahogy a konkolyt összeszedik és tűzre vetve elégetik, úgy lesz a világ végén is. Az Emberfia elküldi angyalait, hogy szedjenek össze országában minden botrányt és minden törvényszegőt. Ezeket tüzes kemencébe vetik, ott sírás és fogcsikorgatás lesz” (Mt 13, 40 – 42). Pál leveleiben is találhatunk olyan részeket, amelyek arról tájékoztatnak, hogy a hitetlenek végérvényesen ki lesznek zárva Isten országából: „Nem tudjátok, hogy a gonoszok nem öröklik Isten országát? Ne ámítsátok magatokat! Sem tisztátalan, sem bálványimádó, sem házasságtörő, sem kéjenc, sem kicsapongó, sem tolvaj, sem kapzsi, sem részeges, sem átkozódó, sem rabló nem örökli Isten országát” (1 Kor 6, 9 – 10; vö. Gal 5, 19 – 21; Ef 5, 5).
Az örök kárhozatot fejezik ki ezek az idézetek: „azok közül, akik hivatalosak voltak, senki sem ízleli lakomámat”, „nem látja meg az életet”, „nem örökli Isten országát”. Nyelvi szempontból a pokolbeli kínok végtelenségéről szóló legerősebb mondatok a Jelenések könyvében vannak (Jel 14, 11 és 20, 10). Hogy a szerző kihangsúlyozza a büntetések végtelenségét, az „örökkön-örökké” kifejezést használja. Kétségtelen, hogy ezek a szavak a valóságos, soha véget nem érő örökkévalóságot jelentik.
Tehát a Szentírás szövegei egyértelműen az örök kárhozat létezésére mutatnak rá, és teljesen kizárják az apokatasztaszisz gondolatát, vagyis azt, hogy a hitetlenek kizárása csak egy bizonyos időre szól, s a büntetésük majd valamikor véget ér. A pokol örökkévalóságáról hallhatunk Jézustól a Szentlélek elleni vétkekről szóló tanításában is. Jézus ezt mondja: „minden bűnre és káromlásra elnyerik az emberek a bocsánatot, de a Lélek káromlása nem nyer bocsánatot… nem nyer bocsánatot sem ezen, sem a másvilágon” (Mt 12, 31 – 32). II. János Pál pápa a Dominum et Vivificantem c. enciklikájában elmagyarázza, hogy a Szentlélek elleni vétkek esetében „az üdvösség visszautasításáról van szó, amelyet Isten a Szentlélek révén ajánl fel az embernek” (46). Ez az üdvözítő isteni szeretet elől teljesen elzárkózó ember hozzáállása. Egy olyan ember hozzáállása, aki „jogot formál a rosszban való megmaradáshoz – bármilyen bűnben is – és elveti a megváltást”. Ez tehát lényegét tekintve megbocsáthatatlan bűn, mert az üdvözülés lehetőségének gyökeres elutasításából fakad. Ez egy teljességgel önző hozzáállás – tehát az emberi szabadság teljes elzárkózása Krisztus szeretete elől. Az ilyen magatartás az ember egész földi élete során alakul ki. Minden egyes alkalom, amikor valaki önként és a szabad akaratából választja a rosszat, borzalmas pusztítást visz véghez benne. Az ilyen választás aztán az Isten szeretete iránti közömbösség elmélyülésében, továbbá abban nyilvánul meg, hogy az ilyen ember fokozatosan képtelenné válik arra, hogy szeresse felebarátait. Ha az ember az egész földi élete során tagadja Isten létezését, radikálisan elutasítja a megtérés lehetőségét, s a rosszat jónak nevezni, a jót pedig rossznak, akkor minden vétkének a valóban létező ereje olyan mértékben tönkreteszi a személyiségét, hogy nem fog tudni szeretni. Tökéletesen önző ember lesz belőle – tehát olyan valaki, aki gyűlöli Istent.
Krisztus kinyilatkoztatása szerint az ember saját magát ítéli kárhozatra. Az ítélet napján mindenki azt kapja, amire vágyik – az ember pedig arra fog vágyni, hogy úgy élhessen, ahogyan a földön is élt. Ezért a szerető Isten figyelmeztet minket: „Ne törekedjetek a halálba életetek elhibázott útján, ne siettessétek romlásotokat kezetek tetteivel!” (Bölcs 1, 12).
Akkor tehát a halál pillanatában az ember a vágyai szerint fog dönteni, s ezek attól függnek, hogyan élt a földi életében. Az az ember, akit már teljesen leigázott a rossz, az csak a rossz után fog sóvárogni, s a szeretetet gyűlölni fogja. Az ilyen ember önimádatában gyűlölködve fogja elutasítani Krisztus szeretetét.
Isten azonban teljes mértékben elismeri teremtményei szabadságát, még abban az esetben is, ha azok úgy döntenek, véglegesen elutasítják Teremtőjüket. A pokol tehát nem egy előre nem látott vagy igazságtalan büntetés. Az ember tudatosan választja a bűnt, saját felelősségére halad azon az úton, mely a pokolba vezet. A pokol létezik, mivel létezik bűn. A pokol nem más, mint a bűn által akart cél, melyet úgy fogadunk el, mint annak végérvényes beteljesülését, mely örökké tart. A pokol létezésének valósága a földi életünket megismételhetetlenné és drámaian egyedivé teszi. Arra figyelmeztet minket, hogy ha a bűnt, mely az ember számára a létező legnagyobb szerencsétlenséget jelenti, félvállról vesszük vagy jónak tartjuk, az elvezet minket a pokol valóságába.