87 éves vagyok. Egy sokgyermekes, nagyon szegény családból származom. Az egész életemet a hitem határozta meg, és mindig éreztem, hogy Isten mellettem van. Bár olykor megpróbáltatások elé állított, mindig segített legyőzni azokat.
Irgalmasságát már gyermekkoromban megmutatta – az édesanyám nővérén keresztül, aki Lettországba utazott munkát keresni. A nagynéném nagyon szép és ügyes nő volt. Lettországban férjhez ment egy német gyógyszerészhez. Sajnos nem született gyermekük. A nagynéném olykor eljött hozzánk látogatóba, és anyagilag is támogatott minket. Egyszer csak elhatározta, hogy egyikünket örökbe fogadja. Isten közbenjárásával rám esett a választása. Én akkor épp nyolcéves voltam. Bátor és vidám gyermek lévén minden gond nélkül beleegyeztem, hogy a nénikémmel Lettországba utazzam. Ott végeztem el az általános iskolát, és később a rigai gimnáziumot. Rengeteg fiatal lengyelt ismertem ott meg.
Végzős voltam a gimnáziumban, amikor kitört a háború. Elterjedt a hír, hogy azok a németek, akik Litvánia, Lettország és Észtország területén élnek, Hitler meghívására véglegesen Németországba költözhetnek. Mivel a nevelőapám német volt, ő is költözni akart. Többek között azért is, mert a testvérei már éltek ezzel a lehetőséggel. Nekem viszont komoly fenntartásaim voltak a költözéssel kapcsolatban, mivel lengyelnek vallottam magam. Ennek ellenére a nevelőapám iránt érzett szeretettől vezérelve nem szívesen ugyan, de én is velük mentem. Berlinbe költöztünk, és én folytattam tanulmányaimat az egészségügyi középiskolában. Teljesen véletlenül ott is rengeteg fiatal lengyellel ismerkedtem meg. Ezek a kapcsolatok növelték bennem a hazaszeretetet és egyben a Hitler rendszere ellen táplált gyűlöletemet. Abban az időben sűrűn leveleztem a rigai lengyel barátnőimmel. Nem tudatosítottam, hogy a leveleket cenzúrázhatják, és gyakran papírra vetettem a Hitler iránti gyűlöletem. Emiatt történt, hogy hamarosan elfogott a Gestapo. Számtalan, nagyon kegyetlen kihallgatáson vettem részt, s végül meghallottam az ítéletet: halálbüntetés. Ám abban a nehéz pillanatban Isten belépett az életembe. Kiderült ugyanis, hogy a kihallgató tiszt ereiben lengyel vér is csörgedezik (a nagymamája volt lengyel). Ő volt az, aki a halálos ítéletet a ravensbrücki koncentrációs táborban letöltendő fogságra változtatta.
Ott Isten teljes valójában felfedte előttem, hová vezet a gyűlölet és a bosszúvágy, amit minden német iránt tápláltam szívemben. Ezek az érzések most mintha ellenem fordultak volna. Három évig tűrtem a veréseket, az éhezést, a nehéz munkát és a hideget. Esténként fél liter, rozslisztből főzött levest kaptunk vacsorára minden zsiradék hozzáadása nélkül. És mégis hogy örültünk, amikor a leves jó sűrű volt… Ezenkívül még kaptunk egy darab száraz kenyeret másnap reggelre. Ki tudta viszont másnapra meghagyni, amikor a nehéz munka után csak fél liter híg levest ettünk? És így reggelire nem maradt más, mint fél liter forró kávé, és az „ebédig” tíz óra kemény munka.
Így teltek a napok, hetek, hónapok… A legelviselhetetlenebb nap számomra a vasárnap volt, mert akkor nem kellett dolgozni menni. Néhányan ilyenkor meglátogatták rokonaikat, ismerőseiket a táborban, de én egyedül voltam. És annak ellenére, hogy esti sétáim során látszólag kerestem a magányt, tudat alatt vágyakoztam valakire. Valami – vagy valaki – után sóvárogtam, s ebben a sóvárgásban találtam meg Istent. Felnézve a csillagokra imádkozni kezdtem: „Istenem, te látsz engem, és látod a borzalmakat is, amiket megélek, és amiket sokszorosan megérdemlek. Bocsásd meg ezt nekem, és bocsásd meg, hogy szabad hazát kérek tőled! Áldd meg hazámat, és irgalmaddal vess véget szenvedésének!”
A tárborban először fonatokat készítettem szalmából. Ezekből más foglyok cipőbetéteket varrtak a Szovjetunió megtámadását tervező SS-esek számára. Embertelen munka volt ez, főleg éjjel, amikor az éhség és az álmosság úrrá lett rajtunk. Mindegyikünk arra vágyott, hogy szundíthasson egyet állva, a falnak dőlve. Ez viszont lehetetlen volt, mivel a barakkban őrködő SS-esen kívül szinte megállás nélkül figyeltek bennünket az ablakok előtt elhaladó további SS-katonák. Abban a pillanatban, amikor észrevették, hogy valamelyikünk szundikál, berontottak, és megverték.
Az éjjeli munka után aztán alhattunk a barakkban. Éhesek voltunk, és fáztunk, miközben a fél liter répalevesre vártunk. Minden reggel öt órakor megszólalt a sziréna, és tíz percünk volt arra, hogy rendbe tegyük a priccsünket, megegyük a reggelit (de milyet!), és tízesével felsorakozzunk az utasítást várva. Ha a rabok száma nem volt teljes, órákon keresztül álltunk ott, volt úgy, hogy egész éjszaka – éhesen, fagyban vagy esőben…
Valahogy elviseltem mindezt, bízva a háború mihamarabbi befejeződésében és egy másmilyen életben. De milyenben, és hol? A táborban számtalan hangosbemondó volt, amelyen keresztül bejelentették Hitler minden győzelmét. Azon kezdtem el gondolkodni, hol és milyen lesz az életem ilyen undorító gonosztevő uralma alatt. Rengeteg fogoly lelkileg teljesen összeomlott. Őket fenolinjekcióval megölték, és a krematóriumban elégették. Sokan öngyilkosságot követtek el úgy, hogy nekidőltek a tábor drótkerítésének, amelybe áram volt vezetve.
Egy napon – a kimerítő munka után, éhesen és agyonfagyva – bennem is megerősödött a gondolat, hogy nekirohanok a drótkerítésnek. Megosztottam ezt egy rabtársnőmmel, akivel együtt dolgoztunk. Ő német volt, s azért került a táborba, mert viszonya volt egy lengyel férfivel, akit kényszermunkára vittek Németországba. Az asszony férje ugyanis a fronton volt. Egy idő után forrni kezdett fiatal vére, és teherbe esett. Ő büntetésül harminc korbácsütést kapott, és Ravensbrückbe került, ahol néhányszor leborotválták a haját, a lengyel férfit pedig felakasztották abban a faluban, ahol rajtakapták őket. Az ártatlan magzatot elhajtották (mivel a beavatkozás után még élt, méreginjekcióval ölték meg). Ettől a német asszonytól hallottam a következő szavakat: „Mi van, te megőrültél? Az ördögnek akarod adni a lelked? Hitler elveszti ezt a háborút, és te hazatérhetsz.” Ennek ellenére az ördög hangja egyre erősebb volt, és gyakran hallottam, ahogyan a fülembe súgja: „Vesd magad a drótokra!” Nagyon szenvedtem ettől, napközben is, éjszaka is.
Abban az időben abban a barakkban dolgoztam, ahogy bőrkabátokat varrtak az SS-eseknek. Egy éjjel végül elhatároztam, hogy öngyilkos leszek. Emlékszem, hogy fogtam néhány kabátujjat, hogy a másik barakkba vigyem, ahol a kabátok részeit összevarrták. Amikor kijöttem onnan, egy hangot hallottam, amely azt mondta: „Menj, menj, gyorsabban!” Úgy tűnt, mintha a német ismerősöm hangját hallanám, és hogy ezzel csak gúnyolódni akar velem. Ezért hangosan válaszoltam: „Kinevethetsz – akkor is nekirohanok a drótoknak. Nincs értelme ennek a szenvedésnek!” Amikor néhány lépést tettem a kerítés felé, ismét hallottam a hangot: „Gyorsabban!” És egy pillanat múlva már nem egy, hanem számtalan ilyen hangot hallottam: „Gyorsabban!” Futni kezdtem. Egyszeriben mintha egy egész férfikórust hallottam volna, akik biztattak: „Gyorsabban, gyorsabban!” Megszaporítottam lépteim. És amikor fáradtan, kifulladva odaértem a kerítéshez, és emeltem fel a kezeimet, hogy egész testem érintkezzen a drótokkal, megpillantottam az égen a Szűzanyát (sötét éjszaka volt), karjaiban tartva a Kisdedet, ujját figyelmeztetően felemelve. A jelenés háromszor megismétlődött, majd eltűnt. Abban a pillanatban a kórus, amely annyira üldözött, felüvöltött: „ho-ho-hooo!”, majd gyorsan távolodni kezdett, és elcsitult. Rémülten térdre rogytam. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy valamilyen roppant hatalom vesz körül, valami nagy, hallatlan erő! Imádkozni kezdtem a Miatyánkot és az Üdvözlégyet tekintetemet arra a helyre szegezve, ahol a legszentebb Szűzanya karján az Úr Jézussal megjelent, és így könyörögtem: „Legszentebb Szűzanya, ígérem neked, hogy amíg élek, soha többé nem próbálkozom öngyilkossággal!” Felálltam, és el akartam szaladni, de egyszerre láncok zörgését hallottam magam körül, és úgy éreztem, mintha valami fogva tartana, s nem akarna engedni. Rövid küzdelem után sikerült kiszabadulnom, és minden erőmből futni kezdtem a barakk felé. Berontottam, rémülten és elfehéredve, mint egy halott, mire a rabtársaim felkiáltottak: „Mi bajod? Hol voltál?” Levetettem magam a földre, és nem szóltam semmit. Az SS-es szerencsére aludt. Betakartak, és elaludtam. Reggel a rabtársnőim újra megkérdeztek: „Hol voltál? Mit láttál?” Képtelen voltam beszélni arról, ami az éjjel történt, ezért kitérő választ adtam: „Ma meggyőződtem arról, hogy létezik egy felsőbb erő, hogy létezik Isten – és létezik az ördög is.”
Csak később, amikor magamhoz tértem, akkor meséltem el a barátnőimnek az éjszakai élményemet. Akkor a német ismerősöm, aki lutheránus vallású volt, és nem ismerte a Szűz Máriához szóló imádságot, megjegyezte: „Az a ti legszentebb Szűzanyátok igazán csodálatos – megmentett téged az ördögtől és a pokoltól. Látszik, hogy nagyon szeret téged.” Azóta sokat tanakodtam, vajon Isten miért küldte el Szűz Máriát, hogy kiszabadítson az ördög karmai közül. Hisz rajtam kívül annyi más, a tábori életben tönkrement nő vetette rá magát a drótokra! Miért éppen én részesültem ebben a hatalmas irgalomban? Tán még nem teljesítettem a feladatomat ezen a világon? Tennem kell az életben valami nagyon fontosat? Azóta nem hagytak nyugodni az ilyen és hasonló kérdések.
Ez után az eset után is tovább szenvedtem az éhségtől és a hidegtől, tűrtem a verést és a nehéz munkát. Ezt a mindennapos monotóniát a tífuszjárvány szakította meg. A táborvezető közölte velünk, hogy a járványt a ruhákban található tetű terjeszti, és nagyon veszélyes, mert a táborban semmilyen orvosság nincs. Nem csoda hát, hogy a tábori kórház pillanatok alatt megtelt betegekkel, akiknek segítségre volt szüksége. A bácsikámtól volt némi megtakarított pénzem, amin fokhagymát vettem, mivel tudtam, hogy az jó a tífusz ellen, s önkéntesen jelentkeztem a betegek ápolására. Nem kellett volna ezt tennem, de valami bennem azt mondogatta: „Jelentkezz!” A barátnőim le akartak beszélni, halállal és fertőzéssel ijesztgettek, de én mindezzel számoltam, és belenyugodtam.
A mindennapi feladatom az volt, hogy a tisztaságra és a rendre ügyeljek, ágyazzak meg, és cseréljek ágyneműt; olykor megfürdettem a betegeket, és ételt hordtam szét. A munka nagyon nehéz volt, de a kórházi konyhának köszönhetően már nem éheztem.
Három szobáról kellett gondoskodnom. Az egyikben egy alacsony vaságyon egy idősebb, ötven körüli német asszony feküdt, akinek előrehaladott szklerózisa volt, és az egész idő alatt hangosan beszélgetett magával. Ugyanebben a szobában más súlyos beteg asszonyok is feküdtek, akik csendet és nyugalmat akartak. Valamelyikük panaszt tett Liza nővérnek, egy SS-katonának. Ő volt a kórház vezetője, egy magas, sovány, kegyetlen gyilkos. Liza megparancsolta a német asszonynak, hogy maradjon csendben. Amikor viszont néhány nap múlva sem történt változás, ráparancsolt, hogy keljen fel, és kövesse őt. Mindannyian tisztában voltunk Liza „módszereivel”. A nő az ágyába kapaszkodva kiáltozott: „Segítség! Meg akar ölni! Elvisz a hármas szobába, és egy injekcióval az égbe küld!” Megkövülten figyeltük a jelenetet, mivel senki sem mert védelmére kelni az áldozatnak, aki még mindig kétségbeesve kapaszkodott az ágyába. Liza ágyastul vonszolta őt magával. Majd belerúgott, és a torkánál fogva a hármas számú szobába vonszolta. Bezárta őt, és katonás léptekkel a saját szobájába ment azt üvöltve: „Majd én megmutatom neked!” Egy perc múlva nagyon mérgesen visszatért. Az asszony görcsösen kapaszkodott az ablak vasrácsaiba, és olyan erővel rángatta, hogy úgy tűnt, ki fogja szakítani. A bőszült Liza letépte elgyengült kezeit a rácsról, az ágyra vetette őt, térdével ránehezedett a gyomrára és az egyik kezére, míg a másik kezébe egy hatalmas injekciós tűt szúrt. Megszűnt a segítségért való kiáltozás és a rázkódás… Liza nővér így „szabadított meg” egy következő áldozatot a szenvedéstől. A jelenetet nézve elnémultam, és azon gondolkodtam, hogy ez vajon állatok küzdelme volt-e, vagy az ember vált állattá? Liza kijött a szobából véres kézzel, véres tűvel, megtépázva, de elégedetten. Ránk nézett, és azt mondta: „Kitakarítani!”
Amikor valaki a betegek közül meghalt vagy megölték, a levetkőztetett testet be kellett raknunk egy koporsóba, és meg kellett várnunk a fogorvost. Az megnézte, hogy a halottnak nincsenek-e aranyfogai. Ha voltak, kitépte őket, és a halott fenekére pecsétet nyomott. Csak utána vihettük a testet a krematóriumba. Vittük a teli koporsót, és hoztuk vissza az üreset. Csak cserélgettük a dobozokat…
Mindezt ketten végeztük egy fiatal német nővel, aki úgy akarta vidámabbá tenni a munkát, hogy közben morbid dalokat énekelt. A dallam is és a szöveg is („ismét megmenekült egy lélek az alkoholtól” és hasonlók) nagyon idegesített, ezért figyelmeztettem őt: „Nem illik így viccelődni. És ha mindez veled történne?” Erre azt felelte: „Akkor majd te énekelsz nekem!” És hozzátette: „Ha neked az segít, akkor sírj!” De én már nem tudtam sírni. Mintha transzban lettem volna, és csak azokban a pillanatokban hagytam el a barakkot, amikor imádkozni akartam. Olyankor az égre tekintve beszélgettem a Mindenhatóval. Azokban a percekben nem éreztem, hogy fogoly vagyok egy táborban, nem hallottam a kutyák ugatását… Nem éreztem éhséget, sem hideget. Valahol messze voltam… Felfelé néztem, és a Miatyánkot suttogva azt éreztem, hogy valaki mellettem van, szeret, oltalmaz a körülöttem lévő rossztól, és érinthetetlenné tesz. Ezeket az örömteli pillanatokat a tábori sziréna szakította meg, amely visszarántott az éhség, a hideg és a halál embertelen valóságába. Ennek ellenére ezek a pillanatok reménnyel töltöttek el, hogy ez az állapot nem tart soká, hogy közel van a szenvedésem vége, és Isten szeretete mindenre képes.
(Legközelebb folytatjuk.)
Egy olvasójuk