II. János Pál kihangsúlyozta, hogy „az ember minden kérdésére, főként vallási és erkölcsi kérdéseire a döntő választ Jézus Krisztus adta meg, sőt, Ő maga ezekre a válasz” (Veritatis splendor, 2).
Az élet, a szenvedés és a halál értelmével kapcsolatos legdrámaibb kérdésekre csak a Jézus Krisztusba vetett hit által lelhetünk választ, hiszen ő „a láthatatlan Isten képmása” (Kol 1,15), „dicsőségének kisugárzása” (Zsid 1,3), „az Út, az Igazság és az Élet” (Jn 14,6). II. János Pál kihangsúlyozta, hogy „az ember minden kérdésére, főként vallási és erkölcsi kérdéseire a döntő választ Jézus Krisztus adta meg, sőt, Ő maga ezekre a válasz” (Veritatis splendor, 2). Isten emberré lett, és az emberiségnek kinyilatkoztatta a teljes igazságot önmagáról, az élet értelméről és minden ember hivatásáról: „Az ember misztériuma csak a megtestesült Ige misztériumában világosodik meg igazán.” (Gaudium et spes, 22) „Ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, az emberi személy titka megfejthetetlen marad. Hogyan találhatna az ember választ oly drámai kérdésekre, mint a fájdalom, az ártatlan szenvedése és a halál, ha nem abban a világosságban, mely Krisztus szenvedésének, halálának és föltámadásának misztériumából sugárzik?” (Fides et ratio, 12)
Mivel Krisztus a teljes igazságot kinyilatkoztatta Istenről, az emberi élet értelméről, a mi elsődleges feladatunk az, hogy megismerjük ezt az igazságot a Szentírás és a Katolikus Egyház Katekizmusa olvasásával, megismerkedjünk az Egyház tanításával, de mindenekelőtt alakítsunk ki személyes kapcsolatot Jézus Krisztussal a mindennapi állhatatos ima és a szentségek által, valamint éljünk az evangélium és annak erkölcsi követelményei szerint.
„A kinyilatkoztató Istennek »a hit engedelmességével« tartozunk.” (Dei Verbum, 5) Ez a hit, valamint a magát kinyilatkoztató Istennek való önátadás döntő fontosságú az ember örök boldogságára, üdvösségére nézve: „Nézd, ma szemed elé tártam az életet és az üdvösséget, a halált és a kárhozatot. (…) Így hát válaszd az életet, hogy te is, utódaid is életben maradjatok, szeresd az Urat, a te Istenedet, hallgass a szavára és ragaszkodj hozzá. Mert ez jelenti számodra az életet.” (MTörv 30,15. 19–20) Az ember szabadon dönthet, és elutasíthatja Istent – de akkor életében a legnagyobb lelki tragédiát fogja megtapasztalni, és a bűn, a gonosz lélek és a halál rabszolgájává válik. Jeremiás próféta a következő szavakkal fejezte ki Isten elutasításának tragédiáját: „Ámuljatok el rajta, ti egek, borzadjatok meg és rémüljetek el! (…) Mert kétszeres gonoszságot követett el népem: elhagytak, engem, az élő vizek forrását, azért, hogy ciszternákat ássanak maguknak, ciszternákat, amelyek megrepedeznek, így nem tarthatják meg a vizet.” (Jer 2,12–13)
Az Istenben való hit elhatározása és a neki való önátadás az ember egész személyét érinti, és az ember így nyeri el a szabadságot és a romolhatatlan boldogságot. II. János Pál kihangsúlyozta, hogy a szabadság a hitben „nem egyszerűen jelen van, hanem jelen kell lennie. Sőt, a hit teszi lehetővé mindenkinek, hogy szabadságát a lehető leginkább kifejezze. Más szóval, a szabadság nem az Isten-ellenes választásokban teljesedik be. Valójában hogyan is lehetne a szabadság hiteles használatának tekinteni a vonakodást, hogy az ember megnyíljon az előtt, ami lehetővé teszi teljes kibontakozását? A hitben az ember léte legjelentősebb cselekedetét teszi meg; a szabadság ugyanis eljut az igazság bizonyosságára, és eldönti, hogy benne fog élni.” (Fides et ratio, 13)
A hit szerinti igaz élet abban nyilvánul meg, hogy mindennap átadjuk életünket Krisztusnak a kitartó imában, mint ahogy a kiengesztelődés és az Eucharisztia szentségében is. A hit szerinti élet egyúttal azzal az erőfeszítéssel társul, hogy egész viselkedésünket Isten parancsainak, az evangéliumnak és annak erkölcsi követelményeinek rendeljük alá. Csak akkor nyílik meg az ember előtt az üdvösség útja, ha így él. Isten azt mondja szeretetéről, hogy „gonosz szándékú lélekbe nem tér be (…), és nem vesz lakást olyan testben, amely a bűnnek szolgál” (Bölcs 1,4). Isten azonban nem hagyja el a bűnösöket. Szüntelenül buzdítja és felszólítja őket arra, hogy térjenek meg, és fogadják el irgalmának ajándékát.
Csak Krisztus hatalma bocsáthatja meg a legnagyobb bűnöket és szabadíthat meg minket rabságukból. Teljes és gyermeki bizalommal kell a kiengesztelődés szentségében jelen lévő Jézushoz mennünk, és meg kell neki vallanunk az összes bűnünket. Ez az isteni irgalmasság üzenetének lényege. A feltámadt Jézus emlékeztet minket, hogy ő maga a „szeretet és irgalom” (Napló, 1074). Így biztat: „Egy lélek se féljen közeledni hozzám, még ha a bűnei skarlátpirosak lennének is.” (Napló, 699) „Irgalmam nagyobb, mint nyomorúságod és az egész világ nyomorúsága. (…) Érted hagytam lándzsával megnyitni szentséges Szívemet. Ezzel megnyílt számodra az irgalmasság forrása. Jöjj és meríts a bizalom edényével ebből a forrásból. Egy alázatos szívet sohasem utasítok el.” (Napló, 1485) „Megnyitottam szívemet, mint az irgalom élő forrását, hogy minden lélek életet merítsen belőle. Közeledjenek nagy bizalommal az irgalom tengeréhez.” (Napló, 1520) „Irgalmamból egyetlen edénnyel meríthetnek kegyelmeket – ez a bizalom. Minél jobban bízik egy lélek, annál több kegyelmet nyer.” (Napló, 1578) Örömmel kell elfogadni az igazságot Isten végtelen irgalmáról, szerinte kell élni mindennap, és hirdetni kell minden embernek.