Mondjátok meg a lányoknak, a csodálatosan fiatal, törékeny lányoknak, ne hagyják, hogy a tisztességükön és tisztaságukon valaki foltot ejtsen!
Katalinnak hívnak, 18 éves vagyok. A múltban több helytelen kapcsolatom is volt. Ez most már nagyon bánt engem, és fel is ébredt bennem a vágy, hogy legyen egy rendes párkapcsolatom, de attól félek, nem sikerül vele megbirkóznom.
Hogy miért kezdtem ilyen kapcsolatokba a fiúkkal? Sok minden közrejátszott benne. Most, hogy egy kis idő elteltével visszatekintek az átéltekre, több dolgot is látok, ami megsebzett.
A gyermekkoromból nem nagyon maradtak szép emlékeim. Nehéz, dacos természetű voltam. Otthon általában zűrzavar volt, a szüleim állandóan veszekedtek. Kamaszkorom – ahogy mondani szokták – elég viharos volt. Nagyon érzékeny vagyok, és hosszú ideig nem fedeztem fel magamban az értékeket, nem tudtam önmagam elfogadni, épp ezért nehezen tudtam megérteni, hogyan is fogadhatna el engem valaki más olyannak, amilyen vagyok. Gyakran voltak nézeteltéréseim a barátnőimmel, és sokszor éreztem magam magányosnak. A családom vallásos, de a hit, amelyet átadtak nekem, nem volt kellőképpen élő ahhoz, hogy kamaszkoromban ne legyenek vele gondjaim. Erősen lázadoztam a vallás ellen, ami aztán gyűlöletté és daccá fajult.
Ahogy telt, múlt az idő, nagyon megszépültem és kivirultam. Egyre népszerűbb lettem (főleg a fiúk körében…), és ez gyógyírként hatott megtépázott önbizalmamra. Ma már tudom, hogy végül az tett tönkre, ami akkor kellemes volt. Kezdetben elutasítottam a fiúkat, de lassan megadtam magam, és egyre többet engedtem meg nekik. Az lett a vége, hogy hét hónapig jártam egy fiúval, akivel le is feküdtem. Nagyon szomorú kapcsolat volt, mély seb maradt utána a lelkemben. De azt is elmondhatom, hogy ezzel megoldódott az a szánalmas helyzet, amelybe kerültem. Bizony sok ostobaságot csináltam. Milyen buta és naiv voltam, amikor bebeszéltem magamnak, hogy ez a boldogsághoz vezető út! Milyen magas árat fizettem a tévedésem miatt!
Nyomaszt az érzés, hogy minek idegesítek másokat a problémáimmal. Ám úgy érzem, el kell mondanom szomorú történetemet. Van néhány ember, akiktől megtanultam, hogyan nyíljak meg. De még mindig maradt valami, amit nem mondtam el. Talán nem eléggé bízom abban, hogy Isten megtisztított múltbeli bűneimtől. Az ember egész életén keresztül tanul szeretni. Én is még csak tanulom, hogyan találjam meg Isten szeretetének végtelen forrását, hogyan ismerjem meg őt és önmagamat.
Minden, amit átélünk, a részünkké válik. Az, amit én átéltem, engem teljesen tönkretett, elpusztított és kiégetett. A tűz már lecsillapodott, a hamut viszont minden irányba szétfújta a szél, és sötét sarkokban halmozta fel. Nem volt ám az olyan rég, amikor a helyes útra léptem! Megterhelő és fájdalmas tapasztalat volt. Gyenge pillanataimban nem egyszer esik meg, hogy az arcomra a múlt árnya vetül… és nagyon szégyellem magam érte. Sírok, és úgy érzem, hogy a bűnbánat könnyei megtisztítanak, de nem akarok a múlt rabja maradni. Meg akarom tanulni a valódi szeretetet, és hinni is akarok benne.
Lassan két éve lesz, hogy nincs barátom. Néha elfog a vágy, de örülök, hogy eddig még mindig ellen tudtam állni. Biztos vagyok benne, hogy szükségem van erre a „tisztítókúrára”. Állandóan harcban állok több dologgal is. Azt hiszem, hogy „gyúlékonyabb anyagból” vagyok, mint mások, és nehezebben tudom megőrizni magamban a tiszta gondolatokat és vágyakat. Félve gondolok arra, miként fogom megoldani a párkapcsolatomat úgy, hogy tiszta maradjak, és rendszeresen imádkozom azért, hogy sikerüljön.
Sok minden megváltozott az életemben. Vannak napok, amikor azon gondolkodom, honnan fakad belőlem ennyi életszeretet, s megérdemlek-e ennyi boldogságot. Lehet, hogy a sok seb és szenvedés veszít a jelentőségéből, miközben átélem azt, amit átélek. De olykor túl érzékeny és törékeny vagyok. Ilyenkor szükségem van arra, hogy emberek vegyenek körül; megértésre van szükségem, amit nem mindig tudok kifejezni. Néha mindez felhalmozódik bennem, és úgy érzem, mintha egy időzített bomba lennék. Éget a vágy, hogy legyen mellettem egy fiú, fogjuk egymás kezét, legyünk egymás közelében. Attól félek, hogy hagyom magam elbolondítani, és elveszítem a fejem. Ajjaj, egyszer-kétszer már meg is szédültem!
De az eszem is mondja a magáét. Nem akarom sem magamat, sem mást megbántani. Játszom a tűzzel, pedig még ott vannak az égési sebek az ujjaimon… Szeretnék a barátság mellett maradni, lassan ismerkedni, és talán egyszer majd… Fogalmam sincs, kész vagyok-e, vagy kész leszek-e valaha egy kapcsolatra. Most sok remek srác van a környezetemben, és úgy gondolom, tisztelnek engem. Itt-ott jelzik is, hogy szeretnének jobban megismerni. Ilyenkor általában bajban is vagyok. Senkit sem akarok illúziókban ringatni. Szeretnék megnyílni, és szeretném megmutatni magam a világnak, de vannak bizonyos határok. Hogyan őrizzem meg őket, ha olykor annyira sebezhetőnek és védtelennek érzem magam?
Ezzel, azt hiszem, a végére értem. Leírtam, amit le akartam írni. Örülök, hogy volt bátorságom mindezt papírra vetni.
Katalin
Ui.: Mondjátok el a fiataloknak, hogy milyen hatalmas és csodálatos lehetőségeket hordoznak magukban; hogy szeretik őket, bár időnként ezt nehéz elhinni, magam is jól tudom. De a szeretet csodálatos és végtelen, itt rejtőzik köztünk és bennünk is. A múlt könnyei ne homályosítsák el a jelenre szegezett tekintetet, hadd hulljanak, mint a tisztító eső, csak ne váljék belőlük vad vihar! Mondjátok meg a lányoknak, a csodálatosan fiatal, törékeny lányoknak, ne hagyják, hogy a tisztességükön és tisztaságukon valaki foltot ejtsen! Nem szigorú felnőtt ad nekik tanácsot, hanem egy velük egykorú lány, aki az igazságra egy fájdalmas botlás után talált rá. Vannak ettől biztonságosabb utak is. Ne hagyják, hogy átverjék őket a sikeres életre buzdító reklámok és a társadalom!